Felsőszeli
A Kisalföldön, a Mátyusföld középső-déli részén, a Szeli-Dudvág mindkét partján, a Vízköz és az Alsó-Vágmente kistájak határán fekszik, Galántától 9 km-re délre. Területén keresztülhalad a Galántát Nagymegyerrel összekötő 561-es főút, mellékutak kötik össze Tallóssal (7 km) és Deákin (7,5 km) keresztül Vágsellyével (11 km). Északról Taksonyfalva, északnyugatról Hidaskürt, délkeletről Pozsonyvezekény, délről Tallós, keletről Alsószeli, északkeletről pedig Deáki községekkel határos. Délnyugati határának egy részét a Megyer-patak, déli határát pedig a Feketevíz alkotja.
A Nagyszombati kerülethez és a Galántai járáshoz tartozó község. 1920-ig nagyközségként Pozsony vármegye Galántai járásához tartozott. Csehszlovákiához csatolása után végig a (változó területű) Galántai járáshoz tartozott. 1938-1945 között visszacsatolták Magyarországhoz (Nyitra-Pozsony k.e.e. vármegye, Galántai járás). A község területe 34,84 km², 1910-1939-ben 39,60 km² volt. 1949 után a korábban Felsőszelihez tartozó Szigetmajort Alsószelihez csatolták (6,34 km²), ugyanakkor 1,58 km²-es területet (Alsórétmajor) Hidaskürttől Felsőszelihez csatoltak, így alakult ki mai területe.
1910-1939 között a község népessége egyötödével nőtt (3477 főről 4145-re). A második világháború utáni kitelepítésekig és lakosságcseréig a községet csaknem kizárólag magyarok lakták, ekkor lakosságának egyharmadát áttelepítették Magyarországra. Az 1939-1991 közötti fél évszázadban népességének egynegyedét elveszítette, 1991-re lakossága 3089-re csökkent. Az azóta eltelt két évtizedre lassú növekedés (4,2 %) jellemző. A szlovák nemzetiségűek aránya 1991-2011 között 30,2 %-ról 36,2 %-ra nőtt, de a lakosság többségét még mindig a magyarok alkotják. A 20. század elején még evangélikus többségű (1921-ben 49,5 %) községben a római katolikusok kerültek többségbe (2011-ben 45,9 %), az evangélikusok aránya 27 %-ra csökkent.
A késő kőkori-korai rézkori lengyeli kultúra régészeti nyomait találták meg itt. Első okleveles említése azt rögzíti, hogy II. Géza király a nyitrai Szent Emmerám egyháznak adományozta, piaci vámjával, halászaival és halászati hozamával együtt. A 14. századtól a Szeli család volt a földesura, a kora újkortól pedig gyors egymásutánban, illetve párhuzamosan a Csorba, az Illésházy, Sághy és a Báthory családok rendelkeztek itt jelentősebb birtokokkal. Végül egészen a 20. századig bezárólag az Esterházy és a Benyovszky család szerzett nagyobb birtokrészt. A Rákóczi-szabadságharcban kisebb ütközet zajlott le a falu határában. 1823-ban hatalmas tűzvész pusztította el a községet. A 20. század elején saját postája volt és szeszgyár is működött a községben. A középkorban a két Szeli között feküdtek Szemere és Súr, mára elpusztult falvak. A trianoni béke Csehszlovákiához csatolta, ezután rendszeresek voltak a mezőgazdasági munkások és a munkanélküliek sztrájkjai. 1938. november 2-án a bécsi döntés visszaadta a falut Magyarországnak, majd 1945-től megint csehszlovák fennhatóság alá került. A deportálásokkal és kitelepítésekkel ekkor bontották meg erőszakkal a népesség addig színmagyar jellegét. A szocializmus idején kenderfeldolgozó működött a helyi szövetkezetben. 1947-ben 1013 embert (köztük 126 kisgyermeket) deportáltak csehországi kényszermunkára, ők csak 1949-ben térhettek vissza, de a házaikba már liptói szlovák családok költöztek. Ugyancsak 1947-ben 1321 embert telepítettek ki erőszakkal Magyarországra, akiknek a helyére magyarországi szlovákok költöztek. A szervezett telepítések és az asszimiláció nyomán mára kétharmad alá csökkent a magyarok aránya, míg a szlovákoké egyharmad fölé duzzadt.
A községben magyar (Széchenyi István Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola) és szlovák alapiskola működik. A falu mellett termálfürdő üzemel. Szent Lőrincnek szentelt katolikus temploma egy régebbi templom alapjain 1775-ben barokk-klasszicista, evangélikus temploma a korábbi, 1785. évi templom átépítésével 1856–61 között klasszicista stílusban épült.
