Korunkra reflektálva – VIDEÓKKAL
A közelmúltban a Dunaszerdahelyi Csallóközi Könyvtár színpadán muzsikált Göbő Sándor és Tornóczi Tibor, vagyis a Fifti-Fifti. A kéttagú formáció még véletlenül sem a felszínes szórakoztatást „tűzte zászlajára”, zenéjük – ahogy mondani szokták – a gondolkodó ember muzsikája.
A két zenész egymásra találásáról, küldetéséről portálunkon már több ízben beszámoltunk, illetve a duó tagjai videó formájában is elmesélték a kezdeteket, továbbá azt is, hogy első lépésként miért Cseh Tamás zenéi és Bereményi Géza szövegei mentén indultak el. Egyfajta rejtett kedvencként ugyanis mindig ott kerülgette őket ez a zenei világ, de sok zenei stílust és kifejezésmódot kipróbálva valahogy már ötvenen túl éreztek késztetést (vagy talán bátorságot?), hogy egy ilyen komoly, nem könnyen értelmezhető, emészthető és gyakran több síkon is „működő” életműből szemelgessenek, felépítve rá saját világukat.
A zenészek rendezői jobb oldalán a másik roll up viszont már azt hirdette, hogy „versek – másképp”, amivel nem is tudok vitára kelni, hiszen a zömmel XX. századi költők (pl. Ady, József Attila, Wass, Reményik, Márai) és kortársak (pl. Székely Máté László, Szoó Virág, Sárhelyi Erika, Sándor Károly) verseit megzenésítő két muzsikus valóban teljesen egyedi módon közelít a műfajhoz, általában komoly, súlyos mondanivalójú verseket zenésítve meg, nem kevésbé fajsúlyos vagy épp melankolikus témákkal, akkordokkal. Érdekes, hogy ennek ellenére egyfajta játékosság is szerepet kap bizonyos megzenésítéseknél, de az legtöbbször az irónia, a cinizmus vagy az abszurd, a groteszk – a legtöbb esetben nagyon találó – zenei kifejezése.
A melankolikusabb darabok talán Presser Gábor vagy Zorán balladisztikusabb felvételeivel rokoníthatók (ebben nagy szerepe van Tibor melodika-játékának is), azonban ezek a darabok is teljesen önálló entitásai a két muzsikus szuggesztív világának. Tiborban mindig is ott lakozott ez a borongósabb zenei vonal, ami talán már a HistóRia legutóbbi stúdióalbumán is itt-ott tetten érhető, de az újratervezett Last Blues Band már egyértelműen ebbe az irányba indult el. Tehát aki úgy ismeri őt, mint aki azt énekli, hogy „40 cigaretta naponta, két hektó sör havonta, otthon az asszony két mázsa, három disznó már levágva, nem kell nekünk, nem kell más” illetve „tudod, rég nem érdekelsz már, úgyhogy most váltsunk témát: a vakond az hasznos”, az most nagyot néz majd.
Nemcsak az eredetileg a Ketten számára készült dalok egy „csokra” virít ki újra a Fifti-Fifti berkeiben, hanem a Last Blues Band utolsó korszakának egyes szálai is. Ady Őrizem a szemed című közismert versének feldogozásával ugyanis még a Covid időszaka előtt a Last Blues Band jelentkezett a magyarországi József Attila Vers-Dal Fesztiválra, ahonnan egyedüli külhoni indulóként elhozták a fődíjat. Említhetném azonban Sárhelyi Erika Didaktikus dalát is, amelynek megzenésítése szintén a Last Blues Bandhez kötődik, de a Fifti-Fifti is műsoron tartja. A szerző másik, a Fifti-Fifti által szintén előadott verse (Matt sorok) ekképpen „szól”:
Ma úgy vagyok, hogy nem vagyok,
alakom szürke csöndbe vész,
a kedv bennem csak andalog
és létezésem csenevész.
Tükröm üres, néma foncsor,
csak látszat ma az életem,
köd fest meg, majd elmaszatol,
de nincsen bennem félelem.
Látlak, hallak – nem beszélek,
alszik bennem a február,
míg megágyaz az ébredésnek
a márciusi napsugár.
A Fifti-Fifti műsoraiban az összekötő szövegeknek is fontos szerep jut, sokszor a zenészek a megzenésítés előtt prózában is „elszavalják” a verseket, vagy egy hozzá kapcsolódó történetet mesélnek el, kellő nyomatékot biztosítva a mondanivalónak.
