Deep Purple: Splat!

Az együttes különböző korszakait a tagcseréktől függően MK (Mark) I-től (alapító felállás) MK IX-ig (jelenlegi felállás) jelölik, s aki figyelemmel kíséri a csapat pályafutását, az jól tudja, hogy erre miért van szükség. Az egyes felállások ugyanis stílusilag meglepően különböző muzsikát „szolgáltattak”, még akkor is, ha a Deep Purple-re jellemző jegyek és zenei fordulatok mindvégig kellőképpen markánsak voltak. Az új album elemzése szempontjából tehát nem kerülhető el az egész életműhöz való viszonyítás, még akkor sem, ha 75-80 év körüli muzsikusok teljesen máshogy állnak a zenéhez, mint azt tették 55 éve, zsenge ifjúkorukban, s közben a könnyűzene is öles léptekkel fejlődött (egyesek szerint visszafejlődött) és sajnos egyre jobban elüzletiesedett. Mivel jelen soraimat nem csupán egy könnyűzenével foglalkozó szakportálra írom, így mindenképpen szükséges az együttes történetének rövid ismertetése.

Az első korszakot, amely három lemezt „termett”, Rod Evans énekes fémjelezte, de már ekkor is Ritchie Blackmore gitáros, Jon Lord billentyűs és Ian Paice dobos számítottak a zenekar meghatározó tagjainak. A korai albumok a proto hard rockon kívül blues, pszichedelikus és progresszív rock elemeket tartalmaznak, s mind közül a harmadik, zenekar nevét viselő album számít a legkiforrottabbnak.

Evansnek (és a basszusgitáros Nick Simpernek) mégis mennie kellett, ugyanis a többiek a kor divatjának megfelelően egy erőteljesebb megszólalást képzeltek el. Ekkor érkezett Ian Gillan énekes és Roger Glover basszusgitáros, akik közreműködésével a második felállás első stúdiólemeze, az 1970-ben megjelent In Rock máris hatalmas siker lett. Hasonlóan jól fogyott a soron következő Fireball, de

a felállás csúcsaként a legtöbben az 1972-es Machine Head című stúdiólemezt és az azt követő Made In Japan koncertlemezt emlegetik. Sőt, nem kevesen a mai napig a zenekar életművének csúcsaiként hivatkoznak rá.

Ezzel a klasszikusnak tartott felállással még egy nagylemez készült, de aztán a zenekari tagok között elmérgesedett a viszony (főleg Gillan és Blackmore nem jött ki egymással), ami kenyértöréshez vezetett, és az 1969-ben bevett tagoknak 1973-ban távozniuk kellett. Helyükre a Trapeze basszistáját és énekesét, Glann Hughes-t és egy akkor ismeretlen fickót, David Coverdale-t vettek be. Megszületett tehát a harmadik felállás (MK 3). A kockázatos húzás bevált, az új album (Burn) ismét hatalmas siker lett, a zenekar saját repülőgépet bérelt, stadionokban muzsikált. Érzékelhető volt azonban egyfajta irányváltás is, ami a következő, Stormbringer című lemezen teljesedett ki. Coverdale némiképp a bluesrock, Hughes pedig a funky és a soul irányába próbálta terelni a zenekart, Blackmore befolyása pedig csökkent, ezért kilépett az együttesből. Helyére egy amerikai session muzsikust, Tommy Bolint vették be, akivel szintén egy zeneileg magas színvonalú lemezt sikerült készíteni, ám sokak szerint ez már nem volt Deep Purple (én mondjuk vitatkozom ezzel az állítással, mert ilyen alapon akkor az előző korong sem volt az.) Bolin azonban súlyos heroinfüggő volt, ami nagyban rányomta a bélyegét a csapat koncertteljesítményére. Ekkortájt Hughes sem volt éppen tiszta, s végül 1976 közepén a többiek úgy döntöttek, hogy ezt így nincs értelme folytatni. Pár hónap múlva Bolin heroin-túladagolás következtében életét vesztette, így az esetleges folytatás is dugába dőlt, és mindenki ment a saját útjára. Blackmore megalakította a sikeres Rainbow-t, Hughes és Coverdale szólóalbumokat adott ki, majd az utóbbi megalakította a Whitesnake nevű, ugyancsak legendás formációt. Paice és Lord Tony Ashtonnal jelentetett meg közös lemezt. Glover megjárta a Rainbow-t, Lord és Paice pedig a Whitesnake-et. Gillan a saját nevén zenekart alakított, majd szólóban folytatta, végül meglepetésre a Black Sabbathhoz csatlakozott.

