Budapest és Prága után Pozsonyt is „leigázta” az Iron Maiden – KÉPEKKEL
A meteorológiai nyár első napja meghozta a jó időt, azok pedig, akik az estét Pozsony megfelelő helyén, az ún. téli stadionban (Ondrej Nepela Aréna, újabban Tipos Aréna) töltötték, egy fantasztikus koncerttel lettek gazdagabbak.
Az egyik jó cimborám pár hónapja szólított meg azzal, hogy Pozsonyban játszik a heavy metal legendás brit csapata. Mondom, tudom. De ő már jegyeket is vett, és ha úgy gondolom, az egyik az enyém lehet. Hát úgy gondoltam! És milyen jól tettem!
Az Iron Maiden a New wave of British heavy metal (NWOBHM – a brit heavy metal új hulláma, ami egyesek szerint mozgalom, mások pedig úgy tekintenek rá, mint puszta definícióra, ugyanis az egészet egy szakíró, Alan Lewis találta ki 1979-ben) legkiemelkedőbb formációja, amely csapat a rockzene 90-es évek második felében történt világszintű megtorpanását leszámítva maradéktalanul meg tudta őrizni népszerűségét és karakterét, ellentétben másokkal.
Ez nem lehet véletlen, és a sikernek több összetevője van. Az első – bár külső szemlélő számára ez látható legkevésbé – a zenekar (főleg Steve Harris zenekarvezető basszusgitáros és Rod Smallwood menedzser) kellő karakánsága (az előbbi elszántsága, hite és jól értelemben vett csökönyössége szerencsésen párosult az utóbbi kreativitásával és üzleti érzékével); a második a zenekarban megfordult muzsikusok zömének egyedisége és technikai nívója; a harmadik az együttes köré épített vizuális háttér (beleértve a Derek Riggs által megálmodott központi szörny-kabalát, Eddie-t és a látványos zenekari logót); negyedik az önazonosság megtartása a „nehezebb” időkben is úgy, hogy közben a csapat mégis folyamatosan fejlődik zeneileg; ötödik a hagyományos metál sablonszövegeken (zene, motorok, ördögök, csajozás) túlmutató, igényes szövegvilág; hatodik a gyakran összetett kompozícióik ellenére is fülbemászó dallamok; hetedik pedig az átlagos zenekarokénál sokkal színvonalasabb koncertelőadás.
Mivel a zenekar 50 éve folyamatosan működik, a tagok és a menedzsment úgy gondolta, hogy ezt illő megünnepelni egy jubileumi turnéval. A csapat tehát köszöni szépen, jól van, annak ellenére, hogy egyesek már évekkel ezelőtt belengették a zenekar leállását.
Persze mások esetében is volt már így (lásd: Scorpions). Azóta megjelent két új stúdióban készített albumuk, illetve két élő lemezük, és nem úgy tervezik, hogy hamarosan abbahagyják, annak ellenére, hogy a dobos Nicko McBrain egy, a közelmúltban elszenvedett stroke miatt már nem vállal koncertfellépéseket, de hivatalosan a zenekar tagja marad.
A friss turné tehát egy „új” dobos bevetésével indult, ráadásul Budapesten, így a város ilyen szempontból is reflektorfénybe került, hiszen egy ilyen népszerű zenekar esetében a turnékezdő koncert mindig nagyobb fókuszt kap. A dolognak nem mellesleg több „tétje” is volt, ugyanis belengették, hogy a fellépések alkalmával a Maiden-koncerteken eddig nem tapasztalt, teljesen új vizuális körítést próbálnak ki, amelyet két évig fejlesztettek. Továbbá az utóbbi két évtized jó hagyományainak megfelelően ezúttal is tematikus koncertfolyamra készülnek, ami az első 9 albumra fókuszál (ebből egyet ugyan kihagytak), és a Steve Harris „hobbizenekarából”, a British Lionból „átemelt” új dobos, Simon Dawson produkciójára is sok rajongó kíváncsi volt. Utólag kiderült, hogy minden kiválóan működött, úgyhogy a fanyalgók és a szkeptikusok vitorláiból is sikerült kifogni a szelet, de erről részletesebben kicsit később.
