A színpad az én terápiám – Derzsi Györgyöt kérdeztük
Megilletődve veszi át a zsigárdi kultúrházban a Pro Traditione-díjat a felvidéki zenei élet kimagasló egyénisége, Derzsi György. Szokatlan őt komoly arccal, meghatódva látni a színpadon, általában bohókás poénjain, stand-up komédiába illő bevezetőin nevetjük könnyesre magunkat. A díjátadó után beszélgetünk a kultúrház apró szobájában, ő azonban már a Madách Színház színpadát álmodja maga elé, A tizenötödik című musical díszleteit.
Idén októberben a Madách Színház újra műsorra tűzte A tizenötödik című musicalt. Szerelem, szenvedély, küzdelem a hazáért, a magam igazságáért, az életért. Háromgenerációs, nagyszabású, magával ragadó, látványos előadás. A tiéd, amellyel megnyerted a Madách musical pályázatát. Milyenek az eddigi tapasztalataid?
Szerzőként nehéz erről beszélni. Hat éve élek a darabban. Megírtam, készültem, versenyeztem és nyertem vele, betanítottam az énekeseknek. Nem tudom külső szemmel, füllel látni, hallani. Olyan ez, mint amikor az ember nézi a gyerekét. Mindenkinek a sajátja a legszebb, a legokosabb és a legügyesebb. Az idő és a néző fogja eldönteni, mire hivatott ez a darab.
Elégedett vagy a szereposztással? Sikerült az elképzeléseidnek megfelelően megformálniuk az előadóknak a karaktereket?
Nagyon jók. Nem tudnék választani, hogy ki a legjobb Kazinczy vagy ki a legjobb Haynau. Hárman-hárman formálják meg ezeket a karaktereket. Zseniálisan jók, de mindegyikük mást ad. Ricsi (Borbély Richárd, a szerk. megj.) felszántja a színpadot az erejével, Solti Ádám az érzékenységével úgy énekli a duettet, hogy könny szökik a szemembe. Jenővári Miklós elbűvöl a fiatalságával, a szemtelenségével, a lendületével. Mindegyik máshogyan hozza a szerepet, és mindegyik hiteles.
Van ennek a darabnak felvidéki vonatkozása is…
Van bizony, hiszen én vagyok a szerző (nevet). Benne van Nagysalló, ahol szuronyrohamot vezetett Kazinczy Lajos, és elkergette az osztrák hadsereget. Nem hátul állt, hanem a maga 28 évével az osztag élén. Iszonyatosan tehetséges és bátor katona volt. 2019-ben meghívtak minket Vadkerti Imrével és Kovács Koppánnyal a nagysallói csata 170. évfordulójára. Ekkor én már három éve írtam a darabot.
Volt ott egy kiállítás, és egyszer csak megláttam Kazinczy Lajos nevét. Szíven ütött, hogy hiszen én erről írok darabot! Meg is hívtam a polgármestert a darab bemutatójára, sőt Nagymegyeren is van emléke Kazinczy Lajosnak, ott egy honvéd kiképzőtábort vezetett.
Sok tapasztalatod van már a zeneszerzés, darabírás területén. Ilyenkor azért együtt kell lélegezni, élni a történettel, a szereplőkkel. S a szerző is átszellemül.
Persze, többször meghalok én is. Úgy nem tudom megírni, hogy színészként otthon ne játsszam el. Szerintem ezért is tetszett a darab a zsűrinek. Nincsenek benne üresjáratok, öncélú zenélés. Minden momentumnak megvan a patikamérlegen kimért zenéje. Én otthon megrendezem a jelenetet, és lejátszom. Nem az van, hogy berohanunk, elénekelünk egy dalt, és majd csinálunk valamit a zenére, hanem pontosan kimértem mindent. Az az érdekes, hogy amikor hat évvel ezelőtt kézhez kaptam a szövegkönyvet, azt mondtam, hogy ezt a Madáchban kell előadni. Ahogy otthon rendeztem, írtam, a Madách színpada lebegett a szemem előtt. Nem akartam ennél alább adni.
Kell ehhez egyfajta megszállottság?
Bolond vagyok (nevet). A gyerekeim mindig nevetnek rajtam, hogy teljes eksztázisban vagyok ilyenkor. Volt, hogy nem tudtam aludni éjjel, járt az agyam, pörgött egy jeleneten, hogy az még mindig nem jó. Odaültem a zongorához, hajnali négyig írtam, és akkor megszületett… De volt olyan is, hogy másnap végighallgattam az éjjeli komponálást, és dobtam a fenébe az egészet, mert nem volt jó. Azért tartott hat évig a munka, mert nekem azt kell kiadnom magamból, amit én belül hallok.
Ma is ebben a darabban élsz?
Nyáron egy kicsit elfelejtettem. Amikor a „nagydalból”, Kazinczy dalából készült egy videóklip, szóltak, hogy menjek konzulensnek, szerkesszem meg az elejét. Akkor újra elkapott a hév, de csak rövid időre. Viszont ahogy mi most itt ülünk és beszélgetünk, én már tudom, hogy a Madáchban próbálják a musicalt. Ez feldob.
