Jászó

Jászó a középső Bódva-völgyben, a Bódva-patak bal partján, a Jászói-patak, a Tapolca-patak (Teplica) és az Olsva-patak (Olšava) torkolatánál, a Jászói-szikla (más néven Szépleány-hegy, Jasovská skala, 339 m) keleti és a Hársas-hegy (Lipovec, 364 m) déli lábánál, 260 méteres (határa 234-1129 méteres) tengerszint feletti magasságban fekszik, Szepsitől 9 km-re északra, Kassától 30 km-re nyugatra, Mecenzéftől pedig 7 km-re délkeletre. A Bódva jobb partján, a premontrei apátság körül kialakult egykori papváros, Jászóváralja ma is elkülönülő településrészt képez zárt utcaképével és nagyméretű tisztviselőházaival. Jászó alapvetően városias jellegű település, központját a bódva-völgyi és kassai út elágazásánál kialakult tér alkotja a községházával és a kultúrházzal. Ettől északra található a Jászói-patak mentén kialakult, völgyi jellegű Felvég, délkelet felé pedig az 1 km hosszan húzódó Fő utca (Hlavná) mentén a sűrű beépítésű Alvég, szalagparcellás gazdaházaival. A 20. század második felében új családi házas beépítésű utcák nyíltak a Bódva partján és a templom melletti domboldalon, illetve az apátság mellett, a csempegyár közelében (itt tömbházakat is építettek). Maga a templom a Jászó fölé magasodó dombon már a középkor óta elkülönült az alatta kifejlődő várostól, jelképezvén annak függését az egyházi hatalomtól. A téglagyárral szemben, a város többi részétől szegregáltan a 19. században kialakult ún. Cigányváros mára csaknem egybeolvadt a központtól 1,5 km-re északnyugatra, a mecenzéfi út mentén létrejött új cigányteleppel (Rómska osada), mely a régió egyik legnagyobb etnikai gettója és nyomortelepe. Jászó településrésze a központtól 3 km-re északnyugatra, a Bódva völgyében található Ferenctelep (Počkaj) fűrésztelepével és egykori vashámorával. Nagyrészt Jászó kataszteréhez tartozik a Borzó-patak völgyében fekvő, közigazgatásilag Felsőmecenzéfhez sorolt Lúciabánya (Baňa Lúcia) is. Jászó határa három részre osztható: keskeny északi része a Bódva völgyétől északra a Szabó- és a Borzó-patak völgyét és azt a csaknem teljesen erdővel borított hegyvidéket foglalja magába, mely a Kassai-hegység nyugati részének gerincéig, az 1129 méter magas Jászói-dombig húzódik. Jászótól nyugatra a Szádelői-karszt északi részének mészkőhegyei húzódnak: a Tapolca-pataktól délre a Jászói-szikla (338 m) és annak nyugati folytatásában a Kriska-hegy (461 m), valamint a Halyagos (599 m); északra pedig a Dobolc-hegy (Doboldér, 351 m) és a Sugó-hegy (488 m). A Tapolca-patak völgyében található az apátsági vízmű a Nagy-forrásnál, illetve a 15. században kialakított Jászói-halastórendszer. A községhatár délkeleti része a Kassai-hegyalja dombvidékének legnyugatibb csücskét alkotja, itt található a mezőgazdaságilag művelt területek zöme, régebben agyagot is bányásztak itt, kiemelkedő pontja a Jászó és Rudnok határánál emelkedő Ábrahám-hegy (355 m). 2010-ben Jászó területének 68,1 százalékát erdő (főként tölgyesek, a magasabb területeken bükkösök), 15,2 %-át (540 ha) szántóföld, 8,6 %-át (305 ha) rét és legelő foglalta el, a beépített terület aránya 4,1 % (145 ha) volt. A községet az 550-es út köti össze Szepsivel, az 548-as út keleti irányban Kassával, nyugati irányban pedig Mecenzéfen és Stószon (15 km) át Szomolnokkal (28 km). A 3359-es út a szomszédos Jászómindszenttel (3 km) teremt összeköttetést. Vasútállomás található Jászón és megállóhely Ferenctelepen a Szepsit Mecenzéffel összekötő Bódva-völgyi vasútvonalon (2003 óta nincs személyforgalom, a Lúcia-bánya felé vezető leágazást már az 1990-es években megszüntették). Jászót délről Debrőd, nyugatról Mecenzéf és Felsőmecenzéf, északról Gölnicbánya, keletről pedig Jászómindszent és Rudnok határolja. Katasztere délnyugaton egy ponton érintkezik Tornáéval. Északi határa évszázadokon át megyehatárt alkotott Abaúj és Szepes vármegyék között. Felsőmecenzéffel közös határának nagy részét a Borzó-patak (Borzov) képezi.