Haladjunk szép sorban. A turné során ugyanis nemcsak az Iron Maiden mutatkozik be, hanem van ún. előzenekar is. A korai állomásokon, így Budapesten, Prágában és Pozsonyban is az amerikai Halestorm nyitotta az estét és a szó szoros értelmében meghozta a hangulatot. A csapat a 90-es években családi zenekarként alakult, de manapság is két testvér viszi a prímet, a gitáros-énekes és dalszövegíró frontember (jobban mondva frontasszony) Lzzy Hale és öccse, a dobos Arejay Hale. Igazából 2009-ben kapcsoltak nagyobb fokozatra első lemezük megjelenésével, de az áttörést a 2012-ben megjelent lemezük hozta el. A Grammy-díj és más elismerések begyűjtése, a milliós lemezeladások és százmilliós YouTube-megtekintések, a „fogós” dalok, továbbá a meggyőző élő produkció ellenére a csapat még nem került szupersztár-státuszba, ami meglepő, de láttunk már ilyet a könnyűzene történetében. Persze nem is nyeretlen kétévesekről van szó, de a világsiker receptjét – mint tudjuk – senki sem ismeri... Mégis azt mondom, kikből lehetne világsztárt faragni, ha nem belőlük? Való igaz, a gitáros Joe Hottinger és a „basszeros” Josh Smith vizuálisan nem nyújtanak extrát, zeneileg azonban odateszik magukat. De a Hale tesók? Lzzy orgánuma tényleg világszínvonalú, egyedi, karakteres, nagy hangterjedelemmel bír, ráadásul olyan „ráspolyos” is tud lenni, hogy talán még Janis Joplinnak is leesne az álla. Sőt, a gitár sem díszlet a kezében, mint sok más hölgy előadónál, és ahogy mindenki tapasztalhatta, billentyűzni is tud. Ráadásul megjelenésben sem utolsó. Az öccse, Arejay pedig technikai tudásban és vizualitásban is a legnagyobbak között van.
A laza, mégis erőteljes dobolását látványos trükkökkel fűszerezi, így a 40 perces játékidőbe egy rövid dobszólót is engedtek neki, amely során hatalmas dobverőkkel is majdnem ugyanúgy dobolt. Ezt tényleg látni (és hallani) kell.
A Halestorm előadása mindvégig lendületes és hibátlan volt, és nem csak a videoklipes dalaikat szedték elő a bemutatkozásuk során. Aki kedvet kapott egy teljes koncertjükre is, az hamarosan megtekintheti őket, hiszen ősszel már fő attrakcióként látogatnak régiónkba (Budapestre és Bécsbe biztosan).
Mindkét zenekar koncertje percre pontosan kezdődött, az Iron Maiden 40 perces átszerelés után 20 óra 50 perckor csapott bele a húrokba. Érdekes volt megtapasztalni, hogy a zenekar tradicionális módon ragaszkodik a kontroll ládás megoldáshoz, holott manapság már sok kezdő zenekar is fülmonitorokat használ. Ennek nyilván megvan a maga oka, amit csak találgatni tudunk, valószínűleg a megszokás. Aztán kicsit nagyobb hangerőre véve megszólalt az UFO zenekar (természetesen nem a gagyi magyarországi, hanem a brit kultikus hard rock formáció) Doctor Doctor című örökzöldje, amiből a fanatikus rajongók már arra következtethettek, hogy hamarosan indul a show, ugyanis vagy két és fél évtizede ez a dal (Steve Harris kedvenc csatapa az UFO) vezeti fel a Maiden koncertjeit.
A hatalmas hátsó ledfal és a két kisebb oldalsó led bekapcsolt és a banda korai időszakából ismert londoni külvárosi utcák világa tárult elénk, ami a régebbi időszakuk kis- és nagylemezein köszönt vissza.
Alatta a Killers nagylemez felvezető instrumentális szerzeménye, a The Ides of March szolgált betétként, majd berobbant a Murders In The Rue Morgue, a Wratchild és a címadó ugyanarról az albumról, azaz így vagy úgy majdnem a fél lemez elhangzott, ami azért is lehetett meglepő, mert ezen az albumon még a régi énekes, Paul Di’Anno szerepelt. (A Killers-ben a színpadon megjelent a kb. négyméteres Eddie is, baltával a kezében). Azonban mint minden „húzásnak” a Maiden világában, ennek is oka volt. A régi frontember ugyanis tavaly ősszel elhunyt, s a többiek így kívántak emlékezni az énekesre. Na meg Bruce Dickinson bőrkabátot vett fel, ugyanis a néhai énekes is gyakran mutatkozott abban a ruhadarabban a fellépések alkalmával. A következő darabbal (Phantom Of The Opera) még mélyebbre ástak, hiszen ez a dal még az első albumon hallható. A központi ledfalon közben zajlottak az események. „Megbolondított” lemezborítók, a témához kapcsolódó lassan mozgó képek, illetve animációs videók váltották egymást egészen a koncert végéig, ami még többet hozzátett az amúgy sem unalmas produkcióhoz, hiszen a zenekar tagjai (főleg Dickinson és a „harmadik” gitáros Janick Gers) huszonéveseket meghazudtolva rohangáltak a színpadon.
