Michnya Róbert emlékére
A legendás felvidéki rockzenész, a Big Man Band vezetője, az egykori Total Chaos muzsikusa, a nagymegyeri Big Man Pub tulajdonosa sok csallóközi muzsikus számára volt példakép, inspiráció, mentor, és persze jóbarát. A 63 éves korában elhunyt Michnya Róbertre emlékezünk.
Ahogy korosodik az ember, úgy költöznek el tőle egyre gyorsabban az örökkévalóságba szerettei, hozzátartozói, barátai. Nehéz ehhez hozzászokni...
Pár éve már megírtam, hogy első találkozásom Veled, ha jól emlékszem, még a múlt évezredben esett meg. A pozsonyi magyar főiskolások szervezték diákbáljukat (vagy egy Magyarbulit?) a Mladá Garda kollégiumának nagytermében. Mivel friss zenekarunkkal mi is szerettünk volna fellépési lehetőséghez jutni, így a helyszínen az egyik közös ismerősünk azt ajánlotta, hogy annak a nagy darab „fazonnak” szóljak, aki énekel és gitározik, mert ő a zenekarvezető. Megvártam hát, amíg a banda végigjátssza a kört és megszólítottam a „hegyet”, aki azért valahonnan ismerős volt nekem. Kellemesen szóba elegyedtünk, és készségesen elmeséltél mindent, amire kíváncsi voltam. Végül leesett a „tantusz”, hogy a billentyűsöddel együtt én, mint gimnazista, Benneteket láttalak a kilencvenes évek elején a pozsonyi Duna utcai gimi tornatermében. Mégpedig nem bakot ugrani, nem is bukfencezni, hanem zenélni, ami akkortájt ott szinte elképzelhetetlennek tűnt, de Nektek mégis sikerült. Az a formáció viszont nem a Big Man Band volt, hanem még a Total Chaos.
Elmesélted, hogy Megyeren működtetsz egy rock pubot is, ahová szívesen várod zenekarunkat is, amelyet még addig ugyan sose hallottál és nem is láttál, csak onnan tudod, hogy létezik, mert az imént meséltem róla Neked. Már akkoriban is ritkán találkoztam olyan emberekkel, akikbe ennyi bizodalom fért. Meglepődtem, de örültem is természetesen. Hamarosan meg is jelentünk zenekarunkkal a pubban, és leesett az állunk, hogy ilyesmi létezik Nagymegyeren. Helyben alapcucc fogadott bennünket, a príma akusztika, a kellemes fogadtatás és megvendégelés pedig csak hab volt a tortán. „Ezek komolyan gondolják”, vagy „ha valaki ilyet csinál, azt valahogy így kell” – ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben. Kisebb „sokként” ért bennünket az is, hogy mint kispénzű amatőr zenekarnak nemcsak benzinpénzt adtál, hanem a mellé járó tiszteletdíj sem volt borravaló. Aztán még jó párszor visszamentünk, de nem csak ezért, ugyanis mindig hihetetlenül jó volt a hangulat és mi is jól éreztük magunkat.
A közösségi platformok megjelenésével a kétezres évek vége felé valami megtört. Nemcsak a Big Man Pubban, nemcsak Nagymegyeren, hanem máshol is. Az emberek elmaradoztak, az igények megváltoztak. A „kegyelemdöfést” a kultúrának a koronavírus vitte be, amit sajnos Robi is elkapott, s krónikus szívbetegként nagyon megviselte. A koronavírus idején a Big Man Pubra is rájárt a rúd, de a tulajdonos együtt lebegett vele élet és halál között. Aztán mégis legyőzték a szörnyű kórt mind a ketten, mert aki szívből csinál valamit, az nem adja fel egykönnyen, még akkor sem, ha rámegy pár alsónemű. Mert így történt. Még akkor sem, ha olykor ki kell kapcsolni a fűtést. Mert az is így történt.
Aztán eltelt pár év, közben Robival közös koncerteket szerveztünk és megalapítottunk egy regionális zenei díjat. Újévkor ráírok a Messengeren, de válasz nem jön. A felesége, Juditka jelentkezett pár nap múltán, hogy nagy a baj, a szupervírus szövődményeként magas lázzal kórházba került. Mesterséges kómában tartották, amiből még felébredt, de sajnos néhány nap múlva rosszabb hírek érkeztek. Aztán bekövetkezett az, hogy már az orvosok és mindenki más is csak egy felsőbb erő segedelmében bízhattak. Sajnos hiába, Robi ugyanis ma délelőtt visszaadta a lelkét a Teremtőnek.
Nem hiszem, hogy sok embernek eszébe jutott volna ennyi figyelmesség. Ezt azonban – úgy gondolom – bárki elmondhatja Rólad. Még csak pár órája mentél el, de már rengetegen megemlékeztek Rólad. Ilyeneket írnak:
Róbi, bizonyos értelemben Te voltál a felvidéki rockzenészek lelkiismerete. Mindig támogattad a műfajt, beleértve a kezdő, feltörekvő zenekarokat is. Ugyanúgy, mint közös jóbarátunk, Török Ádi, akinek pár éve együtt mentünk a temetésére...
Múltkor, amikor találkoztunk, azt is megbeszéltük, hogy semmi sem úgy van, ahogy annak lennie kellene. Mármint a világban. Ebben (is) nagy volt az egyetértés közöttünk. Azonban mindig jókat beszéltük, és mindegy, miről, nyitott voltál bármilyen témára, és mindig okosakat mondtál. A tapasztalatod és tudásod legalább annyira inspiráló volt, mint a kedvességed és segítőkészséged. Ezért aztán sokan – köztük én is – egyfajta igazodási pontként is tekintettünk Rád Nagymegyeren. Nem ismerek olyan embert, aki ne adott volna a véleményedre. Szabadság, szerelem... – idézted a Facebook-profilodon az első magyar hippit, Petőfit. Csak ennyit írtál bemutatkozásként. Elég is volt, mert mindent elmondott Rólad. De azért „Lazára vedd”, mint ahogy a Big Man Band egyik lemezcíme is hirdeti. Mert igaz, komolyan kell venni, ha összegyűlnek a fellegek a fejed fölött, de azért az irónia és a humor „távcsövén” keresztül kell nézni akkor, ha már nagyon abszurd ez a világ. Abszurd volt akkor is, amikor a nyolcvanas években a titkosrendőrség Téged és társaidat, mint rockzenészeket, próbált ellehetetleníteni, de abszurd volt a Covid idején és utána is, amikor nem a cenzúra üldözött Benneteket, hanem a vírus és az azóta tartó emberi közöny. Ami senkinek sem tett jót. Sem a vendéglátóknak, sem a zenészeknek. Tudom, ez Téged is megviselt. Duplán. És ami a legutóbb történt, az talán már túl sok volt. De mégis, ahogy Hobo megírta, Ti is mentetek tovább:
És mi mentünk Veled, Veletek. Ugyanazon az úton. Azt gondoltam, ez az út még Neked is jó sokáig tart. Odafent azonban másként gondolták. Én csak annyit teszek hozzá, hogy igaz barát vagy, legalább olyan igaz zenész, és hős. A mi hősünk... Ugyanis az nem hal meg, akit a szívünkben viszünk tovább.
Jó utat, testvér!
