Jevgenyij Nyesztyerenko emlékezete
Bécsben vasárnap 83 éves korában koronavírus-fertőzésben elhunyt Jevgenyij Nyesztyerenko, a világhírű operaénekes. Személyében a háború utáni legnagyobb orosz basszus távozott az élők sorából.
Az orosz operairodalom bővelkedett kiváló basszus szerepekben, s ez talán énekeseik hangi adottságának is köszönhető. Fjodor Saljapin neve kívánkozik az élre, de folytathatnám a felsorolást Mark Rejzennel és Alekszander Ognyicevvel.
Jevgenyij Nyesztyerenko különleges helyet foglal el e palettán, öt évtized sikerei bizonyították tehetségét. Pályáját a hatvanas évek második felében kezdte, s hamarosan a Moszkvai Nagyszínház vezető basszistájává lépett elő. Nyolcvan opera basszusszerepét énekelhette el, köztük 1978-ban Bartók operájának „hősét”, a Kékszakállú herceget.
A magyar operaéletbe a hetvenes években robbant be, az akkor felújított Borisz Godunov eredeti változatának, az „Ős Borisznak” a címszerepében lépett színpadra, annak ellenére, hogy ez a verzió hazájában nem volt repertoáron. A debütálás sikere nyomán gyakori vendégként üdvözölhettük. Bartók operájában itthon is megismerhette a közönség, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Saljapin sikeralakításában, Boito Mefistofeléjében ért el sikert.
A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, a Hungaroton is felismerte Nyesztyerenko kivételes adottságait. A Melodija szovjet kiadótól két neves felvételét is átvette, Muszorgszkij Borisz Godunov című operájában Jelena Obrazcova és Vlagyimir Atlantov voltak a partnerei. A korong technikai hibái ellenére is sikert aratott a zeneértő közönség körében. A másik emlékezetes lemezén a művész Muszorgszkij dalait énekelte. A kiadvány igazi slágere A halál dalai és táncai ciklus volt. Az orosz zeneköltő dalkölteménye – sokszínűségénél fogva – igazi megmérettetést jelent minden előadónak. Nyesztyerenko megbirkózott a feladattal, a Bölcsődal kétségbeesését, a Szerenád maró gúnyját, s A hadvezér diadalittas szólamát tökéletesen tolmácsolta. Bartók A kékszakállú herceg várát Ferencsik János vezényletével vette fel 1981-ben a Hungarototon, partnere Jelena Obrazcova volt.
A kiadvány nem ért el átütő sikert, ez részben a nyelvi nehézségekkel magyarázható, részben pedig olyan korongok voltak már a kínálatban, mint Székely Mihály és Melis György felvétele. Muszorgszkij dalaival később, a Zeneakadémián is bemutatkozott, örülök, hogy ott lehettem a nézők soraiban.
Később, már idősebb korában 2010-ben a Művészetek Palotájában is előadta a darabot, s jóllehet, már hangja vesztett régi fényéből, de a közönség és a kritika is jól fogadta.
A nyolcvanas években egy zeneakadémiai mesterkurzusára is beültem: nagy figyelemmel, halk szavúan foglalkozott a fiatalokkal, az énekes állandó kísérője, Jevgenyij Senderovics ült a zongoránál. Természetesen a tágas teremben egy gombostűt sem lehetett leejteni, olyan sokan gyűltek össze tiszteletére.
Istenadta tehetségnek tartották, de ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna jártas a moszkvai kamarillapolitikában.
Emlékszem, amikor a 70-es években egy Brezsnyev tiszteletére rendezett koncerten ő énekelte a szólót, a „jeles eseményt” a Magyar Televízió is közvetítette. Galina Visnyevszkaja, a világhírű operaénekes, Msztyiszlav Rosztropovics felesége Életem című könyvében lesújtóan ír róla: „A mi históriánk előtt néhány nappal Nyesztyerenko más ügyben járt a KB-nél, jelezte, hogy a Nagyszínházban lankad az éberség…Miként lehetséges, hogy Nyesztyerenko beárulja tanítóját, aki színpadi arculatát megteremtette…? A helyzet az, hogy ők és a hozzá hasonlóak sem istent, sem embert nem ismernek. Gyerekkoruk óta együtt nőttek fel a hazugsággal; látták, hogy a feljelentők részesülnek megbecsülésben…Nyesztyerenko a ’zenei formalizmus elleni harc’ kitaposott ösvényén ment be a KB-be.” Hiába, egy embernek sok arca van.
Pályájának alkonyán, a Miskolci Operafesztiválon hallottam énekelni utoljára Nyesztyerenkót. Csajkovszkij Anyegin című operájában, Gremin szerepében lépett fel. Korábban érkeztem a helyszínre, s az öltözők előtt haladtam el.
A basszista, szerepe szerint csak a záró felvonásban lépett színpadra, de már az előadás előtt egy órával „trenírozta” hangját, szigorú volt önmagához.
Bubnó Tamás a Szent Efrém Férfikar vezetője 2012-ben két koncertre hívta meg az orosz művészt. Közös munkájukra így emlékezik:
„Az Orientale lumen sorozatban számítottunk részvételére. Felvettük vele a kapcsolatot, ebben Domahidy László operaénekes-barátom és Bátor Tamás, a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál igazgatója sietett segítségemre. Nyesztyerenko akkor már Bécsben élt, megkerestük, s a technikai részleteket nagyon gyorsan tisztáztuk. Egyeztettük az időpontot, s mivel három ünnepkör – karácsony, húsvét és a pünkösd – közül lehetett választani, a művész választása pünkösdre esett. Szerződésünk alapján 2012. június 2-án a máriapócsi kegytemplomban, másnap pedig a budapesti Szent István-bazilikában szerepeltünk együtt. Pontosan kijelölte az általa előadandó énekeket: többek között a nagy orosz kórusmester Csesznokov himnuszait, motettáit, valamint a bolgár Dobri Hrisztov műveit énekeltük, tehát igazi pravoszláv anyagot tűzhettünk műsorra. Már a levelezés folyamán kialakult a szimpátia, találkozásunkkor pedig egy baráti kapcsolat született. Feleségével, Kátyával érkezett, s tartalmas három napot töltöttünk együtt. Egy napot szántunk a próbára, amikor belépett a próbaterembe, minden kötöttség nélkül helyet foglalt, elővett egy ceruzát, s munkához látott. Angolul kommunikáltunk, jól beszélte a nyelvet, s a németben is otthon volt, néha oroszul szólt hozzám: ’Majsztro, pozsálujszta!’ Kétszer-háromszor mentünk végig a közös számokon, dinamikai, tempóbeli elképzeléseit osztotta meg velünk. Az időben, a művésznek már voltak egészségügyi problémái. Bottal járt, nehezen mozgott, de mikor elkezdte a próbát elfeledtette korát és nehézségeit. Máriapócson is lassú, kimért léptekkel ment be a templomba, és a sekrestyében egy kicsit megpihent. Mikor elkezdődött a hangverseny, botját lerakta, s négy évtizedet fiatalodva lépett a szentélybe. Egy-két hangi megingástól eltekintve kiválóan énekelt, előadását a később kiadott lemezünk is megőrizte.”
