Megerősítése mindannak, amit eddig tettem
Szarka Tamás művészetét elementáris, ősi erő hatja át, amely időtlen dallamokban ölt testet. Előadásai során a magyar lélek mélyrétegeiből fakadó, zsigerileg ismerős, ám feledésbe merült harmóniák kelnek új életre, láthatatlan szálakkal fonva össze a jelenlévők sorsát és érzelmeit. Személyét misztikum és titok lengi körül, egyszerre közvetlen és mégis megfoghatatlan, egy alkotó, aki a múlt és jelen határán egyensúlyozva teremti meg saját világát. Művészi útját idén a Petőfi Zenei Díj Életműdíjával ismerték el, amely méltó tanúsága annak a kivételes örökségnek, amely munkásságát jegyzi.
Önnek nem idegen a Petőfi-díj, hiszen az előző két évben az év zenei felvételének Petőfi-díjaival gazdagodhatott az Otthon vagyunk és az Állnak az órák című produkciókért. Idén viszont önt tartották érdemesnek arra, hogy a Petőfi-életműdíj gazdája legyen. Adja magát a kérdés, hogy ez mennyiben más érzés, hogyan esik önnek?
Rendkívüli megtiszteltetés számomra, hogy a Petőfi-életműdíj birtokosa lehetek, hiszen ez nem csupán egy elismerés, hanem egyfajta visszaigazolása annak az útnak, amelyet zenei és költői pályámon bejártam. Nagy örömmel fogadom ezt a díjat, de ugyanakkor zavarba is ejt, mert úgy érzem, a művészetben az ember mindig úton van, és sohasem érhet célba igazán.
Zavarban van még ennyi idő után is, hogyha a művészi munkáját elismerik?
Igen, hiszen ez egy rendkívül jelentős zenei elismerés, az egyik legnagyobb, amelyet ma a Kárpát-medencében odaítélhetnek. Úgy gondolom, ennél magasabb kitüntetés ezen a területen aligha létezik, így engedtessék meg nekem, hogy zavarba jöjjek, hiszen egy ilyen díj nem csupán elismerés, hanem felelősség is.
Vágyott rá egyébként, vagy nem tűz ki maga elé díjak formájában célokat?
Meg sem fordult a fejemben. Ugyanakkor, ahogyan a Kossuth-díjat is viszonylag fiatalon, negyvenöt évesen kaptam meg, úgy ez az elismerés is mintegy megelőlegezett bizalomként érkezik. Megtisztelő és egyben ösztönző is, hiszen arra sarkall, hogy továbbra is olyan munkát végezzek, amely méltó lehet ezekre az elismerésekre.
Mit jelentenek ön számára a díjak, kitüntetések?
A bölcs Hamvas Béla is azt vallotta, hogy nem számít neki, ha nem ismerik el, ha „letakarják” őt, mégis, élete végén bevallotta, hogy fájt neki az elismerés hiánya. Ezért számomra ez a díj nem csupán egy kitüntetés, hanem egyfajta csoda is. Megerősítése mindannak, amit eddig tettem, és újabb lendületet ad, hogy továbbra is a művészetnek szentelhessem magam. Hálás vagyok érte, és igyekszem továbbra is rászolgálni erre az elismerésre.
Nagyszabású díjátadó gála keretében kapta az elismerést, milyen volt ezt megélni?
Megható és felemelő volt szembesülni azzal, ahogyan a barátaim, kollégáim és pályatársaim rólam gondolkodnak. Ezeket a mély, őszinte gondolatokat soha nem mondták a szemembe, noha sejtettem, hiszen folyamatos visszajelzéseket kapok tőlük, és a közös munkák is ezt igazolják. Mégis, az a szeretet, amely ezen az estén körülölelt, olyan ajándék volt számomra, amelyet a gála nélkül talán soha nem tapasztalhattam volna meg. A szervezők lehetőséget adtak arra, hogy én magam is javasoljak vendégeket, olyan embereket, akik fontos szerepet játszottak az utamon, s ez még személyesebbé tette az ünnepet. A díjátadó során tudatosult bennem, milyen sokrétű az én munkám, talán ritkaságszámba is megy ez a fajta szerteágazó tevékenység. Hiszen a zenélés mellett írok is gyerekkorom óta, komponálok világhírű táncegyüttesek számára, kórusokkal dolgozom. Mindezt eddig természetesnek vettem, sosem álltam meg, hogy kívülről tekintsek a pályámra. A gálán fellépett a Magyar Rádió Gyermekkórusa, száz gyerek állt a színpadon és szavalta a verseimet, ez egyike volt azoknak a pillanatoknak, amelyeket majd az életem végéig a lelkemben őrzök. Most először néztem vissza a megtett útra, és magam is rácsodálkoztam mindarra, amit eddig létrehoztam. Felidéződtek bennem azok a pillanatok, amelyek különösen mély nyomot hagytak bennem, mint például az augusztus 20-i tűzijáték zenéjének megkomponálása, amelyet egyszerre másfél millióan néztek és hallgattak 2018-ban. Mégis, mindennél fontosabb az, ami még előttem áll, mert az alkotás lényege nem a múltban, hanem a jövőben rejlik.
