Kékkő

Kékkő a Korponai-erdő délkeleti lábánál, a Kürtös-patak bal oldali mellékvizének, a Riečka-pataknak a völgyében, 255 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik, Nagykürtöstől 4,5 km-re, Balassagyarmattól pedig 22 km-re északra. A Korponai-erdő déli előhegyei, a Kozí vrch („Kecskehegy”, régi nevén Bástya-hegy), a Júdás-hegy (Judin vrch) és a Kálvária-hegy (régi nevén Pap-hegy) a várostól északra magasodnak, utóbbin épült a kékkői vár. Kékkőtől délre egyesül a Riečka-patak az északnyugatról érkező Kürtös-patakkal (Krtíš), melynek völgye szintén Kékkő határához tartozik. A Kürtös-patak mentén találjuk Perspuszta (Prše) és Persdolina (Dolina) külterületi lakott helyeket. A város területének déli egyharmadát 216-350 méteres magasságú dombvidék foglalja el, ahol a város belterülete és mezőgazdaságilag művelt területei összpontosulnak. Kékkőtől északra az andezittufás hegyhátakat bükk- és tölgyerdők borítják. Észak felé Kékkő határa a Korponai-fennsík 500 méter feletti magasságban húzódó hegyi legelőiig („lázok”) terjed, itt találjuk a város központjától 4,5 km-re északra Récskapuszta (Riečky) települést 425 méteres magasságban. A város kataszteri területe 216-558 méteres tengerszint feletti magasságban húzódik, legmagasabb pontja északnyugaton a Veľká hora (558 m). 2010-ben területének 65,6 %-át (1289 ha) erdő, 12,4 %-át (244 ha) szántó, 9,3 %-át (182 ha) rét és legelő, 4,1 %-át (80 ha) pedig gyümölcsöskertek foglalták el. Egykor jelentős szőlőtermesztése mára visszaszorult (11 ha). Délnyugatról (rövid szakaszon) Alsópalojta, nyugatról Középalojta, északnyugatról Dacsólám, északról és északkeletről Felsőesztergár, délkeletről Alsóesztergár községekkel, délről pedig Nagykürtös várossal határos. Délnyugati, nyugati és északnyugati határa évszázadokon át megyehatárt képezett Nógrád és Hont vármegyék között. Kékkőn áthalad a Nagykürtöst Szénaváron (19 km) át Bábaszékkel (35 km) összekötő 527-es út.

A Besztercebányai kerülethez és a Nagykürtösi járáshoz tartozó város (1968 óta). 1658-ban elnyert mezővárosi rangját 1872-ben elveszítette, akárcsak járási székhely rangját. 1872-1913 között kisközségként a Balassagyarmati járáshoz tartozott, majd a Kékkői járás helyreállítása után annak székhelye maradt a csehszlovák közigazgatásban is egészen 1960-ig. 1920-ig Nógrád vármegyéhez tartozott. 1939-1945 között a Szlovák Államhoz csatolták (Garammenti megye, Kékkői járás). 1960-1968 között a Losonci járáshoz, majd 1968 után a Nagykürtösi járáshoz tartozott. 1910/21-ben területe 14,20 km² volt, 1952-ben hozzácsatolták a korábban Nagykürtöshöz tartozó Perspusztát és Persdolinát, területét ezzel 38,3 %-kal, a mai 19,64 km²-re növelve.