A Kassai kerülethez és a Kassa-környéki járáshoz tartozó község. 1920-ig Jászó és Jászóváralja kisközségként Abaúj-Torna vármegye Csereháti járásához (korábbi nevén Szepsi járás) tartoztak. Jászó 1871-ig, a cím eltörléséig mezőváros volt. A csehszlovák közigazgatásban Jászó 1960-ig a Szepsi járáshoz, majd annak megszüntetése után a Kassa-vidéki járáshoz tartozott, 1950-ben Jászóváralját Jászóhoz csatolták. 1938-1945 között mindkét községet visszacsatolták Magyarországhoz (Abaúj-Torna vármegye, Csereháti járás). 1921-ben Jászó területe 25,02 km², Jászóváraljáé pedig 10,32 km² volt. Ma Jászó egyetlen kataszteri területet alkot 35,42 km²-es kiterjedéssel, területe csak kis mértékben változott a 20. században (1910-ben elődközségeinek együttes területe 35,57 km², 1921-ben pedig 35,34 km² volt).

Jászó a szlovák magyar nyelvhatáron fekvő, a 20. század második feléig túlnyomórészt magyar lakosságú, mára szlovák többségűvé vált település. 2011-ben 3351 lakosa volt (a járás 6. legnépesebb településeként), melynek 71,7 %-a vallotta magát szlovák, 7,1 %-a magyar nemzetiségűnek (11,3 %-a magyar anyanyelvűnek), 14,9 %-a pedig nem nyilatkozott nemzetiségi hovatartozásáról. 2013-ban a lakosság több, mint fele (53,9 %) a roma etnikumhoz tartozott, a 2011-es népszámláláskor azonban csak a lakosság 5,9 %-a vallotta magát roma nemzetiségűnek (26,2 %-a roma anyanyelvűnek). A roma lakosság szegregáltan, az 548-as út mentén húzódó két nyomortelepen él. 1921-ben Jászó lakosságának 92 %-a, Jászóváraljáénak pedig 90,8 %-a magyar nemzetségű volt. 1938-ban a szlovákok a lakosság 7,3 %-át, a németek 3,6 %-át tették ki (Jászóváralján 7,6, illetve 3,3 %-át). A település nemzetiségi arculata a második világháború után változott meg, a magyar oktatás megszüntetésével felgyorsult az asszimiláció, jellemző a kettős identitás (a magyar anyanyelvűek aránya másfélszerese a magyar nemzetiségűeknek és a magukat szlováknak vallók nagy része is beszél magyarul). A magyar nemzetiségűek száma 1991-2011 között a felére csökkent (466 főről 237 főre, 19,5 %-ról 7,1 %-ra). Míg Jászó népessége 1880-1921 között 13 százalékkal csökkent (1496 főről 1303 főre, Jászóváraljáé 301 főről 250-re), a két világháború közötti időszakban dinamikus növekedés figyelhető meg: 1921-1938 között másfélszeresére nőtt a lakosság száma (1303 főről 1958 főre). 1970-ben csaknem ugyanannyian lakták az egyesített Jászót és Jászóváralját (2237 fő), mint harminc évvel korábban (2259 fő). Az 1970-es évek lassú növekedését (1980-ra 2364 főre nőtt a lakosság száma) és az 1980-as évek stagnálását a rendszerváltás után dinamikus gyarapodás váltotta fel: 1991-2017 között ismét másfélszeresére nőtt a község népessége (2385 főről 3604 főre). Különösen gyors volt a növekedés 2001-2011 között (25,9 %-os növekedés, 2661 főről 3351 főre). Ez a nem roma lakosság gyors elöregedése mellett egyértelműen a szegregált roma lakosság magas természetes szaporodására és az egyre kiterjedtebb etnikai gettóba történő beköltözésekre vezethető vissza. 1921-ben Jászó lakosságának 90,6 %-a római katolikus, 5,9 %-a (77 fő) pedig izraelita vallású volt, 2011-ben a lakosság kevesebb, mint kétharmadát (64,6 %) alkották a római katolikusok, a lakosság 14,5 %-a felekezeten kívüli volt, 17,5 %-a pedig nem nyilatkozott felekezeti hovatartozásáról. 2011-ben a lakosság 0,6 %-a (20 fő) élt Ferenctelep külterületi lakott helyen. Jászó népsűrűsége 2011-ben (94,6 fő/km²) egyötödével meghaladta a járási átlagot.

