Stósz

Stósz a Felső Bódva-völgyben, a Bódva bal oldali mellékágának, a Stószi-pataknak (Štósky potok) a partján, 445 méteres (határa 370-1045 méteres) tengerszint feletti magasságban fekszik, a Drieňovec-hegy (Tinekelbaum, 672 m) déli lábánál, Szepsitől 24 km-re nyugatra, Jászótól 15 km-re, Kassától 45 km-re nyugatra, Szomolnoktól pedig 13 km-re délkeletre. A község központjától 4 km-re északra, 620 méteres magasságban található Stószfürdő (Štós-kúpele) településrész. Stósztól északra a Kassai-hegység (Kassa-Szomolnoki hegycsoport) legnyugatibb része húzódik, melyen a Bódva- és a Szomolnok-völgy között a 798 m magas Stószi-hágó (Štóske sedlo) nyújt átjárási lehetőséget. Kiemelkedő pontjai (Stószi-hegy 865 m, Fecskehegy 1061 m) már Szomolnokhuta határába esnek. A község határának nagyobb részét a Stósztól délre elterülő, a Rozsnyói-hegység északkeleti részét alkotó hegyvidék foglalja el, itt találjuk legmagasabb pontját, a Stumpenberget (Tupý vrch, 1045 m). Délen és délkeleten határa a Bódva-patak völgyéig terjed (Čierna Moldava), délnyugaton pedig a Csükerész-hegy (Osadník, 1187 m) északi lejtőiig nyúlik, itt találjuk a Bódva forrását is. A községközpont a Stószi-patak völgyében kialakult útifalu, melynek 1,6 km hosszan elnyúló városias főutcája 431-485 méteres magasságban húzódik keletről északnyugari irányba, középpontjában a középkori (egykor orsós szerkezetű) településmaggal, melyet a 14. századi eredetű katolikus templom jelöl. Legújabb részét a falu keleti bejáratánál, a késgyár mellett, valamint északnyugati végénél (a régi késgyár mellett) a 20. század második felében felépült emeletes tömbházak képezik. 2010-ben határának 87,7 %-át (2750 ha) erdő (bükkösök és erdeifenyvesek), 8,4 %-át (264 ha) pedig rét és legelő foglalta el, szántóföldje nem volt. Erdeiben (elsősorban 2010 után) súlyos károkat okoztak az ismétlődő szélviharok pusztításai. A községet az 548-as út köti össze Mecenzéfen (8,5 km) keresztül Jászóval, illetve a Stószi-hágón (7,5 km) keresztül Stószfürdő érintésével Szomolnokkal. Nyugatról Szomolnok, északról Szomolnokhuta, keletről Mecenzéf, délről és délkeletről pedig Ájfalucska katasztere határolja. Déli és délkeleti határát a Bódva-patak (Bodva) alkotja. Nyugati és északi határa 1881-től, keleti és déli határa viszont 1881 előtt alkotott megyehatárt Abaúj és Szepes vármegyék között.

A Kassai kerülethez és a Kassa-környéki járáshoz tartozó község. 1871-ben városi címét (melyet 1696-ban szerzett) elveszítve nagyközséggé vált. 1881-ig Szepes vármegye Gölnicbányai járásához tartozott, majd 1881-1920 között Abaúj-Torna vármegye Szepsi székhelyű Csereháti járásához. A csehszlovák közigazgatásban 1960-ig, a járás megszüntetéséig a Szepsi járáshoz tartozott, majd a Kassa-vidéki járáshoz csatolták. 1939-1945 között a Szlovák Állam része volt (Tátra megye, Gölnicbányai járás). Területe (1910-ben 31,60 km², 1921-ben és 2011-ben egyaránt 31,36 km²) az elmúlt évszázadban csak kis mértékben változott.