Kékkőnek 2011-ben 1555 lakosa volt, melynek 89,5 %-a vallotta magát szlovák és 1,6 %-a (25 fő) magyar nemzetiségűnek. A lakosság több mint egyötöde (2013-ban 21,5 %) a roma etnikumhoz tartozik. Kékkő ma Szlovákia 2. legkisebb népességű városa (Gyűgy után). Kékkő népessége lassú, de folyamatos gyarapodással csaknem a duplájára nőtt 1880-1950 között, míg 1880-ban 1081, 1921-ben 1373, 1930-ban 1556, 1950-ben pedig már 1886 lakosa volt. Az 1970-es évektől a szomszédos Nagykürtös ugrásszerű fejlődésével párhuzamosan Kékkő hanyatlásnak indult, 1970-1991 között csaknem egynegyedével csökkent a lakosság száma (1793 főről 1374 főre). A rendszerváltás után a folyamat megfordult és az elmúlt negyed évszázadban mérsékelt növekedés figyelhető meg, 1991-2017 között egyhatodával nőtt a lakosság száma (1374 főről 1597 főre). A szlovák többségű Kékkőn korábban magyar kisebbség is élt, mely azonban a 20. század harmincas éveire asszimilálódott (1880-ban 15,8 %, 1910-ben 26,5 % volt a magyar anyanyelvűek aránya, 1921-ben már csak a lakosság 5,5 %-a, 1930-ban pedig 3,3 %-a vallotta magyarnak magát). 2011-ben a lakosság 71,0 %-a (1921-ben még 95,2 %) volt római katolikus, 7,8 %-a evangélikus vallású, 8,2 %-a pedig felekezeten kívüli. 2011-ben a város népességének 13,2 %-a élt a külterületeken (220 fő, ebből 88 fő Récskapusztán, 78 fő Perspusztán és 40 fő Persdolinán). Népsűrűsége ugyanekkor 79,2 fő/km² volt.

Kékkő története szorosan összefonódik a fölötte emelkedő váréval, mely a Nógrád történelmében fontos szerepet játszó Balassa család ősi fészke volt mintegy fél évezreden keresztül. A vár a tatárjárás után, a 13. század második felében épült, első okleveles említését 1290-ben „Keykkw” alakban találjuk. Ebben az évben foglalták vissza a Balassák a Hontpázmány nemzetségbeli Kázmér fiától. A 14. század elején egy időre Csák Máté kezére jutott a vár. A középkorban a Balassák egyik rablófészke lett. 1446-ban „Kekkew” néven említik. A 16. században a várat olaszbástyás védőfallal vették körül. Miután 1552-ben Drégely és Gyarmat is elesett, megerősödött Kékkő védelmi szerepe, a bányavárosok felé vezető utat őrizte az előrenyomuló oszmánok elől. A várban gyakran megfordult az 1554-ben Zólyomban született Balassi Bálint is. A 16. században a Balassa család evangélikus hitre tért és velük együtt a Balassa-birtokok lakossága is. Nógrád megyében a kékkői várban működött először evangélikus lelkész 1537 körül. 1576-ban a vár harc nélkül került török kézre, amikor őrsége az ellenség közeledtének hírére Divény várába menekült. 1593-ban Pálffy Miklós hadai foglalták vissza, de a törökök visszavonulásuk előtt felrobbantották a várat. 1604 és 1612 között Balassa Zsigmond országos segítséggel építette újjá a várat, mely fontos királyi végvárrá vált. Ekkor települt újjá a vár alatti falu is, melynek legtöbb lakosa a Balassák birtokának jobbágya volt. 1658-ban Kékkőalja mezővárosi rangot is nyert és ugyanez év október 6-án vásártartási jogot kapott I. Lipót királytól. 1664-ben az előrenyomuló törökök elől Balassagyarmat lakosságának egy része Kékkőre menekült. A 17. század második felében több céh is működött itt (1673-ban a szabók, 1691-ben a csizmadiák kaptak működési engedélyt). Ebben az időszakban a Balassák és Kékkő lakossága is rekatolizált. 1703-ban Bercsényi kurucai elfoglalták a várat, melyet 1704-ben felgyújtottak, ettől fogva romokban állt. A város első pecsétje (mely mai címerének is az alapját képezi) 1710-ből ismert. 1715-ben két magyar és hat szlovák háztartás volt Kékkőn. 1730-ban itt született Balassa Ferenc, II. József császár kamaraelnöke és koronaőre. 