Hosszú forró nyár…
Zalatnay Sarolta ikonikus dalát hallgatom a közel 30 fokos lakásban. Nemcsak az izzadtságot törölgetem a homlokomról, de néhány könnycseppet is elmorzsolok…
Illatok, ízek, pillanatok villannak be hirtelen. A monogramom, amit valaki, akinek kreol bőre és „szúnyogriasztó-illata” volt, a híd korlátjába vésett… Görögdinnyézés, a holdat bámulva. Nagy csobbanás ruhástul… Mind ifjúságom szép nyarait idézik.
Néhány percre újra tizen-huszonéves leszek. Plátói és nagy szerelmek ugranak be. Amíg tartottak, az maga volt a mennyország. Sok ábrándozás, nevetgélés. Aztán az a kibírhatatlannak tűnő fájdalom, amikor véget értek…
A hosszú forró nyarakat manapság már csak az időjárásra vonatkoztathatom, hisz az ifjúság tovaszaladt. De azért mégiscsak dúdolgatom: „Várlak még, ahogy a nap fényét / tavasszal hívja a mező és a reszkető virág. / Hátha míg várok rád, elfogy a távolság. / Ki tudja, visszajön talán még a hosszú, forró nyár.”
Megjelent a Magyar7 hetilap 30. számából.