A Deep Purple 1984-ben nagy csinnadratta közepette alakult újjá a legendás második felállással, és megjelentette a kor szelleméhez igazodó, letisztultabb Perfect Strangers című nagylemezt, ami ismét hatalmas siker lett,

mint az újból összeállt ötös koncertjei is. Gillan azonban hangszálproblémákkal küszködött, és a következő nagylemez (House Of The Blue Light) már gyengébbre sikeredett, így a csapat fokozatosan vesztett népszerűségéből.

A frontember a 80-as évek végén ismét odébbállt, helyére a Rainbow egykori torka, Joe Lynn Turner érkezett, s kialakult az ötödik felállás, amely egy jól sikerült albumot (Slaves And Masters) rögzített, ám a kereskedelmi siker elmaradt, így Gillan visszatérhetett. A legendás második felállás így újra összeállt és készített is egy lemezt (The Battle Rages On...), azonban ez a lemez is elmaradt a várakozástól. A turné közben Blackmore kiszállt, helyére a gitárvirtuóz Joe Satriani került (MK VI felállás), és bár a tagok jól kijöttek egymással és Joe is jól érezte megát a zenekarban, szerződési kötelezettségei sajnos nem engedték, hogy tartósan a zenekar tagja legyen. A többiek azonban megtalálták a megoldást egy újabb amerikai gitáros, Steve Morse személyében, aki teljesen más felfogásban pengetett, mint Blackmore, de talán épp ez jelentetette a csapat túlélését, ugyanis nem illethették Morse-ot az epigon jelzővel (MK VII). Ráadásul az új gitárosnak zseniális ötletei voltak, és az első közös album, az 1996-ban megjelent Purpendicular egy teljesen megújult zenekart mutatott. A kritikusok és a közönség egybehangzó véleménye szerint a Deep Purple 1984 óta (szerintem a hetvenes évek közepe óta) nem adott ki ilyen jó albumot. Sajnos a két év múlva érkező Abandon már nem közelítette meg ezt a szintet, s pár év múlva a Hammond orgona mestere, az alapító Jon Lord sokak bánatára „nyugdíjazta” magát. Helyére Don Airey, a Rainbow egykori billentyűse érkezett – sokak szerint az egyetlen jó megoldásként –, aki szintén olyan komolyzenei ismeretek és készségek birtokosa mint amilyen Lord is volt (MK VIII). A Bananas című lemez már vele készült, és egy lazább felfogású albumról beszélünk, ami jobban sikerült elődjénél. A 2005-ös Rapture of the Deep egy „kísérletezősebb” lemez volt, amely azonban hangzásában alulmúlta az előzőeket, s emiatt sokáig nem is készített új lemezt a zenekar (szerencsére azóta az album kapott egy megfelelő hangzású remastert), pedig a dalok nem voltak rosszak. Nyolc évet kellett várni a Now What?! című lemezre, amely azonban kiváló lett, talán a Purpendicular óta nem készült ilyen jó lemez. A 2017-es Infinite már ettől kissé elmaradt, hasonlóan a 2020-as Whoosh!-hoz. Főleg Morse kezdett kifáradni az öteleteiből és a koncerteken is háttérbe szorult. A 2021-es Turning to Crimes-t a karantén ihlette. Egykori hatásaikat formálták újjá, avagy egy feldolgozásokat tartalmazó album született, méghozzá kiváló. Steve Morse azonban magánéleti gondokkal küszködött, felesége súlyos beteg lett, így ideiglenesen távozott a zenekarból, hogy mellette lehessen. Aztán végül úgy alakult, hogy az őt helyettesíteni érkező ír gitáros, Simon McBride a csapat állandó tagja lett (MK IX). (Morse közelmúltben megjelent nyilatkozataiból azt lehetett leszűrni, hogy egyéb, meg nem nevezett gondok is lehettek az együttesben közte és a zenekar tagjai között).

Simon zenekarba kerülése legalább akkora lendületet adott a csapatnak, mint közel 30 éve Steve Morse.

