„Családi” hangulatban is szépen szállt az ének – KÉPEKKEL
Dunaszerdahely azok közé a kevés felvidéki települések közé tartozik, ahol rendszeresen megszervezik a Presser Gábor által megálmodott A magyar dal napját. Ezúttal sem volt ez másként, már hetedik alkalommal zengett az ének.
Rövid beszámolóm elején egy kis észrevétel... Koronavírus vagy háború ide, gazdasági megszorítások oda, napról napra markánsabb formában találkozom az elkényelmesedés, a közönyösség, a konzumélet, a léleknélküliség, a gyökértelenség, a kultúrához viszonyuló averzió különféle formáival, amivel olykor beszéd szintjén ugyan foglalkozunk, de másod- vagy harmadrendű problémának tekintünk, pedig messze nem az.
Úgy látszik korunk embere már annyira elkényelmesedett, hogy a csapadékos reggel és borongós, de esőmentes délután is elég indok arra, hogy egy zárt helyszínt megközelítsen.
Mással ugyanis nem magyarázható az az érdektelenség, ami A magyar dal napját jellemezte Dunaszerdahelyen. Ez a közöny egy tőről fakad azzal, amikor a választások napján a szavazó „lefütyüli” a részvételt, mert neki „semmi se jó”, vagy épp „nincs véleménye”, meg „úgy sem változik semmi” és különben is pocsék idő volt. Történt ugyanis, hogy az esemény napján az időjárás a rosszabbik arcát mutatta a szervezőknek, akik a kultúrházzal egyetemben úgy döntöttek, hogy a szabadtérre meghirdetett akciót, biztos ami biztos alapon, beviszik a Csaplár Benedek VMK-ba.
A Musicorum polgári társulás és a fő szervező B. Tóth Kati küldetést vállalt a rendezvény csallóközi meghonosításával, ráadásul mindig ügyel arra, hogy az eseményen felvidéki magyar előadók vegyenek részt. Már pusztán ezért jár a kalapemelés. Azt azonban még legrosszabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a kezdéskor négyszemélyes családunkat beleértve is csupán tucatnyian várják a műsorokat. És még én éreztem magam rosszul, meg Kati, aki a szívét-lelkét odatette. Persze, lehetett volna dörgedelmes médiakampányt folytatni, meg utólag „okosnak” lenni, és akkor még egy tucatnyival többen leszünk... Öröm az ürömben, hogy legalább voltak későn érkezők.
és aki szervezett már életében nagyszabású szabadtéri rendezvényt, az át tudja élni Kati bosszúságát. Azonban más összetevői is vannak a gyér látogatottságnak. Például az, hogy szabadtéren a messze szálló hang olyan embereket is a helyszínre vonz, akik nem célirányosan arra a rendezvényre tartottak. Van azonban egy sajnálatosabb tény is, amellyel magam is gyakorta találkozom. Amíg magyarországi hanknisztárokkal „tömjük” a felvidéki közönséget, addig ez lesz. Önálló zenei (és egyáltalán vizuális) média híján (az okokról már volt szó elégszer) ne is várjunk csodát. A „kultúracsinálók” zömének meg nem érdeke az építkezés, csak a gyors anyagi haszon.
intézte köszönetét Kati Bernáth Tamásnak, a Komáromi Jókai Színház színészének, aki ezúttal is hozta formáját és sajátos poénjaival próbálta felpörgetni a maroknyi közönséget.
A műsorban elsőként a Vámbéry Ármin Alapiskola dalos pacsirtái adtak elő ismert dalokat. A BTK énekstúdió diákjai többször is színpadra léptek. A Kuttyomfitty Társulat dalos-táncos meseszínháza ezúttal a Háry, a 70kedő obsitos című előadását tűzte műsorra. A délután folyamán természetesen B. Tóth Kati is énekelt, ezúttal barátaival, Szvrcsek Anitával és Skokan Horváth Tímeával, Bertók István közreműködésével. Bernáth Tamás műsora után pedig a Korál Tribute Band következett. Zárásképpen a Kalózok című filmet tekinthették meg a jelenlévők.
Az eseményen avatták fel a Csaplár Benedek VMK új hangrendszerét is, amely jelesre vizsgázott.