Persze Tiborék sem szerették volna, ha műsorukat komoly témával, letargiába boruló, melankolikus, vagy fájdalmas verssel fejezik be és így engedik útjukra a jelenlévőket, ezért a tájainkon is közkedvelt Dinnyés-dallal (Hajnali ének) és egy jóbarát pozitív kicsengésű, az együtt átélt élmények és az összetartozás fontosságáról, az igazi barátságról szóló szerzeményével búcsúztak. Ez a jóbarát, Török Ádám sincs már köztünk bő egy éve, azonban a szellemisége, a gondolatai és mindenekelőtt az embersége most is itt lebeg azok körében, akik ismerték, szerették. „Mert kell a barátság”:
Nem is régen még együtt mentünk,
barátom, ugye emlékszel.
Folyók partján kavicsokat pörgettünk,
barátom, ugye emlékszel.
Azok voltak a szép napok,
sokszor arra gondolok, hogy miért is
múltak el, kérdezlek felelj,
mert kell a barátság, add tovább!
Kell a barátság, hej, add tovább!
Emlékszel-e a régi lányokra,
barátom, kell, hogy emlékezz.
Arcukba fújta a szél a hajukat,
barátom, ugye emlékszel,
Mert azok voltak a jó idők,
Jóban, rosszban egyenlők,
ha ebben még hiszel, gyere újra el,
mert kell a barátság, hej add tovább!
Kell a barátság, hej add tovább!
Ha néha látlak a szélvédő mögött,
barátom, miért nem emlékszel?
Csak az útra bámulsz a két lámpa között,
barátom miért nem emlékszel?
Mert hová tűntek a jó napok,
sokszor arra gondolok,
hogy miért is múltak el, kérdezlek, felelj,
mert kell a barátság, hej, add tovább!
Kell a barátság, hej, add tovább!
De most elrángatlak a TV mellől,
barátom, kell, hogy emlékezz!
És kiveszem a volánt a kezedből,
barátom, kell, hogy emlékezz!
És megint jönnek a jó napok,
mert én mindig a régi maradok.
Fogadj újra el, és őszintébb leszel,
mert kell a barátság, add tovább!
Hej, kell a barátság, add tovább!
A jól sikerült fellépés után Göbő Sándor válaszolt kérdéseimre:
Én úgy gondolom, hogy a kemény mondanivaló ellenére a jelenlévők megtisztulva és egyben feldobódva indultak haza. A komoly és igazán aktuális témák kis kivétellel azonban nem törik át a rádiók és a tévék szerkesztőinek ingerküszöbét, s így a hallgatókhoz és a tévénézőkhöz sem igazán juthatnak el. Lényegében csak a ti propagációtok, a koncertjeitek, az internet és a hazai magyar sajtó egy szeletének jóvoltából ismerhetnek meg benneteket, illetve hallhatják a dalaitokat az emberek, és valljuk meg, ehhez azért kell egy kis szerencse is. Bár azt is mondják, hogy ami érték, az valahogy mégis utat tör magának, csak lehet, hogy a mai világban ez jóval nehezebb. Pedig az általatok előadott kortárs szerzők versei, de a múlt századiak is annyira érvényesek a ma társadalmára, mint eddig talán még soha. Teszem hozzá: sajnos...
Ez így igaz. A kortársak ugye a mai kort írják le, de az az érdekes, vagy akár ijesztő, hogy a régiek versei is. Most vagy ők is ebben éltek, vagy pedig annyira zsenik voltak, hogy ezt előre látták.
Azt mondják, a jó vers időtlen... A tolmácsolásotokban viszont zömmel olyan megzenésítéseket hallhattunk, amelyeknek nem igazán optimista a végkicsengése.
Végül is igen, de a tükör a lényeg. Szembe kell néznünk saját magunkkal, a jelenkorral. Én úgy érzem ugyanis, hogy ha bárki valamilyen művészettel foglalkozik, egyik fontos célja az, hogy reflektáljon dolgokra. Mi másra, ha nem az őt körülvevő világra és az aktualitásokra?
Ti is úgy érzitek, hogy az utóbbi másfél étizedben nem olyan derűs a világ, vagy legalábbis annak előtte jobb volt a helyzet, vagy csak én öregszem?