Az új album sem váratott magára sokáig, 2024-ben megjelent a furcsa című =1 lemez, amely vitathatatlanul a zenekar legjobb 21. századi munkája lett. Simon McBride annyira jó hatással volt a többiekre, hogy a próbateremben csak úgy pattogtak ki a muzsikusokból a jobbnál jobb ötletek és a lemez megjelenése után már a következő albumon gondolkodtak. Az =1 a zseniális szóló(párbajok)k mellett egyszerre tartalmaz klasszikus és modern megoldásokat, de olykor a progresszív rock is kikacsint az albumból.

És elérkeztünk a jelenbe... Az új lemezre valóban nem kellett sokat várni, a nyár közepére napvilágot is látott. S tulajdonképpen nehéz is eldöntenem, melyik album tetszik jobban. A zenekar szerint egy kemény összeállítás született, ami visszarepít bennünket a „hőskorba”, a Machine Head idejére. Tulajdonképpen ez igaz is, meg nem is, mert valóban vannak olyan fordulatok, ami az 54-55 évvel ezelőtti megoldásokat tükrözi vissza, azonban a lemez kellőképpen modern is. Egy biztos, nincs üresjárat, és azt lehet elmondani, hogy amíg az előző anyag talán némiképp kísérletezőbb volt, ez közvetlenebb. A két lemez akár testvére is lehetne egymásnak, mégsincs az az érzésem, hogy önmagukat kopíroznák. A nóták annyira fogósak és gördülékenyek, hogy önmagukért beszélnek; egyik sincs feleslegesen túlfeszítve, mindegyik öt perc játékidő alatt marad, s a négy percet is csak három szerzemény lépi túl a tizenháromból. Ennek ellenére nagyon sok, remekbeszabott szóló és hangszeres felelgetés teszi még szerethetőbbé a lemezt. Itt bizony nincs töltelékdal, és ugyan a hangzás markáns, feszes, a játék mégis szellős, köszönhetően annak, hogy a zenekari tagok nem külön-külön, hanem együtt rögzítették a zenei alapokat. Mióta a csapat együttműködik Bob Ezrin poducerrel, azt érzem, hogy egy irányba halad a szekér.

Ha belegondolunk, az énekes Ian Gillan már átlépte a nyolcvanat, saját elmondása alapján alig lát, ehhez képest a teljesítményére nem lehet panasz. Olvastam olyan kritikákat, mi szerint a lemez gyenge pontja épp Gillan hangja, mivel az énekes beszűkült hangterjedelme miatt nem tudott változatos dallamokat hozni. Az való igaz, hogy hangja már nem a régi, de ezt nem is próbálja leplezni, és véleményem szerint az új dalokhoz nagyon is passzolnak az énekdallamai. Simon McBride pedig akkora zseni, mint elődje, Steve Morse, de a Deep Purple személyében megint egy teljesen más stílusban muzsikáló gitárfenoménnal lett gazdagabb. A többiektől több mint egy generációval fiatalabb „bárdista” Gillan és Airey lemezein is közreműködött már, tehát ismerősként került a zenekarba, talán emiatt is sikerült gyorsan beilleszkednie. McBride játéka ugyan némileg közelebb van Blackmore-éhoz, mint elődjéé, azonban leginkább a szintén ír gitáristennel, Gary Moore-ral mutat rokonságot, na persze ez is távoli rokonság. Szólóiban éppúgy megtalálható a virtuozitás, mint a progresszivitás, de a mai rockzenéből annyira hiányzó klasszicizáló (nem neoklasszikus!) futamok és ún. „beszélő” szólók is jelen vannak az eszköztárában, amit igazán felüdülés hallgatni (az utóbbira jó példa a The Only Horse in Town szólója). Ezeket a szólókat ugyanis el lehet dúdolni (Blackmore-on kívül például épp Gary Moore, David Gilmour, vagy Brian May volt képes ilyenek megírására), mégsem „gagyik”. McBride Don Airey-t is aktivizálta, aki a Hammondon és a zongorán kívül ezúttal a szintetizátort is gyakrabban használja. A Glover/Paice ritmusszekció pedig már évtizedek óta magas színvonalat képvisel, miért legyen pont most másképp. Pedig már Roger Glover is átlépte a nyolcadik ikszet, Ian Paice pedig, hasonlóan Donhoz, 78-on van túl.

