Ifj. Babindák István: Nem elég a tehetség
Zselízi Művészeti Alapiskola, Egressy Béni Református Művészeti Középiskola, Európai Roma Zenei Szakkollégium (a mai Snétberger Zenei Tehetség Központ), Vienna Konservatorium. Ezeken a helyeken pallérozódott írásunk főhőse, a csatai származású muzsikus, ifjabb Babindák István. Vele beszélgettünk zenei pályájának alakulásáról, de természetesen szóba került a felvidéki cigányság helyzete is.
Milyen volt a csatai Baross Gábor Alapiskolát látogató kis Babindák István, aki először, nyolcéves korában, a furulyával kezdett ismerkedni?
A szüleim úgy mesélték, hogy már óvodáskoromban én voltam a karmester. Amikor egy népdalt énekeltünk, előre álltam, s egy kis pálcával vagy fakanállal vezényeltem a gyerekeket.
Ez nem változott az általános iskolában sem; ha szerepelni kellett, mindig a kis Babindák ment. Soha nem voltam kitűnő tanuló, mert nem voltam annyira szorgalmas. Az órákon mindig figyeltem, s ez nekem elég volt ahhoz, hogy jó eredményekkel zárjam a tanévet. Gyakran jártam szavalóversenyekre is. Irodalomkedvelő édesapám révén, akinek már több verseskötete megjelent, gyerekkorom óta közel állt hozzám ez a művészeti ág is. Ezt a tehetséget ugyan nem örököltem meg, a verseket és a szép gondolatokat azonban zenei nyelvre igyekszem átkonvertálni. Három évig látogattam a zselízi Művészeti Alapiskolát, ahol jól teljesítettem; minden évben nyertem versenyt. Szerettem a furulyát, de már akkor tudtam, hogy klarinétos leszek. Arra vártam, mikor kapom meg a klarinétomat.
Miért éppen klarinétra cserélted a furulyát?
Az első hangszer, ami tetszett, a cimbalom volt. Nagyon szerettem volna tanulni, de nem akadt, aki elvállalt volna, s cimbalmot sem tudtunk venni. A klarinét egyszerűen csak megtetszett. Ahhoz, hogy a klarinétozás könnyebb legyen, meg kellett tanulnom furulyázni. Jó, ha az embernek több hangszer is a barátja. A zongorázás alapkövetelmény volt a konzervatóriumban. A kottaolvasás és annak lejátszása miatt is fontos, s a szolfézshez és a zeneelmélethez is kellett, de mindig pötyögtem rajta valami mást is, mint ami a követelmény volt; akár egy dzsesszsztenderdet vagy egy popszámot. Mivel apám és bátyám gitároznak, otthon engem is tanítottak akkordokra, így a gitárt is meg tudom szólaltatni. A második hangszeremnek mégis a szaxofont tekintem. Magamtól próbálkoztam, majd gyűjtöttem rá, hogy sajátot tudjak vásárolni.
Volt egy konkrét esemény, egy pillanat, amikor tudatosult benned, hogy a zenélés nem csak egy hobbi marad az életedben?
Kicsi korom óta a családi zenekarral, a Romane Jilével, azaz a Cigány Szívekkel jártuk az országot, de különböző fesztiválokon, falunapokon és színházakban Magyarországon is megfordultunk. Az elején még csak kannáztam és táncoltam, később énekeltem, és a furulyát is bevittem a zenekarba. Mivel a családom szerette volna, hogy megszeressem a muzsikálást, és hogy meglegyen a színpadi rutinom, ezért több helyzetben is kipróbáltam magam; sok mindenben részt vettem. Hálás vagyok nekik ezért! Így alakult, hogy a zene és annak szeretete a mindennapjaim része lett. Már ekkor tudtam, hogy ez nem csak egy hobbi.
Hogyan jött képbe az Egressy Béni Református Művészeti Középiskola és az Európai Roma Zenei Szakkollégium?
A bátyámhoz, Ernőhöz köthető mindkét döntés. Az egyik ismerőséhez, a szintén klarinétos Kovács Lacihoz jártam magánórákra; ő ajánlotta a konzervatóriumot. A bátyám adta be a jelentkezésemet a Snétberger Központba, ahová 14 éves koromban nyertem felvételt. A felvételi felejthetetlen élmény volt, mert amikor befejeztem a darabot, odajött hozzám Snétberger Ferenc, és megkérdezte, hogy a későbbi táborban lenne-e kedvem eljátszani vele a Kis kece lányom című népdalt. Ernő felelt helyettem, mivel én nem is tudtam válaszolni a kérdésére, annyira zavarban voltam. Ez a koncert aztán az életem meghatározó élményévé vált.
Véleményed szerint mi kell ahhoz, hogy felvidéki cigányként ki lehessen törni abból a jövőkép nélküli és sokszor kilátástalan helyzetből, amiben a régiónk cigánysága él? Azt tapasztalhatjuk, hogy a tehetség önmagában nem elég.
Egyáltalán nem elég a tehetség, ezt tudom. Hogyan lehet kitörni? Véleményem szerint nincs konkrét válasz, nincs jó recept. Az én példámat tudom mondani. Van egy tehetségem, amit kamatoztattam, kamatoztatok.
Ehhez kellett a szüleim, a családom támogatása, az az inspiráló környezet, amely egész gyerekkoromban körbevett. Szerencsés vagyok, hogy ilyen családom van. Akinek viszont nincs ilyen szerencséje, annak máshonnan kell merítenie az inspirációt.
Ahogy az egész művészvilágét, úgy minden bizonnyal a te mindennapjaidat is befolyásolta a koronavírus-járvány. Hogyan élted meg ezt a helyzetet? Látni már a kiutat?
A karantén időszakában jó barátomnál, Oláh Norbi festőművésznél laktam a VIII. kerület szívében. Beleláttunk, beleszóltunk egymás művészetébe; együtt alkottunk. Zenekarjaimmal sokat jártam az A38-as hajóra, de Ferencváros terein is nagyon jó kezdeményezések valósultak meg. Júliusban már volt néhány karanténkoncert, augusztus folyamán pedig már rengeteg koncertmeghívást kaptunk, így mostanában már egy kicsit fel tudunk lélegezni.
Milyen zenei, akár egyéb terveid vannak a közeljövőre?
Szeptembertől egy zeneiskolában fogok tanítani, közben a mesterdiplomát is szeretném megszerezni. A Valami swinggel egy, csak saját számokat tartalmazó lemezt tervezünk felvenni. Nemrég költöztem össze a barátnőmmel, úgyhogy elkezdődik a sokak által emlegetett nagybetűs élet.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/36. számában.