Jászó neve vitatott eredetű, egyaránt visszavezetik a szláv „jása” (tisztás) és a magyar „jó aszó” (völgy, kiszáradt folyómeder) szavakra. A település a 12. század második felében alapított premontrei apátság körül alakult ki, mely egyben a környező hegyvidék kolonizációjának is a kiindulópontja volt a 12-13. században. A 13. század első felében II. Endre fia, Kálmán herceg jóvoltából az eredeti faépületet kőépülettel váltották fel, mely azonban 1241-ben elpusztult, a szerzetesek is csak a barlangba menekülve menekültek meg a pusztító tatárok elől. Közvetlenül az apátság mellett alakult ki a papi város, melyet a prépostság alkalmazottai laktak, a Bódva bal parti teraszain pedig a polgárváros, melyet a Szepességből érkezett német bányásztelepesek alapítottak. Első írásos említése 1243-ból származik, amikor Jazow néven szerepelt. Ekkor már önálló egyházközség, Szent Mihály arkangyal tiszteletére szentelt templommal. A két település (Jászóváralja és Jászó) egészen 1950-ig közigazgatásilag is elkülönült egymástól. A monostor tatárjárás utáni újraépítését 1255-ben fejezték be, ebben az évben kapott vámszedési jogot is. A prépostság 1290-ben vásártartási és vadászati jogokat nyert. 1312 után Károly Róbert és a jászói konvent egyezsége alapján fellegvárat építettek a Jászó fölé magasodó Kősziklán. 1358-ban és 1364-ben I. Lajos király korlátlan bányajogot adott Jászónak. 1390-ben a várat „Jazowara” néven említik. 1394-ben Jászó országos vásár tartására szóló jogot nyert. 1436-tól az eredetileg fából készült monostort kerek sarokbástyákkal megerősített, vizesárokkal körülvett várrá alakították át, ahová veszély esetén az egri püspök is visszahúzodhatott. A 15. században állandósult az ellentét a monostor és a városi polgárság között, mivel előbbi nem tartotta tiszteletben Jászó városi jogait, új adókat vetett ki, illetve robotra kötelezte a lakosságot a halastavak, a malom és a kolostor erődítési munkálatainál. 1427-ben a mezővárosnak 70 portája, tehát a becslések szerint legkevesebb 490 lakosa volt. 1434-58 között a vár huszita kézre került, ebből az időből származik a vár alatti barlangban talált legrégebbi felirat (1452). A fellegvárat Rozgonyi Sebestyén foglalta vissza 1458-ban, ezután azonban jelentőségét vesztette. A premontreiek 1464-ben tértek vissza Jászóra. 1501-1539 között a monostor kegyúri joga Kassa városára szállt. 1552-re az apátság elnéptelenedett. 1570-ben megalakult a város első céhe, a fuvarozóké. 