A községnek 2011-ben 739 lakosa volt, melynek 84,3 %-a volt szlovák, 4,1 %-a (30 fő) német és 0,7 %-a (5 fő) magyar nemzetiségű (2,3 %-a – 17 fő – magyar anyanyelvű). A német anyanyelvűek száma (59 fő – 8,0 %) csaknem kétszerese volt a magukat német nemzetiségűnek vallókénak. 2013-ban a lakosság 22 %-a a roma etnikumhoz tartozott. Az alapításától kezdve német (mánta) lakosságú község lakóinak többsége a második világháború utáni kitelepítésekig német nemzetiségű volt (1880-ban 91,8 %, 1930-ban 60,2 %). A 20. század elején a hungarus-tudat megerősödésével egyre többen vallották magukat magyar anyanyelvűnek: míg 1880-ban a lakosság 4,8 %-a, 1900-ban 12,4 %-a, 1910-ben már az abszolút többség (82,4 %). A magyarul tudók aránya az 1900-as 68,5 %-ról 1910-re 85,9 %-ra nőtt. Ezt a folyamatot erősítette a stószi fürdőbe érkező fürdővendégek magas száma és a helyi elit lojalitása is. A csehszlovák uralom alatt a magukat magyarnak vallók aránya 1921-re 35,8 %-ra, 1930-ra pedig 9,1 %-ra esett vissza. A szlovákok aránya még 1921-ben is csak a lakosság 2,3 %-a volt, 1930-ra azonban már csaknem a lakosság egynegyede (23,4 %) csehszlováknak vallotta magát. A döntő változást a német lakosság 1944-ben kezdődő nyugatra menekülése, illetve a helyben maradottak zömének 1945 utáni kitelepítése hozta. Helyükre kárpátaljai szlovákokat telepítettek, ezzel alapvetően megváltoztatva a község etnikai arculatát. Stószon ugyanakkor megmaradt egy (szlovákiai viszonylatban számottevő) német kisebbség is, de számuk és arányuk is rohamosan csökken, az 1991-es 9,2 %-ról (67 fő) 2001-re 8,8 %-ra (66 fő), 2011-re pedig 4,1 %-ra (30 fő) esett vissza. A stószi szórványmagyarság aránya ugyanebben a két évtizedben 1,9 %-ról (14 fő) 0,7 %-ra (5 fő) csökkent. Stósz népessége 1880-1941 között stabilan alakult (1022-1182 fő között), az 1940-es években a népességcsere eredményeként 13,4 %-kal nőtt a lakosság száma, elérve 1950-ben az elmúlt másfél évszázad maximumát (1235 fő). 1950-1991 között a község folyamatos csökkenéssel népességének 40,9 %-át elveszítette (1970-re 916 főre, 1991-re 730 főre csökkent), 1991 óta viszont ismét stabilizálódott a lakosság száma (2001-ben 753 fő, 2011-ben 739 fő, 2017-ben 746 fő). A lakosság többsége (1921-ben 74,1 %, 2011-ben 67,1 %) római katolikus vallású, az evangélikusok aránya az 1880-as 28,3 %-ról 1921-re 23,5 %-ra, 2011-re pedig 6,1 %-ra csökkent. 2011-ben a lakosság 8,3 %-a volt felekezeten kívüli, 12,9 %-a pedig nem nyilatkozott felekezeti hovatartozásáról. Ugyenekkor Stósz népsűrűsége 23,7 fő/km², a járási átlag mintegy egyharmada volt. 2011-ben a lakosság 7,7 %-a (57 fő) élt Stószfürdő településrészen.