Képzeld el, hogy a barátaim, a kollégáim, a volt osztálytársaim vannak a darabomban, sőt a volt osztályfőnököm, Szirtes Tamás rendezte. És ők most ott bent a budapesti Madách Színházban próbálják az én darabomat!
Munkám hozadéka, hogy felfigyeltek az elfeledett, tizenötödik vértanúra. Október hatodikán ennek apropóján kapott is Kazinczy Lajos egy emléktáblát a Fiumei úti sírkertben. Ott is előadtunk egy részletet a musicalből. Most újra itt a lendület, október 16-ig volt műsoron a darab, de remélem, hogy jön majd egy forradalmi március, és akkor újra előveszik.
Úgy tudom, filmet is forgattál a közelmúltban.
Van egy Lehár előadásom, egy zenés monodráma, amelyet Varga Emese írt. Ennek kapcsán felkeresett a híres filmrendező, Koltay Gábor, hogy ő látta az előadást, és Komárom városának készítenek egy dokumentumfilmet Lehár Ferencről. Hangsúlyozta, szeretné, ha ez az előadás lenne a gerince a dokumentumfilmnek, és egyben fel is kért, hogy játsszam el a főszerepet, vagyis bújjak Lehár Ferenc bőrébe. Már az utómunkálatoknál tartunk, a bemutató decemberben lesz. Ez töltötte ki az elmúlt időszakomat, valamint érkezett egy új felkérés a Madách Színház igazgatójától is.
Mesélj!
Felhívott a Madách Színház igazgatója, hogy ha már úgyis ott vagyok mostanában, akkor játsszam el az Operaház fantomjában Piangi szerepét. Én húsz évvel ezelőtt voltam meghallgatáson erre a szerepre, akkor nem kaptam meg, mert fiatal voltam a karakter megformálásához. Úgy néz ki, beleöregedtem a szerepbe, és novemberben játszani fogom Piangi szerepét.
Szívesen mész vissza a színpadra? Látunk énekesi, zeneszerzői szerepben, színészként ritkábban.
Olyan szerepbe nagyon szívesen megyek, ami vicces. Amelyben tudok bolondozni, bohóckodni. A Piangi ilyen, egy olyan bolond ember, mint én.
Nagyon kemény drámára nem is hívnak, nem is tartom magam jó prózai színésznek, valószínű nem is bírnám koncentrációval.
Folytatódik a közkedvelt a Három Királyok Produkció?
Ó, hát telik be a naptár! Lesz sok-sok adventi koncert, szinte csak a Felvidéken leszünk. Nagyon várjuk és tanuljuk az új dalokat.
A közelmúltban kaptad meg a Pro Traditione-díjat.
Nem vagyok díjakkal elhalmozva. Tavaly kaptam Harmónia-díjat, és most a Pro Traditone díjat. Nagyon furcsa a laudáció során a színfalak mögül hallgatni, hogy az ember mi mindent csinált. Ilyenkor jönnek vissza az emlékek, jaj de jó volt itt és ott játszani, énekelni. Teljesen elérzékenyültem a kulisszák mögött. Az ember nem a díjakért csinálja ezt, én imádok színpadon lenni, szórakoztatni, mosolyogni az emberekre.
Azért csinálom, hogy boldogságot hozzak az emberek szívébe, és ezt mindenféle görcs nélkül teszem. Boldog vagyok, hogy ezt még díjazzák is, hogy értékelik azt, amit az ember imád csinálni. Én a színpadon kapcsolódom ki, ott élek, az olyan nekem, mint egy terápia. A színpadon elmúlik minden betegség.
Valóban? Voltál már ilyen helyzetben?
Emlékszem, a Mária evangéliumát játszottuk. Beteg lettem, le akartam mondani két előadást aznap. A szervezők mondták, hogy Gyuri, gyere, már nem mondhatjuk le, úton vannak a nézők. Felmentem a színpadra és elmúlt a betegségem. Végig tudtam énekelni két előadást. Igaz, hogy utána lerobbantam vagy két hétre, de ott akkor boldog voltam. A színpadon nincsenek, gondok, bajok, csak jön a vicc, a poén, és ezt át tudom adni az embereknek. Ők visszamosolyognak, és nekem ez elég.
Otthonról hoztad ezt a tehetséget, a szórakoztatásnak a képességét. Édesapád is színpadi ember, híres magyarnóta énekes.
Hadd meséljek valamit. Nálunk volt a próbatermük, gyerekként jártam velük rakodni, és láttam, hogy apám egy zsinórba énekel. A zsinór meg megy be a falba. 6-7 éves lehettem. Nos, hát otthon beszúrtam én is egy drótot a „falba”, a konnektorba, és megpróbáltam énekelni abba a drótba. Úgy hanyatt vágott, hogy egy életre megtanultam, hogy ezt nem szabad. Persze, nem mertem szólni, hogy megrázott az áram. Szerintem ez az interjú fog most lebuktatni, de lehet, akkor történt valami az agyamban (nevet). Komolyra fordítva a szót, igen, azt láttam, hogy apám a színpadon van és énekel. Természetes vágyam lett, hogy ezt kövessem, ez legyen az én életem is.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/42. számában.