A fények valóban a 80-as éveket hozták vissza, csak persze jóval modernebb módon. A kétezres évek elején terjedtek el a robotlámpák, és emlékszem, akkoriban még a nagyobb produkciók esetében is átgondolatlanul éltek ezzel a lehetőséggel, szinte onanizáltatták a robotfejeket, így aztán cikáztak jobbra-balra a vakító fények, hogy a rajongónak még véletlenül se legyen esélye magára a koncertre összepontosítani és vörös szemekkel térhettek haza a vakító fénynyaláboknak „köszönhetően”. Nos, ebben az esetben szerencsére ennek nyoma sem volt, igényesen, a produkciót erősítve programozták be a fényeket, hiszen egy ilyen esemény nem fénytechnikai bemutató. Ötödik számként máris egy klasszikus érkezett, a The Number of the Beast album címadója, de utána megint húztak egy merészet, és a Seventh Son of a Seventh Son lemezről „tolták le” az 1988 novemberében kislemezként is megjelent The Clairvoyant című szerzeményt. Azt sem szabad elhallgatni, hogy Dickinson – aki, 66 év ide vagy oda, a sok futkározás ellenére kiválóan hozta a nem éppen egyszerű énekdallamokat – szinte minden szám után ruhát, jelmezt vagy fejfedőt váltott. A Powerslave album címadóját például tollas maszkban énekelte végig. Számomra ez a dal volt az amúgy is fergeteges koncert egyik csúcspontja, mondhatni 11 pont a „tízből”. A 2 minutes to Midnight egy újabb klasszikus, ezután azonban újabb merész húzások jöttek. Az epikus, közel 14 perces, egy vitorlás kalandjait Rime of the Ancient Mariner és a Seventh of a Seventh Son lemez több mint 9 perces címadó tétele, közbeékelésként pedig egy újabb nagy Maiden-sláger, a Run to the Hills, amit természetesen kórusban énekelt a közönség is, akárcsak a The Troopert, amely során szintén előbújt a 4 méteres Eddie, ezúttal katonai menetruhába öltözve, csakúgy, mint Dickinson.
Következett a kihagyhatatlan Hallowed Be Thy Name rafinált vizuális trükkökkel, ketreccel, füsttel, tűzcsóvákkal. Apró, de látványos trükk volt az is, hogy a zenekar mindig az adott téma köré volt „bújtatva”, legyen az például egy piramis, egy hajó, egy repülőgép vagy egy űrhajó belseje.
A zenekar nevét viselő egyik legkorábbi Maiden-nóta már kezdetek óta a közönség kedvence, nem csoda, hogy ezúttal sem maradt ki. Ezzel véget is ért a koncert első része. Egy kis hatásszünet után következett a 3 számos ráadásblokk, természetesen Maiden-örökzöldekkel. Látványos fénynyalábokkal, továbbá az elmaradhatatlan felvezető videóval és Churchill hangjával felvezetett Aces High ezúttal is leszaggatta mindenki arcát, igazi mozi-élmény volt a látványos animált videóval megtámogatott nóta. A Fear of The Darkot természetesen mindenki együtt énekelte, a végére pedig maradt a Wasted Years.
A koncertsorozat kezdetén Steve Harris és Rod Smallwood menedzser arra kérte a rajongókat, hogy amennyiben lehet, ne videózzanak és minél kevesebb fotót készítsenek, mert szeretné, ha az emlékek maradnának meg a rajongókban és úgyis készül majd a professzionális videó a turnéról. Ezt eddig, meglepetésre, a legtöbben betartották, nem volt „mobiltenger” a közönség soraiban, persze a nagy számok törvénye alapján elkerülhetetlen volt, hogy ne legyen jó pár renitens, aki nemcsak pár fotó erejéig vette elő a mobilját, hanem szinte végig kamerázott...
Annak ellenére, hogy csupán 12 év (1980-tól 1992-ig) zenei termését ölelték fel, cseppet sem éreztem magam nosztalgiakoncerten, és nem kell nagy merészség ahhoz, hogy kijelentsem: a három eddigi Maiden-koncertem közül ez volt a legenergikusabb és legvarázslatosabb.
Kaptunk egy fantasztikus, energikus koncertet, egy színházat és egy mozi-élményt. Ez azért nem volt mindig így még akkor sem, ha a Maiden a látványt sem hanyagolta el soha. De sose voltak olyan zenekar, akik a láványt a(z amúgy nem létező) technikai gyengeségeik takarására használták volna. A csapat tényleg ereje teljében van, nyugdíjas korukat meghazudtolva tolták végig a kétórás programot, csak tudnám, honnan van bennünk ennyi energia még mindig. Tudni nem tudom, de sejtéseim azért vannak: a zene maximális szeretete és az ahhoz párosuló alázat. Bruce Dickinsont már eleget méltattam, de konstatálhatom, hogy a Nicko Mc Braint helyettesítő Simon Dawson is jelesre vizsgázott, csakúgy, mint a többiek: Dave Murray, Adrian Smith, Janick Gers és persze a főnök, Steve Harris. Látszik, hogy a közel hetvenéves muzsikusok minden este alig várják, hogy a deszkákra jussanak és megosszák a közönséggel azt a varázst, amire képesek. Reméljük, még jó sokáig.