Stósz a 13. század közepén jött létre, német hospesek (favágók, bányászok és szénégetők) településeként. Első telepesei Elzászból és Stájerországból érkeztek, más források szerint Szászországból. Bár néprajzilag a Bódva-völgyi mánta települések egyike, a helyi nyelvjárás közelebb áll a Gölnic-völgyi „gründler” német nyelvjáráshoz. A település kezdetben a jászói premontrei prépostsághoz tartozott, 1331-től a szepesi Szomolnok bányavároshoz került és egészen 1881-ig Szepes vármegyéhez tartozott. 1341-ben már templomos hely volt. 1347-ben „Hegalya” (Hegyalja), 1407-ben „Sthoch” alakban említik az írásos források. Neve a német Stoss (halmaz, rakás) szóból vagy a Stossen (tolni) igéből ered, egyes források a bányák meddőhányóiból származtatják, más elképzelés szerint onnan ered, hogy az eredetileg a domboldalban álló házak később fokozatosan a patak felé tolódtak, azaz „stószosodtak”, kialakítva a község középkori magját. 1696-ben bányavárosi kiváltságokat kapott I. Lipót császártól. Első pecsétje 1697-ből ismert. Határában évszázadokon át ezüstöt, rezet és vasércet bányásztak, itt működött az ország egyetlen rézbányászcéhe. A 18. század második felében volt a stószi bányászat fénykora, mely azonban a 19. század elejére lehanyatlott. Ekkortól vált Stósz ipari községgé, az ekkor már nagy hagyományokra visszatekintő késkészítés (a késes céh 1723-ban, a késkészítő manufaktúra 1803-ban alakult) szervezett iparrá fejlesztésével. 1827-ben a lengyel származású Wlaszkovits József alapította meg első késgyárát. 1828-ban 1496 lakosa volt. 1850-ben 1467 lakosának még kétötöde evangélikus vallású volt, de arányuk 1880-ra 28,3 %-ra, 1921-re 23,5 %-ra esett vissza. A 19. század közepén még évi ötezer mázsa nyersvasat előállító vashámor is működött itt. 1850-1880 között a gazdasági válság és az amerikai kivándorlás révén több mint egynegyedével csökkent Stósz lakossága (1467 főről 1076 főre). 1871-ben városi jogait is elvesztette, 1881-ben pedig Szepestől Abaúj-Torna vármegyéhez csatolták át. A stószi tűzoltóegylet 1876-ban alakult meg. A 19. század végén három késgyára (a Wlaszkovits-féle gyár mellett 1862-től működött Komporday Róbert, 1882-től pedig Schreiber és fiai gyára) évi 300 ezer kést állított elő, melyeket külföldre is exportáltak. Az 1890-ben 1061 lakosú nagyközségben posta-, távíróhivatal és postatakarékpénztár is működött. Az 1883-ban megnyitott stószi hidegvízgyógyintézet 7 üdülőből (110 szobával) és több magánvillából állt. A legkevésbé drága magyarországi üdülőhelyek közé tartozott, sokan látogatták Budapestről, Kassáról és a Bácskából. Népszerűségét növelte, hogy itt dolgozott a kor híres fürdőorvosa, Czirfusz Dezső, de praktizált itt 1911-ben Csáth Géza is. A fürdő hatására fejlődött ki a térségben egyedülálló, a hegyvidéki nyaralóépítészetet imitáló stószi villaépítészet is. 1910-ben 1033 lakosának csaknem kilenctizede már magyarnak vallotta magát. 1920-ban a községet Csehszlovákiához csatolták. Az első köztársaság idején a cseh ipar konkurrenciája miatt a stószi késgyártás súlyos válságba került, magas volt a munkanélküliség. 1921-ben Stósznak 1022, 1930-ban 1182 lakosa volt. A községet az egész két háború közötti időszakban baloldali (kommunista és szociáldemokrata) bírók (polgármesterek) vezették, 1923-37 között a kommunista párt négyszer nyerte meg a választásokat, egy alkalommal Fábry Zoltán is állt a helyi önkormányzat élén (1931-33). 