Mudfield: Sárdagasztó alföldi rock a Soul Hunterben
Az elmúlt években szó szerint zajos sikereket arat ez a Békés vármegyéből származó banda. Fiatal koruk ellenére már Fonogram-díjasok, aranylemezesek, és 4. albumukat készítik. 2022-ben elővét telt házas koncertet adtak az A38 Hajón, idén januárban a Magyar Zene Házában adott akusztikus koncertjükre pedig hetekkel az esemény előtt elkelt az összes jegy. Dunaszerdahely sem ismeretlen számukra, s május 26-án este nyolctól a felvidéki közönség is „elcsípheti” őket a Soul Hunter Music Club színpadán. Vendégük a No Respect lesz.
Az öttagú zenekar (Kovácsovics Máté – ének, Szabó Dezső Péter – basszusgitár, Balázs Loránd – dob, Szegedi Martin – gitár és Feke István – gitár) frontemberével és dalszövegírójával, Mátéval a fellépés előtt pár nappal készült az interjú:
2012-ben alakultatok Nightrain néven. Mennyire volt ennek köze a Guns N’ Roses-hez? Az akkori muzsikátokat hallgatva nekem ugyanis inkább régi Soundgarden-féle ős grunge ugrik be némi stoneres fűszerrel…
15-16 évesek voltunk, amikor elkezdtünk együtt zenélni, és hát akkor a Guns volt számunkra az etalon. A Nightrain volt a kedvencünk tőlük, majd amikor megtudtam Slash könyvéből, hogy egy amerikai kannás borról szól a dal, egyből mondtam, hogy bizony ez lesz a nevünk, mert akkoriban mi is „kamáztuk” az ilyesfajta lőrét. Nyilvánvalóan feldolgozásokat nyomtunk az elején, hard rock vonalon mozogtunk, abban a tudatban voltunk, hogy ez a név baromira körbeírja a zenei hovatartozásukat – ami, haladva az idővel, teljesen megváltozott, így vált egyre „gázabbá” Nightrain néven nyomni a valóban grunge-os, stoneres első saját dalokat.
Kezdetben angolul énekeltetek, aztán 2016-ban jött egy névváltás és „nyelvváltás”. Miért? Jól gondolom, hogy az új név lényegében szűkebb pátriátokra, mint tájegységre is utal?
Addigra az alföldi rock-metal underground világban egyre többen ismertek már bennünket, de valószínűleg senki nem vett komolyan minket a Nightrain névvel – a Jim Morrison-szerű (vagyis inkább arra hajazó) angol szövegeimet pedig nem sokan tudták hová tenni. Ekkor már egy csomó verset írtam magyarul, köztük olyat is, ami az örök múzsánknak, szülőföldünknek és közvetlen környékének, a Sárrétnek szól. Feleszméltem, hogy e gondolatiság égisze alatt sokkal kifejezőbb lenne képviselni a zenekart, így lett angol fordítással a nevünk Mudfield, a dalszövegeink pedig a versek hatására egyre inkább, majd végül teljes mértékben magyar nyelvre váltottak.
Szeghalom nincs éppen közel Felvidékhez, ennek ellenére olyan fazonok vagytok, mintha a Dunaszerdahelyi járás egyik községéből indultatok volna (erre még később kitérek). S még az Alföld is stimmel... Hányszor jártatok már nálunk (s konkrétan hányszor Dunaszerdahelyen, a Soul Hunterben)?
Tavaly decemberben jártunk és játszottunk először Dunaszerdahelyen, és képzeld, mi ugyanazt éreztük akkor, mintha otthon, Szeghalmon zenélnénk, azoknak az arcoknak, akiket egytől egyig ismerünk. A klub bejárata előtt egy nagyobb rajongói társasággal „lógtunk”, úgy ment az italok kínálgatása és a duma, mintha ezer éve ismernénk egymást a szomszéd utcából. Hogy röpke fél év után újra felléphetünk itt, az egyszerre ritka és roppantul kedves gesztus a szervezőktől és a helyiektől.
Dalszövegeitekben, képi világotokban nagy hangsúlyt kap a vidék, a szülőföld, a gyökerek. Ez éles kontrasztban áll akár a rokon stílusokban „utazó” mainstream bandákkal, amelyeknek általában az urbánus világ adja a keretét, és a jelenkori társadalomra reflektálnak, építenek. Gondolom, nem véletlenül álltok másképpen a dolgokhoz. Számomra mindenesetre szimpatikus ez a hozzáállás, és üdítően hat, hogy a szokásos modoros danolászás helyett ízes, „térségi” énekdallamokat hallok tőled. Részben ehhez kapcsolódik a dalszövegek markáns érzelmi indíttatása, amelyet a zene és a vizuális dolgaitok is kellőképpen alátámasztanak. Ez sem bevett dolog manapság, bár Leanderék vagy a Nomad azért mégiscsak ezt a vonalat viszik, gondolom, nem véletlenül ápoltok jó kapcsolatot velük?
