Még mindig formában a Pražský výběr
Tíz év múltán ismét Pozsonyba látogatott Csehország egyik legbizarrabb rockzenei formációja, a Pražský výběr. Az alapító Michael Kocáb 1976-ban még jazz-rock formációként hozta létre az együttest, aztán a 80-as években egy éles kanyarral teljesen más irányt vettek, s hamarosan a husáki pártállami nómenklatúra titkosszolgálatának fókuszába kerültek...
A legénység már nem is emlékezett arra, hogy Pozsonyban legutóbb tíz évvel ezelőtt, a Nemzeti Teniszközpontban léptek fel, mert amikor szóba került, hogy mikor jártak itt utoljára, egyikük nagyobb sületlenséget mondott, mint a másikuk. Ezen jobb, ha nem lepődünk meg, ugyanis a Pražský výběr koncertjeinek egyik velejárója a humor, a móka és kacagás, na meg az egymást túllicitáló ökörködés, és akkor sem volt ez másként, amikor „szigorúan ellenőrzött” zenekarként koncerteztek.
Mint ahogy az a pozsonyi koncerten is elhangzott, Kocáb nagy tisztelője volt a billentyűs Marián Vargának, s lényegében az ő hatására alakította meg zenekarát. Az 1989-ben megjelent Excentrikusok a földszinten (Excentrici v přízemí) című könyvben eképpen írnak róluk:
A zenekar nem tagadta meg a cseh zeneiséget és mentalitást, a cseh humort, és az élet visszás dolgaira nevetéssel reagált. Mindez magas szintű technikai felkészültséggel párosult, ami addig teljesen újszerű volt a cseh(szlovák) színpadokon. A hetvenes évek második felének jazz-rock korszakát a zenekaron belül tehát az új szelek, vagyis az újhullám váltotta le. Azonban most ne a kommersz angolszász újhullámra gondoljunk, hanem éppolyan őrült és eklektikus muzsikára, mint amilyet az első két, Nagy Feró által fémjelzett Bikini-albumon is hallhatunk. Azaz az új hullám mellett masszívan jelen van a punk, a ska, a hard rock, a metál, a funky, a progresszív rock, a jazz, a blues, a kuplék és a színház világa. Lényegében az új gitáros, Michal Pavlíček beszélte rá Kocábot a markáns irányváltásra.
1981-ben a zenekarból távozott Ondřej Soukup basszusgitáros, a későbbi sikeres filmzeneszerző (például az Oscar-díjas Kolja című film zenéjét is ő szerezte), hogy csatlakozzon Karel Gott kísérőzenekarához. A Pražský výběr ezt a későbbiekben így kommentálta az „S.O.S.” című dalban:
Ebben a dalban maga Soukup is hallatott magáról azzal, hogy úgy tett, mintha felvenné a telefont. Helyére Vilém Čok, a Zikkurat basszusgitárosa és énekese érkezett, aki több mint sikeres pótlása lett Soukupnak. A csapat Jiří Hrubeš dobossal nyerte el klasszikus felállását.
Mivel a zenekar nemcsak zenéjében és megjelenésében lett formabontó, hanem dalszövegeiben is, hamar a titkosszolgálat látókörébe került. A rendszerkritikus szövegek a „pártá(ll/r)amellátás” villanyszekrényében ugyanis rendre kiverték a biztosítékot, és bizonyos dalokat csak halandzsa szövegekkel játszhattak akkoriban. Ezt a zenekar és az akkori szubkultúra „szuahélinek” (svahilština) nevezte, ami egy – a keleti blokk országaiban a 60-as évek óta – bevett gyakorlat sajátos megjelenési formája volt (az 1960-as évek Csehországában „telefonkönyv-éneklésének”, Magyarországon „kamuangolnak” is nevezték). Régebben ugyanis a szocialista országok zenekarai a rossz angoltudás illetve az angol dalszövegek beszerezhetetlensége okán énekelték angolnak álcázott halandzsával az akkoriban nyugaton slágernek számító brit és amerikai zenekarok dalait, ám a Pražský výběr esetében ennek volt egy lázadó, szarkasztikus oldala is: egyszerűen átírták az összes betiltott dalt „szuahéli” nyelvre, ami által nem rögtönzött, hanem állandó volt az értelmetlen dalszöveg. Mindezek ellenére a zenekart 1983-ban teljesen letiltották, így az 1982 végén rögzített – azóta kultikus – első nagylemezük is csak 1988-ban jelenhetett meg.
