Mától egy újabb legenda az égi zenekarban – Keresve a szavakat Török Ádám halálhírére
Amikor az ember nem megszokott időben – jelen esetben reggel – kap telefonhívást olyasvalakitől, akinek főleg az éjszakai élet a „terepe”, mivel zenész, az már nem túl sok jót sejtet. Persze vannak kivételek, azonban ez nem volt az. Lábszky Olivér barátom újságolta el a felfoghatatlant, amit abban a pillanatban persze én is hülyeségnek gondoltam, de hát ha a hírt a fia tette ki a közösségi hálóra, akkor az valószínűleg igaz lesz. Ilyesmivel az ember nem viccel. Nevezhetjük akár a sors kegyetlenségének is, hogy alig két hónapja köszöntöttük a legendás fuvolistát 75. születésnapján, és máris utolsó útjára kell engedjük. Pláne úgy, hogy hatalmas szülinapi koncertet tervezett, szintén legendákkal, az Erkel Színházban.
Köszöntőmben akkor azt írtam, hogy mivel Ádámot nemcsak egyik zenei inspirátoromnak, hanem barátomnak is tekinthetem, így a kedves olvasó talán elnézi nekem, hogy ez az írás biztosan nem hagyományos lesz. Jól bevett szokás szerint nem fogok itt most felsorolni életrajzi adatokat, mert Ádám személyiségéhez amúgy is méltatlan lenne.
A 70-es évek magyar „hippivezérének” életútja meglehetősen tarka volt, sikerek és hullámvölgyek követték egymást pályafutásában, azonban soha sem vonult vissza, kitartóan, makacsul a felszínen maradt, még azokban az időszakokban is, amikor a rockzenét igyekeztek a víz alá nyomni.
Megannyi zenekar, megannyi projekt és vendégeskedés, csodálatos lemezek, felvételek és koncertek jelzik útját, szerencsére az utóbbiak közül sokat megjelentettek audió és videó formában, de pár éve is előkerültek felbecsülhetetlen értékű, jó minőségű felvételek a „hőskorból” a játékával.
A sokszori újrakezdés, vagy inkább megújulás és bátor zenei kísérletezések nemhogy nem fárasztották el, hanem új erővel töltötték fel a továbbiakban. Tudom, hogy folyamatos harcban állt a simliskedőkkel is, sokszor átverték koncerthelyszínek igazgatói, menedzserek, klubtulajok, de még zenészek is, mégis az egészre csak legyintett és ment tovább, énekelve a Vissza a városba szövegét:
Az utat járom én,
mert ha nem tudnád,
az Út királya voltam s maradok én!
Az út alatt persze nemcsak a poros országutat kell érteni, amin bizonyára ő és pályatársai is fiatalkorukban annyit bandukoltak, hanem a nagybetűs Utat, a hivatást, amelyen egész életében haladt, és nem téríthették le róla a rosszakarók, a pártállam besúgói és a kivagyi nímandok sem. A zene szeretete és a barátság ugyanis többet ért mindennél. A zenéért és a barátságért ugyanis képes volt mindenre, valószínűleg az életénél is többet jelentett számára. Miért gondolom ezt?
Van, aki az ördögnek adja el a lelkét „bagóért”, Ádám viszont a barátainak ajándékozta a tehetségét, munkáját, így utólag már elmondhatom, szinte nevetséges összegekért. Jól tudta, jól ismerte a kis klubok, vidéki helyszínek „büdzséjét”, a baráti meghívások szervezőinek üres zsebét, de nem érdekelte őt az effajta potomság, ő zenélni jött a barátaihoz és a maximumot nyújtotta, nem pedig egy hatodosztályú haknit.
Ugyanúgy muzsikált késő este a csenkei kultúrházban, mint régebben Amerikában több százezer ember előtt. Ez ugyanabban a világban és időben történt, amikor kiskorú suhancok másfél éves zenekarral már nem mentek el annak a gázsinak a duplájáért sem muzsikálni. Ennyit változott a világ. Ez a különbség zenészek és legendák között. Jobbnál jobb muzsikusok nőnek ki a fű közül, de a legendák kora végképp leáldozni látszik. Mint ahogy Olivér barátom búcsúzott tőle:
Nem tudom, mondom, de talán félsz, mondd, miért félsz?
Ember, kérded, ember, miért? Merre, meddig élsz?
Kiáltok: gyere vissza! Itt meleg van, nyugalom, és fény!"
Ott már meleg van, nyugalom és fény... Hiányod halamas űr és lélekben mindig velünk leszel! Isten veled, Ádám!
