Jóka

A község a Kisalföldön, a Mátyusföld déli határán, a Vízközben, a Kis-Duna bal partján fekszik, Szenctől 15 km-re délkeletre, Somorjától 21 km-re északkeletre, Galántától 21 km-re délnyugatra. Áthalad rajta az 510-es főút, mely Dunahidasról vezet Diószeg felé (14 km). Mellékutak kötik össze Nagyborsával (5,5 km) és Hurbanfalvával (6,3 km). Elődközségei, Jóka és Újhelyjóka már a 19. század során teljesen egybeépültek. Nyugatról Egyházfa és Nagyborsa, északról Királyfa és Dunajánosháza, keletről Nagyfödémes, délnyugatról Nagymagyar, délről Illésháza és Sárrét községekkel határos. Déli határának egy részét a Kis-Duna alkotja.

A Nagyszombati kerülethez és a Galántai járáshoz tartozó község. 1888-ban alakult Kisjóka és Nagyjóka egyesítésével, majd 1920-ig nagyközségként Pozsony vármegye Somorjai (Felsőcsallóközi) járásához tartozott. A csehszlovák közigazgatásban 1949-ig a Somorjai járáshoz, 1949-1960 között a Szenci járáshoz, majd 1960-tól a Galántai járáshoz tartozott. 1938-1945 között visszacsatolták Magyarországhoz (Nyitra-Pozsony k.e.e. vármegye, Galántai járás). A mai község 1960-ban jött létre Jóka és Újhelyjóka egyesítésével. A község két településrészre és három kataszteri területre oszlik: Jóka (24,24 km²), Újhelyjóka (5,84 km²) és Erecs (2,58 km²), ez utóbbi az egykori Újhelyjóka községhez tartozó, lakatlan határrész. Területük csak kismértékben változott az elmúlt évszázadban (1949 után 26 hektárt csatoltak át a szomszédos Egyházfához).

Elődközségeinek 1910-ben 2900, 1939-ben 3512, túlnyomórészt magyar nemzetiségű és római katolikus vallású lakosuk volt. A második világháború utáni kitelepítések során magyar lakosságának egynegyedét kitelepítették, helyükre magyarországi szlovákok érkeztek, ezzel a község nemzetiségi arculata megváltozott. 1939-1991 között népessége nem változott, 1991-2011 között azonban (részben a betelepedés révén) már 9,4 %-os növekedés figyelhető meg. Ezzel párhuzamosan, a betelepülés és az asszimiláció duplájára növelte a szlovák nemzetiségűek arányát (18,5 %-ról 35,7 %-ra), de a lakosság többsége továbbra is magyar nemzetiségű. Viszonylag magas a romák aránya (23,2 %, a roma nemzetiségűeké 3,3 %). A lakosság túlnyomó többsége (80,7 %) római katolikus vallású. 1939-ben 210 izraelita vallású lakosa volt a községnek (a lakosság 6 %-a), akinek túlnyomó többségét 1944-ben koncentrációs táborba hurcolták.

A kanyargó Kis-Duna partján létrejött település a pozsonyi vár tartozéka volt. Az Árpád-kor végén Harmathely néven is említik, és az Olgyai családnak voltak itt birtokai. Ekkoriban Kisa nevű falut is említenek Jóka határában, amely még a 19. században is szerepelt Nagyjókához tartozó pusztaként. A 14. századtól már Kis- és Nagyjókát különböztettek meg az okiratokban. A 16. században a portyázó oszmán hadak valószínűleg mindkét falut elpusztították, ahogy Lakköz is a török idők harcaiban pusztult el, és nem települt újra. Létrejött viszont a határában Újhelyjóka, amely később önálló községgé fejlődött. Ekkoriban a Farkas és Hegyi családoknak voltak Jókán jelentősebb birtokaik. Az idők során többször átépített katolikus temploma nagyon régi, valószínűleg román kori. Bercsényi Miklós, Rákóczi generálisa a hagyomány szerint itt, az óriásplatán alatt tartotta haditanácsát. Később a Farkas mellett az Udvarnoky család bírt jelentősebb földekkel a községben, az itáliai származású Ásványi család pedig az itteni birtokai nyomán felvette a Jókai nevet. A község lakosait a 19. században többször megtizedelte a kolera, és jellemző helyi népbetegség volt az ivóvíz jódszegénységére visszavezethető golyva. Jelentős volt a helyi gyümölcs-, azon belül is főleg a dinnyetermesztés, továbbá káposztát és gabonát is termesztettek a falubeliek. A falu környéki erdők vadban bővelkedtek. A hajómalom 1884-ben épült, majd 1906-ban cölöpös vízimalommá alakították át. A 20. század elején már volt távírója a községnek. A trianoni béke Csehszlovákiához csatolta Jókát, az 1920-30-as években rendszeresek voltak a helyi mezőgazdasági munkások sztrájkjai. A bécsi döntés 1938. november 2-án visszaadta Magyarországnak, majd 1945-től ismét Csehszlovákiához került. Míg 1944-ben a nácik a falu zsidó lakosságát hurcolták el, 1946-47-ben a csehszlovák hatóságok a magyar lakosság egy részét deportálták, illetve kényszerítették Magyarországra költözni. 1960-ban Jókához csatolták a középkor végén a határában létrejött, majd önálló községgé vált Újhelyjókát. Az eredetileg színmagyar lakosságú község egységes nemzetiségi arculatát a második világháború utáni kitelepítésekkel és deportálásokkal sikerült megbontani. A rendszerváltás óta rendkívül gyors a magyarok asszimilációja, és ezzel összefüggésben jelentékenyen növekszik a szlovákok száma. A magyarok mára a lakosság kétharmadát sem teszik ki, míg a szlovákok már több mint egyharmadát alkotják.

A községben magyar és szlovák óvoda és alapiskola működik. Jóka fontos ivóvíznyerő hely a környékbeli települések számára is. A 13. században emelt román stílusú római katolikus (Keresztelő Szt. János-) templomát a 17. században barokkosították, barokk stílusú, Szt. Őrzőangyaloknak szentelt kápolnája a 18. század elején, református temploma 1930-ban, evangélikus temploma 1969–71 között épült; késő barokk kúriáját a 18. század végén, klasszicista kúriáját 1800 körül, késő klasszicista kúriáját 1847-ben emelték. Régi, romos vízimalmát 1994-re felújították, és működőképes állapotba hozták, ma turisztikai látványosság. A helyi plébánia birtokában van egy 1530-ból származó eredeti kézirat.