1938. őszén a stószi lakosság kiállt a község Magyarországhoz csatolásáért, a decemberben ide látogató Franz Karmasint, a Német Párt vezetőjét (a Berlinből irányított párt ellenezte a határkorrekciót) megdobálták kövekkel és elkergették. Az új (Mecenzéf és Jászó között meghúzott) határ elzárta Stószt iparának természetes piacaitól. 1939. márciusától 1945. januárjáig a község a fasiszta szlovák bábállamhoz tartozott. 1945. február 13-án 44 személyt hurcoltak Stószról kényszermunkára a Szovjetunióba. A beneši dekrétumok alapján állampolgári jogaiktól megfosztott német lakosság nagy részét (mintegy 200 főt) 1946-ban kitelepítették Németországba (sokan kerültek közülük Merseburgba). A kitelepítettek helyére Munkács környékéről érkeztek szlovák családok, így 1950-ben már 1235 lakosa volt a községnek. A 20. század második felében a modernizált késgyártó ipar és az új lakásépítések ellenére folyamatosan csökkent Stósz népessége: 1961-ben 1026, 1970-ben 916, 1980-ban 831, 1991-ben már csak 730 lakosa volt. A lakóházak száma az 1921-es 247-ről 1970-re 214, 2001-re pedig 163-ra csökkent. A lakosság zömét immár szlovákok alkották, a német nyelvű oktatás 1945-ben megszűnt. A második világháború után 1970-ben bekövetkezett haláláig visszavonultan Stószon élt Fábry Zoltán (1897-1970) a csehszlovákiai magyar irodalmi élet és baloldali publicisztika nagy alakja, akit ezért a „stószi remete” néven is emlegettek. Az államszocializmus évtizedei alatt a stószi gyógyfürdő elsősorban bányászok rehabilitációs központjaként működött, az 1970-es években új szállodát is építettek itt. Az új késgyárat (Sandrik) a falu keleti szélén építették fel, ezzel párhuzamosan több emeletes tömbház is létesült, ennek ellenére a község periférikus helyzetbe szorult. A rendszerváltás után magasra szökött a munkanélküliség és 2000-ben a késgyár is beszüntette a termelést, a gyógyfürdőt pedig privatizálták. Az elmúlt évtizedben a gyakori szélviharok a község erdeinek nagy részét kidöntötték, alapvetően megváltoztatva a tájképet. 2001-ben 753, 2011-ben 739, 2017-ben 746 lakosa volt Stósznak. A község zászlaját és címerét 2006-ban avatták fel.

A község nagy hagyományokra visszatekintő késgyártása és fémmegmunkáló ipara 2000-ben a Sandrik-gyár csődjével megszűnt. Ma legfontosabb gazdasági ága az erdőgazdálkodás és a stószfürdői klimatikus gyógyfürdőhelyre irányuló idegenforgalom, a Šikmá stráň dűlőben sípályát is kialakítottak. Stószon szlovák tannyelvű alapiskola és óvoda, Stószfürdőn pedig magán alapiskola működik. Nepomuki Szent Jánosnak szentelt római katolikus temploma egy 13. századi gótikus templom kibővítésével nyerte el mai alakját a 16. század elején. A 18. század második felében barokk-klasszicista stílusban átalakították. Reneszánsz stílusú tornyát 1611-ben építették hozzá, főoltára 1747-ben készült. A templom mellett áll a késgyáros Wlaszlovits-család szecessziós stílusú palotája a 19. század végéről, a község egyik legreprezentatívabb épültete. Torony nélküli evangélikus temploma 1786-88-ban, klasszicista stílusban épült. A barokk Nepomuki Szent János-kápolna 1760-ban, a stószfürdői Jézus Szíve-kápolna 1949-ben épült. Fábry Zoltán csehszlovákiai magyar író szülőházát (melyhez értékes könyvtár tartozik) 1975-ben emlékházzá alakították át, a temetőben található mellszobrát (Löffler Béla alkotását) 1973-ban avatták fel. Stószt a zöld jelzésű turistajelzés köti össze Szomolnokhutával, illetve Ájfalucskával és a Szádelői-völggyel. Stószfürdőt érinti a Kassai-hegység gerincén végighaladó, a Kojsói-hegy és a Pipityke-hegy felé vezető piros jelzésű túraútvonal is.