Örülök és köszi a kedves szavakat. Mi már szerintem azzal teljesen kívülállók vagyunk az egész magyar könnyűzenei palettán, hogy annyira vidékiek vagyunk, hogy az általad említett előadókon kívül senkit sem ismerünk személyesen – őket is csak azért, mert egy kiadónál vagyunk, haha... Bár a vendégzenekarainkkal (KIES, Phrenia, EMS) szintúgy jó viszonyt ápolunk. Nem vagyunk mások, csak öt falusi, roppant egyszerű srác, akik borzasztóan szeretik egymást, szeretnek bulizni és másokat szórakoztatni. Arról beszélünk, ami bennünket is érdekel, nem feltétlen arról, amiről úgymond érdemes lenne, mert akkor nem lennénk hitelesek sem magunkkal, sem másokkal szemben.
Zenétekben a hetvenes évek muzsikáitól kezdve a legmodernebb irányzatokig sok mindent felfedeztem. Vannak konkrét inspirálóitok?
Hű, és még mennyi minden új dolog lesz a legfrissebb dalokban, haha... Mindig adott zenék hangulatai befolyásolnak egy-egy nótánál, most éppen rengeteg elektronikus zenét (is) hallgatok, de ez nálam simán elfér a Pantera, Black Sabbath vonal mellett. Pont az effajta nyitottság pezsdíti fel a kreatív pillanatokat. Meg a hosszúlépés fehérborból.
Ha már említettem a dalszöveget és az énekdallamokat, valahogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulója, a magyar hard rock aranykora ugrik be. Itt is főleg az első négy Piramis-album, a P. Mobil korai SP-i, az Edda művek első két lemeze vagy a P. Box Kő kövön korongja, amelyekbe hihetetlen mennyiségű érzelmet, feszültséget és kitörölhetetlen dallamokat „zártak be”. Nevezték ezt egyesek nem kis gúnnyal őszinte, kőkemény rocknak is, holott „csupán” annyi történt, hogy végre nevén szólították a dolgokat. A ti esetetekben is érzek valami természetes, zsigeri őszinteséget, ráadásul hemzsegnek a dalok a fogós témáktól, pedig állítólag olyat írni a legnehezebb. Nektek hogyan sikerül? Miképpen születik meg egy dal?
Általában váratlan pillanatban kap el egy dalötlet: van, amikor az esti babafürdetés előtti „Apa gitározik Neked” momentumban jön valami, vagy a gáton, kutyasétáltatós szituban, vagy éppen hajnalok hajnalán, alvásmentes Netflix-maraton alatt. Ilyenkor a dallamfoszlányt feldúdolom magamnak a telefonomra, majd egyik nap megcsinálom rá a gitárt. Összehívunk egy próbát, megmutatom mindenkinek, ha a többieknek is bejön, elkezdjük kidolgozni, mindenki hozzátesz valamit. Amint összeállt a zene, napokig dúdolgatok rá „kamuangolos” énektémákat, amiket szintén felveszek a telefonomra, majd a legjobbakat kiválasztva megírok rá egy szöveget utolsó pillanatban, stúdiófelvétel közben – általában egy olyan témával, ami éppen aktuálisan foglalkoztat, befolyásol, vagy amerre terel a zene. Ez mind pofonegyszerűnek tűnik, és legtöbbször (lekopogom) nincs nagy misztika nálunk a dalírás folyamatában, talán ezért is olyan zsigeri ez az egész Mudfield-világ.
Mi jelentette eddigi pályafutásotokban a legkomolyabb áttörést? Az első lemez Fonogram-díja? A Napfénytenger sikere? Vagy az aranylemez? Egyre sikeresebb zenekar vagytok, hogyan viszonyultok ehhez? Mennyire változtat meg benneteket? Éreztek ezzel kapcsolatban bizonyos fokú elvárást?
Nagyon jólesik a szakmai elismerés is, de számunkra a legfontosabb a közönség reakciója, visszhangja, hisz miattuk vagyunk ott, ahol. Az, hogy egyre több embernek zenélhetünk helyszínről helyszínre, és hogy egyre több mindenkihez jut el a zenénk, nem kényelmessé vagy lustává tesz minket, sokkal inkább „felspannol” és a földön tart, hogy valóban dolgozni kell ezekért a pillanatokért. Nincsen presszió, viszont az biztos, hogy sok logisztikával, néhányszor lemondással jár ez az egész dolog a magánéletünkre vetítve is – ezt kell ügyesen balanszban tartanunk, és akkor valóban felhőtlenül tud működni minden. Első a család, de közben a Mudfield is az.
Mikorra várható a negyedik album?
Nagyon bízunk benne, hogy még idén megjelenik, de nincsen határidő. Nem stresszelünk, nem hajt a tatár, a cél, hogy jó dalok szülessenek. Az tuti, hogy ez lesz a világ legjobb lemeze.
A Soul Hunterben a vendégetek a No Respect lesz. Róluk mit kell tudni?
Korábban már volt lehetőségünk velük játszani Szarvason, akkor nagyon meggyőzőek voltak a srácok, valószínűleg azóta még jobbak, most jelent meg az új albumuk. Érdemes lesz időben érkezni, hogy elcsíphessétek őket is. Örülünk, hogy ilyen tehetséges és jó fej zenekarok kísérnek el minket ezekre a bulikra, megnyugvás ez nekünk is.
Miután a Mudfield színpadra áll, mire számítson a dunaszerdahelyi közönség?
Barátság, őszinteség, szabadság. Ezekre biztosan, a többi pedig derüljön ki pénteken!
