Archaikus hegedűjáték - Jánosi András értekezése a Kossuth Rádió kora reggeli műsorában
A közmédia és a Hagyományok Háza közös műsora február második hetében az archaikus magyar hegedűjátékkal foglalkozik. A szerkesztő Jánosi András népzenész doktori értekezéséből idéz.
A Kossuth Rádió „Hajnali” - Népzenei összeállítás korán kelőknek című műsora a következő hetet – Jánosi András tudományos munkájára támaszkodva – az archaikus hegedűjátéknak szenteli. A zenei összeállításban régi erdélyi falusi hegedűsök muzsikálnak a múlt század 60-as, 70-es éveiben készített helyszíni felvételeken.
Amikor a magyar archaikus hegedűjáték több évszázados hagyományáról beszélünk, legtöbben még ma is a 19. század során méltán híressé vált magyar cigányzenére gondolnak. Azt, hogy a magyar vonós zenei hagyomány nem azonos a cigányzenével, csak a második világháború után megindult hangszeres népzene-kutatás eredményei, illetve az időközben előkerült zenetörténeti adtok összevetése tette egyértelműen világossá.
Az itáliai mesterek munkája nyomán kialakult új formájú „modern” hegedű, csak a 18. századtól terjedt el a Kárpát-medencében, de a korabeli zenészek ezen is a régi, már megszokott hangszereik játékmódjával kezdtek el játszani. Az erdélyi adatközlő prímások napjainkban is a klasszikustól merőben eltérő jellegzetes hangszertartást alkalmaznak: a hegedűt nyakuknak, mellüknek vagy kulcscsontjuknak támasztják, a hangszer alsó kávája a csuklójukon nyugszik.
A hangszer tartásának a fekvések használatában is szerepe van. Az archaikus játékmódot alkalmazó falusi muzsikusok a vonó tartásának különböző módjait használják. Ezek a változatok nem tájhoz vagy dialektus területekhez, sokkal inkább a muzsikusok személyéhez kötődnek. Az a mód, ahogyan archaikusan játszó hegedűseink a vonót kezelik, vélhetően régi keleti, vagy távol-keleti eredetű vonótechnika, ami a vonót ütő vagy inkább vágó eszközként használja.
A hegedűjáték karakterét, a megszólaltatott hang minőségét főként a különböző vonásmódok befolyásolják, ezek között is a legjellegzetesebbek azok, amelyek a régi stílusú közepes vagy gyors tempójú aszimmetrikus táncdallamok játékához alakultak ki. Ilyennek tekinthetjük a legényes táncok kísérőzenéjét. E dallamtípusok hangsúlyozását a kardcsapásszerű vonás különböző változatai, vonáskombinációi teszik lehetővé. Az adott falu, táj, dialektusterület hangszeres zenéjének megszólaltatását az archaikus játékmód teszi egyedivé, összetéveszthetetlenné.
A dallamok ritmizálása, beszédszerű tagolása, hangsúlyozásuk, jellegzetes díszítményei csak hagyományos előadásmóddal szólalnak meg úgy, ahogyan azt a falusi közösségek elvárták a maguk zenészeitől. A bal és jobb kéz, a hangszer és a vonó, valamint a sajátos játékmód alkotta rendszer népzenénk hangzásvilágához fejlődött ki. A magyar archaikus hegedűjáték és annak hangszertechnikai eszköztára egy több száz éves hagyományban gyökerező zenei világ elvárásait, a zene megszólaltatásával kapcsolatos követelmény rendszerét hivatott kielégíteni. Egy olyan zenei hagyomány igényeit, amely Európa szívében a 21. század kezdetéig is még jórészt érintetlen maradt az európai zenei írásbeliség hatása alól.