Tudja, mire vagyok önnel kapcsolatban a leginkább kíváncsi? Számomra mindig is volt ön körül egyfajta misztikum, a megfoghatatlan aurája, mintha nem is lehetne igazán meghatározni.
(Nevet) Hát, én ennek nagyon örülök, ha így érez, hogy misztikum, ködfátyol vesz körül.
Épp ezért furdalja az oldalam, hogy milyen Szarka Tamás a hétköznapokban, a mindennapi életben?
Az az igazság, hogy kívülről nehezen látom magamat. Azt hiszem, semmi különös, számomra a hétköznap és az ünnepnap egyforma, mert mindig dolgozom. Reggeltől estig alkotok, és ez így is marad. Akkor is dolgozom, ha egy kávézóban ülök és csak meredek magam elé, kívülről úgy tűnhet, hogy nem csinálok semmit. Kiskoromban azt mondták rólam, hogy jó gyerek, és ma sincs más addikcióm, mint az írás és a zeneszerzés. Folyamatosan alkotok, akár beszélgetés közben, akár vezetés során, mert mindig van mit írnom, mindig van mit megkomponálnom. Csodálatos megrendeléseim vannak, olyan feladatok, amelyekért hálás vagyok. Az idei év szinte berobbant az életembe, már most több mint harminc koncert szerepel a naptáramban. Nem is tudom, hogyan fogom utolérni magamat, de egy biztos: az alkotás mindig az életem középpontjában marad.
Mi jelenti az igazi örömöt, boldogságot? Mi ennek a forrása az ön életében?
De ugyanilyen felemelő élmény volt, amikor szeptember végén Isztambul egyik legszebb koncerttermében léptünk fel a zenekarommal. Figyelmeztettek minket, hogy a török közönség általában visszafogott, és nem kell látványos reakciókra számítanunk. A koncert végén azonban az egész terem felállva ünnepelt minket, pedig egyetlen szót sem értettek magyarul. Ez a fajta kapcsolódás, amikor a zene minden nyelvi korlátot áttör, számomra felbecsülhetetlen örömforrás. De ugyanígy boldoggá tesz az is, amikor reggel belépek a stúdióba egy üres lappal, és estére a semmiből valami megszületik. Ez az alkotás csodája. Hallani, hogy egy új dal életre kelt, számomra határtalan öröm. Az én dalaim lassan érnek be, néha öt-nyolc év is eltelik, mire igazán hatni kezdenek. Amikor elérkezik az a pillanat, és valaki elmondja, hogy egy dalom segített neki, hogy az előadásaimra nemcsak hallgatni, hanem gyógyulni jönnek az emberek, az a legnagyobb ajándék. Amikor súlyos beteg emberek az első sorban ülnek és azt mondják, hogy a zeném erőt ad nekik, akkor érzem igazán, hogy az alkotás nemcsak nekem öröm, hanem másoknak is reményt jelenthet. Ennél nagyobb boldogság aligha létezik.
Ön szerint mi a muzsikájának a varázsa? Mert ahogy én is hallgatom, mindannyiszor az az érzésem, hogy feltör az őserő, a nagyon régen elfelejtett dallamok, amelyek egyébként a zsigereinkben vannak mélyen, de az ön produkciója által megtestesülnek.
Hát, ha így érzi, akkor köszönöm, mert én sem tudnám ennél pontosabban megfogalmazni. Nincs rá recept, hiszen az alkotás nem mesterségesen megtervezett folyamat. Én mindig úgy írok, hogy elsősorban nekem tetsszen. Ha mások elvárásaihoz igazítanám a zenémet, az már iparos munka lenne, nem művészet. Nekem kell éreznem a dalok igazságát és erejét ahhoz, hogy aztán hitelesen tudjam átadni. És ha ez találkozik a közönséggel, akkor bezárul a kör, létrejön egy különleges kapcsolat, amely egy koncerten vagy akár egy színházi előadáson is kézzel foghatóvá válik. Mostanában ismét sokat dolgozom színházaknak is. Október 12-én mutattuk be Esthajnal című darabomat a Nemzeti Színházban. Bodrogi Gyulának írok verseket és dalokat, ezek mind olyan pillanatok, amelyekért hálás vagyok. Ráadásul azóta is döngeti a közönség a kapukat, mert hónapokkal előre elfogynak a jegyek, ezek igazi csodák. De a legnagyobb öröm az, amikor egy-egy művem elindít valamit az emberekben. Pindroch Csaba például egy gálán elszavalta egy rövid versem, a Bennünk gyönyörködjetek című nyolcsoros példabeszédet. Egy költő barátja, akinek megmutatta, ismeretlenül is méltatta a verset, sőt, azt mondta, hogy eszébe jutott három ember, akivel már régóta nem beszélt, és eldöntötte, hogy ezzel a nyolc sorral fogja felhívni őket. Egy alkotónak ennél nagyobb ajándék talán nem is kell.