1750-ben Balassa Gábor a régi vár romjain barokk kastélyt és várkápolnát (1759) építtetett (a kápolna 1879-ig egyben Kékkő templomaként szolgált). Kékkő 1787-ben vált önálló plébániává, ekkor hozzá tartoztak Alsóesztergály, Erdőszele, Felsőesztergály és Száraznyirjes falvak is, anyakönyveit 1817-től vezették. A kastély 1807-ben bekövetkezett haláláig Balassa Ferenc, majd Balassa Sándor királyi kamarás tulajdonában volt. Kékkő mezővárosnak 1828-ban 163 háza és 1545 lakosa volt, akik főként kőfaragással, kőművességgel, fakitermeléssel, juhtenyésztéssel, gyümölcs- és szőlőtermesztéssel foglalkoztak. Kékkő különösen híres volt gesztenyetermesztéséről (a vár melletti nagy gesztenyeligetet még a 16. század végén ültették). Az 1860-as években a kastély Forgách Antal gróf birtokába került. 1866-ban Kékkő nagy része leégett. A közigazgatás újjászervezésével 1871-ben elvesztette mezővárosi rangját és egyben (1913-ig) a Kékkői járást is megszüntették. 1873. nyarán a kolerajárvány itt is számos áldozatot követelt. A 20. század elején Almássy Dénesné Károlyi Ella volt a kastély utolsó főúri birtokosa. A község 1920-ig Nógrád vármegye Kékkői járásának székhelye volt. A csehszlovák fennhatóság alatt is járásszékhely maradt, a közigazgatás hivatalait a kastélyban rendezték be, ahol később levéltárat rendeztek be. A Kékkői járást különösen erősen sújtotta a nagy gazdasági világválság, ezért több alkalommal is felkeresték országos politikai szereplők (1929-ben Andrej Hlinka, 1930-ban T.G. Masaryk köztársasági elnök). 1931-ben az építőmunkások sztrájkja zajlott a községben. 1939. márciusától 1945. januárjáig a fasiszta szlovák bábállamhoz tartozott. 1942-ben 330 háza és 1564 lakosa volt. 1944-től határában partizánosztagok működtek Vorobjov kapitány vezetésével (a partizánok „Zvesti” néven saját újságot is kiadtak). Kékkő 1945. január 5-én szabadult fel. 1948-ban érte el népességének maximumát (2092 fő), 1950-ben még 1886 lakosa volt, de az 1950-es években a nagykürtösi bányászat fejlesztésével háttérbe szorult és 1953-1970 között a szénbányászat miatt építési tilalommal is sújtották a hosszú távon megszüntetésre ítélt települést (a szomszédos Erdőszele teljes egészében a bányászat áldozatául esett). 1952-ben hozzácsatolták a korábban Nagykürtöshöz tartozó Perspusztát és Persdolinát (utóbbit a 18. század közepén Trencsén vármegyéből érkező pásztorok alapították). 1960-ban járási székhelyi rangját is elveszítette. Bár 1968-ban várossá nyilvánították (ekkor Szlovákia legkisebb városa volt) és két évvel később az építési tilalmat is feloldották, a rendszerváltásig népessége folyamatosan csökkent. Ennek az „alulfejlesztésnek” köszönhető ugyanakkor, hogy a történelmi településkép érintetlen maradt és a régi épületek megmenekültek a tömeges szanálástól. Kékkő ma is Szlovákia egyetlen városa, ahol nem épültek panelházak. A Hradčianka fuvósegyüttes 1974-ben alakult. Kékkő határában az államszocializmus idején állami gazdaság gazdálkodott, mely 83 hektáron telepített gesztenyést az 1980-as évek elején (ekkor szüntették meg Ravnyapuszta települést is).

Kékkőn szlovák tannyelvű alapiskola és óvoda működik. A várost a 20. század második felének urbanizációja nagyrészt elkerülte, ma is őrzi vidéki jellegét. A 13. században épült, a 16-17. században átalakított várában és 18. századi kastélyában játékmúzeum és néprajzi kiállítás működik. A múzeumhoz tartozik a Balassi Bálint-emlékkiállítás is, mely 1994-ben nyílt meg, ekkor helyezték el a nagy költő emléktábláját is. Páduai Szent Antalnak szentelt római katolikus temploma 1879-ben épült. A vár fölötti Kálváriát a 18. században építették, 1855-ben felújították, sokáig ismert búcsújáróhely volt. A hozzá tartozó kápolna 1859-ben épült. Kékkő gazdag szakrális kisemlékekben is, legrégebbi közülük a főtéren álló 18. századi barokk Mária-oszlop. A Kálvária-hegyen található több évszázados vadgesztenyeliget 1986 óta 12 hektáron természetvédelmi rezervátum (Kékkői erdőssztyep). A Balassa-család régi temetőjét 2010-ben tárták fel. A város határában található a 39 méter hosszú Zsidólyuk-barlang (Židova diera).