Uzapanyit

A község a Gömöri-medence és a Balog-völgy északi részén, a Balog-patak jobb partján fekszik, a Perjései-patak torkolatánál, Rimaszombattól 12 km-re északkeletre, Bátkától 6 km-re északra, Vámosbalogtól 5 km-re délkeletre. Á falu a Balog völgyében haladó, Bátkát Újvásárral összekötő mellékútról 1 km-es kitérővel érhető el. Mellékút köti össze Rakottyással (4 km) és Baktin (6 km) keresztül Rimaszombattal is. Határa a Balog-patak 180-190 méteres tengerszint feletti magassúgú völgyéből, az attól keletre húzódó Vályi-dombságból (Nyúl-hegy, 350 m) és a nyugatra magasodó Bátkai-dombságból (290 m) tevődik össze, határában halastavakat létesítettek. Tájképének meghatározója az 1960-as évek végén, a Mikóházi-dombon létesített hatalmas rádiótorony-állomás. Délről Balogtamási és Rakottyás, keletről Gömörmihályfalva és Felsővály, északnyugatról Vámosbalog, délnyugatról pedig Rimaszombat (Bakti katasztere) határolja.

A Besztercebányai kerülethez és a Rimaszombati járáshoz tartozó község. 1920-ig kisközségként Gömör-Kishont vármegye Feledi járásához (korábban Rimaszécsi járás) tartozott. Csehszlovákiához csatolása után 1949-ig a Feledi járáshoz, majd a Rimaszombati járáshoz tartozott. 1938-1945 között visszacsatolták Magyarországhoz (Gömör-Kishont vármegye, Feledi járás). Területe 1910-38-hoz képest (20,88 km²) csak minimális mértékben változott (20,86 km²). 1964-1990 között hozzá tartozott Rakottyás.

1910-ben 826, 1921-ben 783, 1938-ban pedig 896, csaknem kizárólag magyar nemzetiségű lakosa volt. Bár 1880-1921 között lakosságszáma folyamatosan csökkent (csaknem egyötödével), 1921-38 között már 14,4 %-os növekedés figyelhető meg. Ez összefüggésben áll azzal, hogy az 1920-as években a csehszlovák földbirtokreform során a községbe szlovák telepesek érkeztek, 1930-ban már a lakosság 22 %-a (cseh)szlovák nemzetiségűnek vallotta magát. A 20. század második felében (1938-1991 között) népességének több mint egyharmadát elveszítette. A 20. század végére lakossága kicserélődött és Uzapanyit roma többségű községgé vált, ezzel összefüggésben a demográfiai trend is megfordult és 1991-2011 között 23,1 %-al nőtt a lakosságszám (576 főről 709-re). Ebben a 20 éves időszakban a magyar nemzetiségűek aránya 78 %-ról 46,8 %-ra csökkent, a szlovákoké változatlan maradt (20,3 % - 20,6 %). 2011-ben a lakosság 22,8 %-a vallotta magát roma nemzetiségűnek, ugyanakkor a roma etnikumhoz 2013-ban a lakosság 70,8 %-a tartozott. Viszonylag magas a nemzetiségükről nem nyilatkozók aránya (8,7 %) is. A korábban református többségű (1921-ben 64,5 %) faluban 2011-re a lakosság többsége (71,2 %) már római katolikus vallású volt, a reformátusok aránya 10,9 %-ra csökkent. 2011-ben a lakosság 84,3 %-a (598 fő) élt a központban, Szemszúrópusztán 69, Laponyapusztán pedig 42 állandó lakost írtak össze.