Ha így értelmezzük, akkor mi is ugyanebben a cipőben járunk. Sőt, egyesek szerint az lett volna a világjárvány pozitívuma, hogy a hirtelen felgyülemlett szabadidő alatt mindenki kicsit átértékelje magát és próbáljon kicsit jobbá válni. Érdekes, hogy pont a fordítottja történt. Agresszívabbak lettek az emberek, sokkal jobban utálják egymást, és emiatt sokkal durvább lett a világ.
Hogy egy kis pozitívumot is idecsempésszek, az utóbbi negyedévben azért azt is észrevettem, hogy az emberek megunták a magányt, a bezártságot és közösségi akciókra vágynak. Legalábbis az a generáció, amely annak előtte még aktív közösségi életet élt. Azokat a gyermekeket viszont roppantul sajnálom, akik a Covid miatt nem tudtak első és második osztályba menni, hiszen írni vagy számolni nem lehet csak úgy távúton megtanulni egy hatévesnek. A koronavírus után egy új világ kezdődött, és nem biztos, hogy jó. Erre ti reagáltok, sőt, úgy érzékelem, mintha azt éreznétek, hogy zsigerből reagálnotok kell rá.
Ezt is csak aláhúzni tudom. Ugyanez megy végbe bennünk is, amikor dalokat írunk, és ez nemcsak a külön megírt saját dolgainkra vonatkozik, hanem az újabb szerzeményekre is, amelyeket már közösen jegyzünk. Átmennek rajtunk a világ dolgai, s mi vagyunk a szűrő, amikor rakjuk össze ezeket a dalokat. Az egészben az a csoda, hogy amikor egy-egy ilyen dal egy koncerten is elhangzik, ott élőben látjuk, hogy mit vált ki az emberekből, s akkor jönnek ki igazán azok az energiák ezekből a versekből, amelyeket addig már párszor megemésztettünk.
Úgy gondolom, hogy amit ti zenében megfogalmaztok és közvetítetek, arra nagy szükség van, hiszen ilyet is kell adni az embereknek. Azt vettem észre ugyanis, hogy manapság igencsak lenézik a közönséget, olyan zenéket, sekélyes produkciókat kínálnak a számukra, amiből már elegük van, és sokkal igényesebb dolgokra is „vevők" lennének. Az viszont iszonyatos, hogy manapság a mainstream könnyűzenét már nemcsak a szórakoztatóipar részének tekintik, hanem ami még ettől is rosszabb, teljesen átvedlett konzumtermékké, vagyis ténylegesen is úgy „fogyasztják”, mint egy sampont vagy egy üdítőitalt, ami miatt nemcsak minimálissá zsugorodott, de teljesen eltűnt a művészi értéke. Ezt továbbgondolva azok a kortárs szerzők sem igazán vannak reflektorfényben, akiknek a műveit megzenésítitek... Sokkal inkább azt látom, hogy ma a kortársak között az olyanokat preferálják, akik felületes szóviccekre, szójátékokra, provokációra, öncélú devianciára építenek, vagy egyes politikai-ideológiai körök szócsöveként működnek. Nem látom sehol a mélységet annak ellenére, hogy a jelenkori társadalom arról szól, hogy katasztrófa van.
Szerintem mindenki a kis batyujában cipeli ezeket a dolgokat, csak az emberek roppant módon elkényelmesedtek, és még annyi esélyt sem adnak magunknak, hogy kilátogatnak egy olyan rendezvényre, ahol igényesebb mondanivalóval találkozhatnak. Nem egy olyan eset történt, amikor teljesen véletlenül odacsöppent valaki a fellépésünkre, s a végén meg hálálkodott, hogy ő ilyet még nem is hallott. Cseh Tamással kapcsolatban is átéltünk már ilyet. A műsorunk vége felé fiatal gyerekek jöttek oda, és azt mondták, hogy én nem tudtam, ki az a Cseh Tamás, de ez k...a jó! Mit lehet erre mondani? Azt mondtam nekik, hogy „guglizzatok” rá kicsit, mert most nincs annyi időnk, hogy mindent elmondjunk nektek róla, de úgy mentek haza, hogy láttam, rá fognak keresni, mert érdeklik őket. Ekkor mindig arra gondolok, hogy már ilyesmivel is csak elértünk valamit...
