Martos
A történelmi Komárom vármegye területén, a Kisalföldön, az Alsó-Vágmente és az Érsekújvári-sík kistájak találkozásánál, Ógyallától 4 km-re nyugatra, Komáromtól 17 km-re északra fekszik, a Nyitra és a Zsitva folyók által közrefogott, lapos, vizenyős területen. Közigazgatásilag délről Komárom, nyugatról Vágfüzes, északról Ímely, keletről és délkeletről pedig Ógyalla határolja. Martost Agyagoson és Kaván keresztül 17 km-es mellékút köti össze Komárommal, valamint Vékpusztán keresztül 5 km-es út vezet Ógyallára. Egy 2,5 km hosszú bekötőút az Ímely-Ógyalla mellékút felé teremt összeköttetést.
A Nyitrai kerülethez és a Komáromi járáshoz tartozó község. 1920-ig Komáromi vármegye Udvardi járásához tartozott, a csehszlovák közigazgatásban az Ógyallai járáshoz, majd 1960-tól a Komáromi járáshoz tartozott. 1938-1945 között visszacsatolták Magyarországhoz (Komárom vm., Ógyallai járás). Területe 1968-ban 29 %-kal csökkent, amikor Agyagost és Kingyest az újonnan alakult Vágfüzeshez csatolták.
A korábban színmagyar faluban 1945 után a lakosságcserével települtek először szlovákok, akiknek lassan növekszik az aránya (2011-ben már 10 % felett). A falu lakosságszáma évtizedek óta csökken. A lakosság többsége hagyományosan református vallású, de növekszik a római katolikusok aránya (2011-ben már 28 %).
Ősrégi halásztelepülés, kétségkívül már a honfoglalás idejében benépesült. A szájhagyomány ugyanis azt tartja, hogy a mai lakosok Aha vezér ivadékai. A honfoglaló magyar vezér néhány száz harcosával a majdani Martos helyén telepedett le, mert ez a Nyitra és a Zsitva folyók összefolyásából keletkezett félsziget vadban és halban gazdag területnek ígérkezett s a dúlások ellen is védelmet nyújtott. Már az Árpád-házi királyok korában a katolikus egyház kezére került, és több évszázadon át mint az esztergomi érsekség birtoka szerepelt. A tatárjárás alatt a viruló község elpusztult, majd a tatárok kitakarodása után a nádasok közé menekült ősmagyarok közül hat család visszatért. Ennek emlékét őrzi egyik utcája, amelyet ma is Hadházának neveznek. Első írott nyomát 1487-ben találjuk. Később a török is elpusztította s csak jóval később népesedett be újra. Régi fegyvertények számos nyomait találhatjuk fel a község határában. Érsekújvárt innen vívták s a Nyitra folyótól az érsekújvári vár alá vezető futóárok nyomai még ma is láthatók, de őrzi emlékét a Futóárok dűlő is. Agyagos már 1386-ban fennállott és egy 1439-ből származó feljegyzés szerint az esztergomi érsekség birtoka. A török hódoltság idején sokat szenvedett. A református egyház anyakönyveit 1731-ben kezdték vezetni, a következő évben épült (egy régi templom alapjaira) első református temploma, mely 1762-ben kapott harangot. 1754-ben már létezett református iskolája. 1820 körül Rudnay Sándor hercegprímás az árvízveszély miatt át akarta költöztetni a lakosságot csémi birtokára, de visszautasították mivel: Csémen nincsen víz, ahol halászni lehessen. 1831-ben és 1851-ben súlyos kolerajárvány pusztított a faluban. 1859 őszén a falu majdnem teljesen leégett, elpusztult a templom is, harangjai is elolvadtak. Az új templomot a régi alapjain 1898-ban építették fel. A 20. század elején a Komárom vármegye Udvardi járásához tartozott. 1947-ben magyar lakói közül 15 családot csehországi kényszermunkára vittek, 9 családot pedig Gyönk községbe deportáltak. 1949 után megalakult a Csemadok-alapszervezet, majd 1950-ben létrejött a helyi termelőszövetkezet is. 1968-ban Agyagos és Kingyes pusztákat az ekkor létrejövő Vágfüzes községhez csatolták, ezzel jelentősen csökkent a lakosság száma.
Az ezredfordulóra a falu a szlovákiai magyar kultúra egyik központjává vált, az Országos Pünkösdi Ünnepségek és a Feszty Park révén. Alapiskolájának fenntartója 1999 óta a református egyház.