Most essék szó a dalokról. A kezdés valóban súlyos, hiszen zakatolós, feszes riffel indít az Arrogant Boy, amelynek főszereplője, Billy, talán a jelenkor arrogáns prototípusát kívánja megszemélyesíteni. Az alapjáraton fríg skálában futó nagyon szép billentyű-gitár unisono futamokkal és kiállásokkal tarkított dal a skála használata miatt keleti zenék érzetét kelti (ez az albumon több esetben is előfordul, például a harmadik The Rider is keleties billentyűmotívummal indul, de ehhez hamarosan visszatérünk.)

A másodikként érkező Diablónak a témáját röviden így lehetne összefoglalni: aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni... Megint egy bivalyerős riff következik, ami talán cseppet az In Rock album Into The Fire-ének parafrázisa, de nem kell megijedni, ugyanis teljesen más irányba visz. Megint hallható egy szép, felelgetős szólósor, melyben közreműködik, és az unisonós kibontás ezúttal sem marad el, mégsincs az az érzésünk, hogy az előző dal megoldásait hasznosítanák újra.

Érkezik a már említett, fényűzésről szóló The Rider, melynek kifejezetten erős az énekdallama, a verzéje, a refrénje, de még az átkötései is, csodálkozom, hogy épp erre a számra nem készült videó. A vontatott dallamvezetést egy csodálatos gitárszóló koronázza meg.

A The Lunatic ismét húzósabb tétel és itt is felbukkannak a keleties témák és a tört ritmusok, amelyek a Perfect Strangers óta időnként visszaköszönnek az életműben (pl. Anya, Rapture of the Deep), csak most épp hangsúlyosabban. A dalszöveg arról sźol, hogy az életünk folyamán mennyire meg tudunk változni, sajnos gyakran nem jó irányba.

Az elmúlásról, az öregedésről szóló kellemes szerzemény a The Only Horse In Town egy fantasztikus szólóval, melyben Gillan nem kis (ön)iróniával vén lovakhoz hasonlítja saját magát és kortársait.

A Sacred Land íres hangulata ismét a keleti ízekkel keveredik (az utóbbi főleg az ismét zseniális gitárszólóban bontakozik ki), s egy legendát mesél el, amelyben a hősi hegyi harcosok a végsőkig küzdenek a becsületükért, hazájukért, ha nem tudják tiszta szívvel letenni fegyvereiket.

A The Beating Of Wings (A szárnyak csapkodása) egy blues, amely a fény, s azzal együtt a helyes út megtalálásáról szól, amit a sötétben ugyan elveszítünk, de reggel újra kisüt a nap...

Ismét keleties témákat idéző zongorás intóval indul a Guilt Trippin', majd vad kántálásba torkollik, de a refrén és a felelgetős szóló (gitár-zongora) újra szelídebb vizekre evez. A szöveg kétértelmű, ugyanis egy balesetről is szólhat, de az emberiség tragédiájáról is. Ki-ki döntse el saját maga.

A Scriblin' Gib'rish leginkább egy értelmetlen firkálást jelent, és a dalszöveg az üres szövegelést figurázza ki. A zenéje modernebb hagvételű, riffközpontú, talán csak a refrén hagyományosabb, fülbemászóbb.

A Jessica's Bra is ír hangulatú zene, a dalszöveg pedig kellőképpen mókás. „Üdvözlünk Jessica melltartójának szent belső köreiben”, kezdődik a verze, és lehet ezt tovább komolyan venni? Gillan fanyar humorát többhelyütt is megereszti, s ez ellensúlyozza a komorabb hangulatú dalszövegeit is.

A Third Call is a könnyedebb „csajozós” vonalat folytatja, zeneileg egy pattogósabb blues téma kibontása.

My New Movie – egy dal arról, hogy nincs lehetetlen. A szerzemény a Pictures of Home tempójában fogant, ismét egy fogós refrénnel, miközben Don Airey Johann Sebastian Bach előtt is tiszteleg.

A lemez címadója s egyben záró tétele (Splat!) talán a nagy reccsről szól, vagy hogy az emberiség egy nagy becsapódás után talán egy új dimenzióban születik újjá, esetleg átalakul. A dal funkys lüktetése remek szólókkal a hetvenes éveket idézi, s arra biztat, hogy kezdjem hallgatni újra az egész albumot. Aki pedig élőben is meg szeretné tekinteni a bandát, annak nem kell sokat várnia, ugyanis október 4-én megteheti a pozsonyi Tipos Arénában (Téli Stadion).