1619-ben Bethlen István seregei elfoglalták és kifosztották a monostort, mely 1614-1650 között az egri káptalan székhelye volt. 1676-ban Teleki Mihály kuruc felkelői foglalták el és rombolták le a monostort, de Fenessy György egri püspök később saját költségén helyreállítatta. A 18. század első felében Jászón még szőlőtermesztés is folyt, de erre ma már csak egy dűlőnév emlékeztet. A régi monostor épületeit az 1740-es években bontották fel, majd 1750-1766 között felépült Anton Pilgram tervei alapján az új épületegyüttes, mely az ausztriai és a csehországi típusú kolostor-kastélyok egyetlen szlovákiai példája. A rendet 1786-1802 között feloszlatták, ebben az időben épületei üresen álltak, az új monostor is leégett 1792-ben, később azonban helyreállították. A bontástól megkímélt szárnyat 1802-ben országos rendi könyvtárrá alakították át. A 19. században a jászói prépostság öt megyére kiterjedő, 40 ezer holdas birtokkal rendelkező latifundium központja volt, egyben a rozsnyói, lőcsei, kassai és nagyváradi rendi gimnáziumok is a fennhatósága alá tartoztak. A 18. században a város lakossága főként bányászattal (a környező hegyekben vasat, rezet, ólmot bányásztak) foglalkozott, 1780-ban nagyolvasztó is létesült Pocskajnál (Ferenctelep), mely a 19. század végéig működött. Jászó városiasodása a 19. század elején megállt, ettől kezdve gazdavárossá vált, melynek lakossága mezőgazdasággal és a kézművességgel foglalkozott, az ércbányászat megszűnt. Bár a település térbeli növekedése megállt, házállománya gyorsan gyarapodott (1828-1930 között 204 házról 300-ra), kialakítva a máig jellemző sűrű beépítettségű belterületet, hosszúházakkal és keskeny szalagparcellákkal. 1828-ban 204 háza és 1581, többségében magyar anyanyelvű lakosa volt. 1871 után a mezővárosok megszüntetésével Jászó kisközséggé vált. A lakosság száma lassan csökkent, míg 1880-ban 1496-an lakták, 1891-ben már csak 1387-en. 1894. augusztus 1-jén átadták a forgalomnak a Bódva-völgyi vasútvonalat Szepsi és Mecenzéf között, melynek egyik állomása Jászó lett, egyben megnyílt a Lúciabányára vezető szárnyvonal is és megkezdődött a vasérc kitermelése (1969-ig). A 20. század elején az apátsághoz tartozó téglagyár, fűrésztelep, nyomda, csempegyár és több malom működött Jászón, a környéken pedig márványt fejtettek. Ekkor a monostor teljes személyzete 108 fő volt, Jászóváralja (Pizendorf) község lakossága 1880-ban 301, 1910-ben pedig 243 fő volt. 1920-ig mindkét község Abaúj-Torna vármegye Csereháti járásához tartozott, majd Csehszlovákiához csatolták őket. 1921-ben Jászónak 1303, 1938-ban 1958 lakosa (és 327 háza) volt. Jászóváralja népessége 1921-ben 250 fő, 1938-ban 301 fő (37 házban) volt, hozzá tartozott Ferencmajor is. 1938. novemberétől 1945. januárjáig mindkét községet visszacsatolták Magyarországhoz. Ebben az időszakban határközséggé váltak, az új csehszlovák-magyar (majd 1939. márciusától szlovák-magyar) határ Ferenctelepnél és Lúciabányánál húzódott, a szomszédos Alsó- és Felsőmecenzéf már a szlovák bábállamhoz tartoztak. 1940-ben már 2081-en éltek Jászón. 1944-ben a két község zsidó lakosságát (1938-ban 69 fő) megsemmisítő táborba hurcolták. A szovjet hadsereg 1945. január 20-án vonult be a községbe, mely ezután visszakerült csehszlovák fennhatóság alá. A prépostságot 1950-ban megszüntették, ugyanebben az évben Jászóváralját is egyesítették Jászóval. 1949-ben megalakult a községben a termelőszövetkezet (JRD), majd 1965-ben az állami gazdaság. 