Losonc végromlása

A lap nemcsak azért szentelt figyelmet ennek, mert „1849-ben sokat szenvedett városunk akkori állapotát zeneileg igyekszik benne festeni a szerző, de mert (…) a maga nemében páratlan magyar irályú zeneegyvelegben találóan van visszaadva a kozákok vad rohanása, a lakosság jajveszékelése, menekülése, a pusztulás, rombolás képe.”

A különös zeneművet valós események ihlették, melyeknek Borzó Miska cigányprímás is szemtanúja volt. A város közelgő végzete – az oroszok általi kifosztása és felégetése – előjátékaként 1849. augusztus 1-jén lezajlott egy összecsapás a városon átvonuló 90 fős orosz alakulat és a környéken táborozó magyar szabadcsapatok között. A támadásnak a szabadságharc kimenetelére már semmilyen hatása nem volt, Losonc városára nézve azonban végzetes következményekkel járt.

A losonciak, tartva a megtorlástól, igyekeztek a gerillákat lebeszélni a támadásról, amelynek áldozata lett 3-3 orosz tiszt és közlegény, heten fogságba estek, a többiek elmenekültek‚ és vitték a hírt a Miskolc környékén állomásozó Grabbe cári tábornoknak, aki felkerekedett 17 ezer fős hadoszlopával, hogy megtorolja a losonci támadást. A büntetőexpedíciót megelőzte a híre, így Losoncról sokan elmenekültek, vagy menekültek volna, ha a várost körül nem zárják az oroszok, akik augusztus 7-én a közeli Apátfalván táboroztak le. A parancsnok a Prónay-kastélyban rendezte be főhadiszállását, onnan irányította a „szigorú büntetést”, amelyet naplóbejegyzése szerint a városra kirótt. Ennek megfelelően a losonciak hadisarcként rengeteg élelmiszert, bort, pálinkát, abrakot, dohányt voltak kötelesek egy napon belül kiszolgáltatni. Ez olyan mennyiség volt, hogy „tán az egész vármegye sem lett volna képes 24 óra alatt beszerezni” – írta utóbb egy szemtanú. A korábban átvonuló hadak a készleteket felélték vagy elvitték, így a losonciak a sarcnak csak egy részét tudták összeszedni, ezért küldöttséget menesztettek az apátfalusi táborba, hogy kegyelmet kérjenek a város számára. A polgárokból sebtében összeállt küldöttség megaláztatás és bántalmazás után a kegyelem, illetve további tárgyalások ígéretével tért vissza a rettegő városba.

Ennek ellenére még aznap este elkezdődött a losonci apokalipszis. Egy kozákcsapat összeterelte a lakosokat, arra kényszerítve őket, hogy a gerillák által megölt orosz katonákat puszta kézzel ássák ki. Horrorfilmbe illő, borzalmas jelenet volt, ahogyan a fáklyák fényében, a kozákok szitkozódása, kancsukák csattogása közepette a losonci polgárok kiemelték a földből az oszló tetemeket, amelyeket meg kellett mosni és a tisztek kivételével visszatemetni. Az utóbbiakat másnap a katolikus templomban tartott szertartás után temették el. 

Másnap megkezdődött a módszeres rablás. Trombitaszóval, szabályozott rendben érkeztek egymást felváltva a fosztogatók ezrei. A később érkezőknek kevesebb zsákmány jutván, fokozódott a lakossággal szembeni kegyetlenkedés. Szemtanúk szerint havazásként hullott az utcákra a szétvagdalt ágyneműkből a toll. A pincéket feltörték, ami bort nem tudtak meginni, azt kifolyatták. A részeg katonák közt a tisztek a fegyelem látszatát sem tudták megőrizni, ezt utóbb Grabbe is elismerte. Az asszonyokon esett erőszakot a krónikások csak sejteni engedték. Másfél napig tartott a bekerített város kirablása, feldúlása, ami a templomokat sem kímélte. Mindezek betetőzéseként augusztus 9-én délután felgyújtották a várost, amely estére izzó lángtengerré vált.

A Losoncon végbement, az oroszokon esett sérelemmel aránytalan, öncélú pusztítás egyedülálló a szabadságharc történetében, Lidice és Oradour második világháború alatti elpusztításához hasonlítható. Az egyik kárvallott, Kubinyi Ferenc – akkor Nógrád országgyűlési követe – szerint a pusztítást a jelen lévő császári biztos, Gablenz báró irányította, aki a természettudós, műgyűjtő Kubinyi házában középkori eretneküldözésre emlékeztető „autodafét” tartott. Az értékes képeket, bútorokat összevagdaltatta, szurokkal, sőt puskaporral leöntve gyújtatta meg. Elpusztították a pótolhatatlan könyvtárat, érem-, ásvány- és kövületgyűjteményt, még az ipolytarnóci megkövesedett ősfenyő egy darabját is összetörték a Kubinyi-ház kertjében. Mintha az egész forradalmat és szabadságharcot itt akarták volna megtorolni!

Losonc hóhéra, Pavel Hrisztoforovics Grabbe cinikusan ezt jegyezte fel a naplójában: „Egyáltalán nem állt szándékomban felgyújtani a várost. Most azonban a tűzvész szörnyű fényét látom. Losoncot végzete utólérte. Ki gyujtotta fel – nem tudni. Mint beszélik, a város lakói közt látni lehetett olyanokat, akik maguk vetettek csóvát a    házakra. A katonák inkább a zsákmányszerzést részesítik előnyben, és a zászlóalj különben is a főtéren állt. Persze, közöttük is akadnak megátalkodottak, és voltak részegek is. Legyen meg az Úr akarata!”

A rettenetes éjszakát követő reggelen, a füstölgő romhalmaz szomszédságában egy tiszt az összeterelt lakosoknak kijelentette, hogy „gondos vizsgálatot rendelt el, és sikerült megállapítania, hogy a tüzet a városban nem az oroszok, hanem guerillák és parasztoknak öltözött losonciak gyújtották”. Ezek után, nagylelkűség látszatát keltve, talán rossz lelkiismeretük némi megnyugtatására, személyenként két forint kártérítést osztottak ki, majd sürgősen tábort bontottak, és Zólyom irányába elvonultak az oroszok. Néhány nap múlva már Zólyomban és Besztercebányán árulták losonci zsákmányukat, melyben nemcsak magánszemélyektől rabolt értékek, de egyházi kegyszerek is voltak.

„Midőn a losonciak visszatértek, romhalmazt, füstölgő romokat találtak. Egy falat kenyér, egy ruhadarab sem volt. Ha a szomszédok nem jöttek volna élelemmel, sokan éhen haltak volna. Szívfacsaró volt látni, ahogy a korábban módos polgárok szinte mezítelen, némi kölcsönkapott alsóneműbe burkolózva a romok közt kuporogtak‚ és köszönettel vettek minden darabka kenyeret, melyet könnyeikkel öntöztek” – írta egy szemtanú.

A Losonc megsegítésére hamarosan elindult országos méretű, egyházi és világi adománygyűjtés keretében a leégett város látképét ábrázoló kőnyomatos képet is terjesztettek. A református templom és iskola romja volt látható azon a sorsjegyen, amelynek bevétele a jeles épületek újjáépítését szolgálta. 1857-ben a Vasárnapi Újság címlapján már az újjászületett város képét láthatták az olvasók, bizonyságául annak, hogy a szabadságharc mártír városa kiheverte a csapást, és újjáépült. A kiegyezés után Losonc intenzív fejlődésnek indult, és a századfordulóra ismét Nógrád megye művelődési, kereskedelmi, ipari központjává vált.