A népzene jó találkozási pont
Az Iván fivérek legelső fellépésén még neve se volt a zenekarnak, így hát megkérdezték, milyen néven mutassák be őket. Az egykori menedzser, az édesapa találomra azt mondta, legyen Pósfa, legalább a helyiek tudni fogják, melyik falurészben alakultak. A három Iván testvér, Péter, András, Zoltán és gyerekkori barátjuk, Álló István büszkén viselik a nevet. A zenekar vezetőjével, Iván Andrással beszélgettem zenéről, küldetésről, élményekről, Párizsról, Brüsszelről.
Valamennyien képzett népzenészek vagytok. De arra is törekedtek, hogy megélhetési szempontból is profik legyetek?
Mivel a zenélés mellett dolgozunk és egyetemisták is vagyunk, az csak távolabbi cél. Amíg van igény a zenénkre, addig csináljuk, igyekszünk megvalósítani az ötleteinket és megismertetni ezzel a zenével a szélesebb közönséget.
Ehhez kapcsolódik a kiállásunk a felvidéki népzene mellett, mert ezzel helyettünk – felvidékiek helyett – nem fog más foglalkozni.
Akkor hangszeres zenekarként kemény fába vágtátok a fejszéteket, hiszen módszeres gyűjtés hiányában egy-egy banda teljes repertoárja nem maradt fenn.
Manapság már nem tudjuk ezt pótolni, hiszen, ha akad is mutatóba egy-két parasztzenekar, az már az új zenét játssza. A Vág és a Garam között az 1990-es években még sok banda volt, Kürtön vagy Udvardon kettő is muzsikált.
Milyen tehát egy koncert és egy gellei táncház Pósfa módra?
Ami az utóbbit illeti, az elején hattól nyolcig gyerektáncházat tartunk, ami a játszóház és a táncház keveréke. A vége felé általában moldvai táncokkal vezetjük át a résztvevőket a "felnőtt táncházba". A táncoktatók, akikkel együtt dolgozunk, környékbeliek, az Ifjú Szivek volt táncosai, akik a mai napig aktív résztvevői ennek a mozgalomnak.
A táncházaknak és a koncertjeinknek is hasonló a koncepciója: elsősorban a felvidéki muzsikát, táncokat helyezzük előtérbe. A koncertjeink során azonban elmondjuk, éppen milyen összeállítás következik, így az egésznek egy kissé didaktikus jellege is van. Főleg az idegen közönség előtt lehet hasznos, hogy némi információt is kap a hallgató arról, mi hangzik el. Ezek a kommentárok láncolatszerűen össze is fűzik az összeállításokat, amelyek általában a felvidéki magyarság és a szomszédságában élő népcsoportok zenei kultúráját mutatják be. Ezenkívül Fekete Tamás zongorista barátommal egy népzenei-klasszikus zenei párhuzamokon és találkozási pontokon alapuló koncepción is dolgozunk.
Legutóbb egy komoly felkérésnek eleget téve Párizsban és Brüsszelben jártatok...
Ez úgy kezdődött, hogy megkeresett bennünket a brüsszeli Liszt Intézet, s nem sokkal utána a párizsi is, amelynek az igazgatója, Burányi Adrienne korábban a brüsszeliben dolgozott, és innen a kapcsolat. Szerencsésen sikerült megszervezni a koncerteket, és elmondhatom, hogy rengeteg élménnyel gazdagodtunk, de ahogy visszahallottam, a helyiek is nagyon élvezték az esti műsort. Mivel elsősorban koncertezni mentünk, így a városnézésre nem sok időnk maradt. Igyekeztünk minél tartalmasabb és izgalmasabb zenei élményt nyújtani, ami – úgy gondolom – sikerült, ugyanis a fellépés után rögvest gratulált a magyart csak törő, francia akcentusú közönség számos tagja, vagy a franciák, akik angolul közölték velünk, hogy milyen nagy élmény volt számukra ezt a zenét végre élőben hallani.
Demonstráltuk, hogy a szomszédságunkban élő másik etnikumnak mennyire másfajta zenéje (is) van, illetve a Kassa környéki cigányság muzsikáját is bemutattuk. Azt vettem észre, hogy ez a koncepció a közönség számára is különlegességnek számított. A felvezető szövegben elhangzott, hogy mi az a Felvidék, mint fogalom, ehhez egy kis történelmi „gyorstalpalót” is kaptak a helyiek, definiáltuk, hogy kik a felvidéki magyarok, hol élnek. A brüsszeli Liszt Intézetben volt táncház is, az ott élő és néptánccal foglalkozó magyarok segítségével egy vasvári verbunkot is előadtunk, illetve a Petőfi-emlékév kapcsán elhangzott az Alku című Petőfi-vers folklorizálódott változata is (a Juhászlegény, szegény juhászlegény kezdetű költemény).
Itt akkor „összeért” a nemzet...
A kultúra összeköti a közösségeket, de akár a népeket is. Volt szerencsénk a Csallóközi Táncegyüttessel a szlovákiai országos néptáncverseny döntőjén szerepelni és nagyon jó helyezést elérni. Az utána következő táncházban a szlovák zenészek pedig velünk együtt játszották ugyanígy a magyar zenét, ahogy mi is játszottuk velük a sárosi vagy zempléni szlovákok muzsikáját.
Ez is egy újabb példa arra, hogy a kultúra vonalán össze lehet hozni a szomszédos nemzeteket...
Aki a saját kultúráját ismeri és fontosnak tartja, megtanulhatja tisztelni és fontosnak tartani a másik kultúráját is.
Ez gyönyörűséges dolog. Úgy szép a világ, ha színes, és ha a színek nincsenek összemosva.
Megjelent a Magyar7 2023/8. számában.