1960-tól a kolostor épületében szociális otthont (pszichiátriai intézetet) alakítottak ki. Az egykori mezőváros hanyatlása folytatódott a 20. században is, bár városias arculatát megőrizte, funkcionálisan falusorba süllyedt és a közeli Mecenzéf, illetve Szepsi árnyékába került, 1970-ben csaknem ugyanannyian lakták (2237 fő), mint 1938-ban. 1980-ban 2364, 1991-ben 2385, 2001-ben 2661 lakosa volt. 1970-ben tűzvész pusztított a monostori templomban, súlyosan megrongálva annak mennyezetfreskóit. A rendszerváltás után újra a premontrei rend tulajdonába került az apátság és a hozzá tartozó kiterjedt erdőterületek. A község gazdaságilag súlyosan hátrányos helyzetbe került, megszűnt a tégla- és a csempegyár, 2003-ban pedig a bódva-völgyi vasúti személyközlekedést is leállították. A magas munkanélküliség különösen erősen sújtja a roma lakosságot, mely ma már a lakosság többségét alkotja, a település mellett a régió egyik legnagyobb etnikai gettója alakult ki. 1998 óta rendezi meg Jászón a Csemadok az országos művelődési tábort, későbbi nevén a Mécs László Szabadegyetemet. 2002-ben fogadták el a község címerét és zászlaját, előbbinek az alapját Jászó 16. századi pecsétjének rajza képezi. 2011-re a község népessége 3351-re, 2017-re 3604-re nőtt.

Jászó kedvelt üdülő- és kirándulóhely, kempingje nyári művelődési táborok gyakori színhelye. A község egykori arany-, ezüst- és vasércbányászata mára megszűnt (az utolsó vasércbánya Lúciabányán 1969-ig működött), a közelmúltban téglagyárát is megszüntették, ma fő iparága a fafeldolgozás (fűrésztelep Ferenctelepen). A községben szlovák tannyelvű alapiskola és két óvoda található. A premontrei prépostság épületegyüttese országos jelentőségű műemlék, a 13. századi prépostságot 1750-1766 között Franz-Anton Pilgram tervei alapján barokk-rokokó stílusban átépítették, később klasszicista jegyeket is kapott. A Keresztelő Szent Jánosnak szentelt (az 1970-es tűzvészben súlyosan megrongálódott) templom mellett található a rendház és az 1770-ben alapított rendi könyvtár, ahol ma is számos kódexet, oklevelet és kéziratot őriznek. Az épületegyüttest, mely 1960 után évtizedekig szociális otthonként működött, értékes franciakert veszi körül, melynek dísze egy 40 m magas mamutfenyő. Jászó történelmi központja értékes műemléki építészeti együttest képez. Szent Mihálynak szentelt római katolikus temploma a 15. században épült gótikus stílusban, később barokk stílusban átalakították, tornyát 1876-ban emelték hozzá. Szakrális kisemlékei közül kiemelkedik Szent Flórián barokk stílusú szobra 1810-ből. A Jászói-sziklán láthatóak a 14. század elején épült, egy évszázaddal később elpusztult Jászóvár romjai. A várhegy alatt található az 1846 óta látogatható Jászói-cseppkőbarlang, melynek 2122 méteres hosszából mintegy 500 m látogatható. Jászót a karsztvidéken keresztülvezető kék jelzésű turistajelzés köti össze a Szádelői-völggyel. A község határának délnyugati része a Szlovák Karszt Nemzeti Park része. A Jászói-sziklán található Jászói-tölgyes (Jasovské dubiny) 1954 óta 35 hektáron védett természeti rezervátum.