Egyik nagy „slágerük”, a Pražákům těm je tu hej is csak František Ringo Čech mint „stróman” neve alatt kaphatott nyilvánosságot a nyolcvanas évek közepén. Čech mellesleg nem kevés Pražský výběr dalszöveget jegyez.
Az 1986-os újjáalakuláskor Hrubeš helyett már Klaudius Kryšpín dobolt. 1990 után ritkábbá váltak a zenekar fellépései, azóta hol újjáalakultak, hol szétváltak (lásd: Pražský Výběr II), leginkább a két dalszerző, Kocáb és Pavlíček személyes konfliktusai miatt. Nézeteltéréseiket végül Václav Havel temetésén sikerült rendezniük.
Mivel tájainkon a magyar közönség nem igazán ismeri a formációt, talán elnézhető a hosszú bevezető, amelyben egy kicsit be is szerettem volna mutatni a zenekart.
Most azonban dióhéjban essék szó a pozsonyi koncertről is: A zenekar hosszú évek után tavaly újra aktivizálta magát, s a prágai Lucernában rögzített kalóz koncertverziókból is nyilvánvalóvá vált, hogy hatvanon túl is jó formában vannak (csak a dobos, Kryšpín nem töltötte be még a hatvanat, ellenben Kocáb jövőre már 70 lesz). Ezúttal is velük tartott a régi dobosuk, Jiří Hrubeš, aki az ütőhangszereket püfölte, míg Klaudius Kryšpín a dobszerkó mögött ült. Tehát lényegében a klasszikus felállás játszott két ütőhangszeressel. Nem értettem, miért a párszáz főt befogadni képes Majestic Music Clubban (régi Ymca, vagyis Dukla mozi épülete), rendezik a koncertet, amikor múlt alkalommal a Nemzeti Teniszközpont is dugig megtelt, mégsem bosszankodtam, ugyanis a teniszközpont nem a jó hangzásáról híres, az MMC-ben viszont még rosszul szóló koncertet nem hallottam. Ahogy vártam, abszolút telt ház fogadott, a heringek és a konzervdoboz esete forgott fenn. Mindezért azonban kárpótolt bennünket a szenzációs hangzás, amely tökéletes előadással párosult.
Pavlíček és Hrubeš is hihetetlen figurák, de Kocáb és Čok külön is olyan jelenségek, hogy bármelyik zenekar összecsapná a bokáját, ha csak feleannyira jó frontemberük lenne, mint ők. Pedig egyikük sem egy Pavarotti és a Pražský Výběr nem igazán a vokális teljesítménye miatt fantasztikus formáció, de mégis annyi minden történt a színpadon, hogy nem unatkozhattunk. Kevés kivételtől eltekintve nem szeretem, ha színészek kezdenek el rockzenét „csinálni”, mert a legtöbb esetben maníros, ripacskodó a végeredmény. Itt viszont úgy kaptunk teátrális műsort (igaz, nem színészektől), hogy annak minden mozzanata pluszélményt adott, és még a ripacskodásoknak is helye volt, hiszen a zenekar repertoárja rengeteg lehetőséget kínál a (görbe) tükörbe nézésre. Mondanom sem kell, hogy megjelent Artur Ropotámo is, a Pražský Výběr „kabalája”, a kissé szenilis, de kedves öregúr, aki azért a nem várt pillanatokban képes őrült mozdulatokat produkálni. Volt tehát Tango Ropotámo, de az olyan klasszikus dalok, mint a Tatrman, a Pražákům těm je tu hej, a Zubatá (sajnos ezúttal a kaszás figurája nélkül) vagy a Na Václavském Václaváku is elhangzottak, azaz egy igazi, jó értelemben vett kétórás best of műsort kaptunk, nem kevés ráadással. A zenészek pedig nem spóroltak saját magukkal, lerítt, hogy mennyire élvezik a muzsikálást, és megígérték, hogy visszatérnek a fővárosba. Úgy legyen.