Azt miért tartja fontosnak, hogy gyerekeket vonjon be a produkciókba? Gyakran szerepel gyermekkórusokkal.
Ami még érdekes, hogy ezek a középiskolás gyerekek „beleszóltak” a műsorba is. A kórusvezetőtől megtudtam, hogy ők a szünetekben a Missa Missio dalok közül az Agnus Dei-t dúdolgatják és csalódottak, hogy az nincs a repertoárban. Hát, hogy vitatkozhatnék én egy száznégy tagú kórussal? Ha a gyerekek kérik, legyen, az szent, mert a gyönyörűen felöltözött, csillogó szemű gyerekek éneke során megnyílt a Műpa teteje és a lelkeink összeértek Budapest felett.
Amikor a Kézfogás című dalt több százezer gyerek és felnőtt énekli együtt egyszerre a világ minden pontján június 4-én, és hogy önt a nemzeti összetartozás himnusza alkotójaként is számon tartják, nos, az milyen érzés?
Ez egyfajta teher, de édes teher. A muzsika ösztönből fakad, máshonnan nem is jöhetne. Maga a muzsika régebb idők óta létezik, mint mi, és valószínűleg túl is él minket. Ám amikor egy vers vagy dalszöveg megszületik, ott már megjelenik a tudatosság. A kisebbségi létben, ahol én élek, és ahol maradok is, hitelesen mondhatom ki: fogjunk össze, mi, magyarok. Nemcsak a Kárpát-medencében, hanem azon túl is. Amikor hét évvel ezelőtt megszólítottam az iskolákat, hogy lenne-e kedvük június 4-én velem együtt, online énekelni, legfeljebb két-három intézmény csatlakozására számítottam. Ehelyett 213 iskola jelentkezett. Tavaly pedig már 615 település regisztrált, és csodálatos drónfelvételeken láthattuk, ahogy óvodások magyar zászlót fogva állnak az intézményük előtt, vagy épp négyszázötven középiskolás zengi az iskolai előcsarnokban: „Nézd a szemeimet, minden kiderül, kár mondani már,// A magyarság szívbe menekül, úgyis jót talál, úgyis jót talál…” Na, ilyenkor futkos az ember hátán a hideg. Felelősség ez? Persze. De egyben csoda is. A legszelídebb módon, énekkel és tánccal fejezzük ki, hogy mi, magyarok összetartozunk és az emberek ezt ki akarják mondani. Egy évben egyszer hadd mondassék el, hogy magyarok élnek szerte a világon, és ezen a napon a szívük egy ritmusra dobban. Mi, kisebbségiek, felvidékiek tudjuk, milyen érzés, amikor egy hivatalban két magyar szlovákul beszél. Ilyenkor nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Aztán jön egy szikra, és a legtöbbször mégiscsak átváltunk magyarra. Ezt az érzést éljük át akkor is, ha egy kirándulás során több ezer kilométerre innen magyar szót hallunk, és az első kérdésünk, hogy honnan jöttetek? Mert, sajnos nem egyértelmű, hogy ha valaki magyarul beszél, akkor Magyarországról érkezett. Mégis érezhetővé válik, testvérek vagyunk a nagyvilágban. Június 4-én sokan szeretnének ott lenni, ahol én énekelek. Volt, hogy a Szent Korona előtt csendült fel a dal, máskor a komáromi hidat zárattuk le miatta. Ez persze komoly szervezést igényel. Most azonban úgy tűnik, a magyar kultúra egyik legnagyobb eseményét fogjuk megvalósítani. Egyelőre nem mondhatok többet, de az elsők között lesznek a MAGYAR7 szerkesztői, akiknek szólok.
A gálaműsorban is feldolgozták az ön dalait és most, A Dal 2025 című show-műsorban is három dalát fűzték össze. Hallotta ön ezeket?
Hallottam hírét, hogy van egy kollázs. Dorozsmai csinálta, csak részleteket hallottam egyelőre, de azok nagyon tetszettek. Amikor feldolgozzák a dalaimat, általában jól fogják meg őket, ha mégse, akkor azért beleszólok, de nem sokszor volt ilyen. Megtisztelő, ha érdemesnek tartanak arra, hogy az én szerzeményeimet gondolják tovább.
Hol látja magát mondjuk öt, vagy tíz év múlva?
Hohó, ez jó kérdés. Nagyon remélem, hogy nyakig fogok ülni a munkában. Nincs egy álommunka, amire vágyom, mert amit megkapok, az mind az, mindig álmaim munkáin dolgozom.