A falu valószínűleg a 12. század második felében keletkezett a várispánság birtokán, később a Balog-nemzetség hatakmas birtokainak része lett. 1427-ben az adóösszeírásban „Panith” említik először, mint az Úsz (Uza) család birtokát. A 15. század végétől megkülönböztetésül Gömörpanyittól a birtokos család nevével bővítették nevét. Középkori lakossága csaknem kizárólag magyar volt. 1503-ban „Panyt”, 1525-ben „Wzapanyk”, 1773-ban „Panitowa” néven említik a korabeli források. 1435-ben a Méhy család birtoka, majd a 16-18. században több nemesi családé volt. 1566-ban a törökök-tatárok felégették a falut és bár lakossága visszatért, a füleki bej kegyetlensége elől hamarosan ismét menekülni kényszerült. A 17. században lakossága lassan kicserélődött, főként délről érkeztek ide a török elől menekülő magyarok. Súlyos veszteséget szenvedett az 1709-1710-es pestisben (180-an haltak meg és csak 12 parasztcsalád maradt a faluban, a korábbi szám egyharmada). Az 1740-es pestis után főként uradalmi alkalmazottak telepedtek a faluba. Önálló egyháza már a középkorban fennállott, lakossága a 16. században református hitre tért. 1828-ban 82 házában 646 lakos élt. 1837-ben 739 lakosa volt, akik főként mezőgazdasággal foglalkoztak. 1920-ig Gömör-Kishont vármegye Feledi járásához tartozott. A csehszlovák földbirtokreform során a község határában fekvő Mikóházára szlovák kolonisták érkeztek, akik 162 hektárt vásároltak meg a Koburg-birtokból (1938 decemberében távozni kényszerültek). Már 1927-ben szlovák iskolát, 1929-ben pedig jubileumi iskolát is létesítettek számukra. 1938 és 1945 között a községet újra Magyarországhoz csatolták. Az 1960-as évek végén határában hatalmas rádiótorony-állomást létesítettek („zavaróállomás“). 1964-1990 között hozzá tartozott Rakottyás. A 20. század végére lakossága kicserélődött és roma többségű településsé vált. Határában több egykori falu található: Ablonc (Nagy Ablonca-puszta) – erdőirtással keletkezett a 12. század második felében, első lakói királyi szerviensek voltak (első írásos említése 1265-ből származik). Neve szláv eredetű, jóval a falu létrejötte előttről. Az alapítóktól származott az Ablonczi-nemzetség. A középkorban magyar lakosságú, nemesi falu, hozzá tartozott Vaskapu és Habókháza is. A török megjelenésekor pusztult el, már 1567-ben és azóta is folyamatosan puszta. Ma részben Uzapanyit, részben Gömörmihályfalva kataszteréhez tartozik. Hacs (Hácsipuszta) – 1412-ben, a Balog-nemzetség birtokaként szerepel először írásos forrásban. A török betöréseket átvészelte, 1682-ben azonban a Bécs felé vonuló lengyel hadak felgyújtották, majd lakói a kuruc-labanc harcok során végleg elmenekültek Uzapanyitba és Balogtamásiba. Ekkortól puszta, ma már egy épülete sem áll. Laponya (Laponyaipuszta) – A 12. század közepén keletkezett, a tatárjáráskor elpusztult község. A balogmelléki, vári kötelékbe került magyarság alapította, a Vályi-völgybe vezető út mentén. 1325-től a Derencsényiek birtoka, lassan elpusztásodott, 1499-ben már csak 2 jobbágy élt itt. Az újkorban pusztaként a derencsényi uradalom része, a Wesselényi-, majd a Koháry-család birtoka. Mikóháza – keletkezése a 13. század végére tehető, a középkorban Mykowfalua és Langosfalwa néven is említik a 15. század kezdetétől. A balogmelléki várjobbágyságból vált ki és a kiterjedt Mikóházi-nemzetség birtoka és névadója (a 16. század elején kihalt). A falu lakossága mindvégig magyar volt. Az 1560-as években a török harcok során elpusztult. Puhaháza (Puhaipuszta) – Laponya területéből vált ki 1325-ben, mint a Derencsényiek birtoka. Határát részben a birtokos család, részben kevés jobbágy művelte. Az 1560-as években a törökök elpusztították, 1567-ben már pusztaként szerepel. Később a Forgonok és a Szentmiklósyak birtoka.

A rendszerváltás után súlyos gazdasági helyzetbe került, gettósodó településen magyar tanítási nyelvű alapiskola és óvoda egyaránt található. Határában napkollektoros erőmű működik. Református temploma klasszicista stílusban épült 1848-52 között, Szűz Mária mennybevételének szentelt római katolikus templomát 1872-ben historizáló stílusban emelték. Két, 19. századi klasszicista stílusú kastély is található a községben.