Dobsina

Dobsina a Sajó bal oldali mellékvizének, a Dobsinai-pataknak (Dobšinský potok) a völgyében, 463 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik, az erdőborította Dobsinai-hegység (a Gömör-Szepesi érchegység északi része) középső részén, a Fabiánka (685 m) nyugati, a Hegyesdomb (Končistá, 730 m) északi és a Golyóhegy (Dobšinský kopec, 961 m) déli lábánál. A város Rozsnyótól 26 km-re északnyugatra, Poprádtól 47 km-re délre, Iglótól 40 km-re délnyugatra található. Kiterjedt határa 423-1293 méteres tengerszint feletti magasságban húzódik, legmagasabb pontja a Dobsina és Sajóréde határánál magasodó Buchvald (1293 m). A városhoz tartozik Dobsinától nyugatra a Dobsinai-patak több mint tíz kilométer hosszúságában húzódó völgye, itt találhatóak a városközponttól 3,5 km-re Felsőhámor (Vyšný Hámor), 4,5 km-re nyugatra pedig Vyšná Maša külterületi lakott helyek. További településrészei a központtól 3,5 km-re északnyugatra fekvő Lányihuta (Lányiho huta), valamint a város keleti szélén található Cigánytelep (Rómska osada). A völgyön halad végig az a régi országút (mára erdészeti út), mely a Čuntava-erdészház érintésével, a Tresznyik-hegyet északról megkerülve a Besznik-hágó és a Felső-Garam-völgy felé vezet. A völgyet dél felől a Fridvald (718 m), a Strieborná (888 m) választja el a Felső-Sajó völgyétől, északról pedig a Dobsinai-hegység erdős hegyei övezik (Feketehegy – Čierna hora, 1152 m). A Dobsinai-hegység északon a Gölnic-patak (Hnilec) völgyéig terjed, ennek nyugati része a Sztracenai-szurdokvölgye, a fölé magasodó Jánosmagasa (Honzovské, 1172 m) heggyel és a Ducsa-hegy (Duča, 1142 m) északi oldalában nyíló világhírű Dobsinai-jégbarlanggal. A Dobsina-hegység északi része a Szlovák Paradicsom Nemzeti Park részét alkotja. A Dobsinai-patak völgyétől keletre már a kristályos kőzetekből álló Ostrá (1014 m) és Száraztető (Suchý vrch, 1042 m) emelkedik, majd tovább kelet felé a Babiná (1278 m) nyugati oldaláig terjed Dobsinahatára. 2010-ben 82,73 km²-es kataszterének 70,9 %-át (5863 ha) erdő (főként fenyvesek), 23,7 %-át (1960 ha) pedig rét és legelő foglalta el. Délről Oláhpatak, Felsősajó és Sajóréde, nyugatról Garamfő, északról Sztracena, Imrikfalva és Hollópatak, keletről pedig (rövid szakaszon) Nyilas községekkel határos. Nyugati határát a Spišský potok, északi határának egy részét a Gölnic-patak, illetve a 67-es út vonala alkotja. Területébe ékelődik exklávéként a Sztracena kataszteréhez tartoztó Na pelci határrész. A város a 67-es (Rozsnyót Popráddal összekötő) főúton közelíthető meg, mely dél felé a Sajó völgyében vezet Veszverés (17 km) és Rozsnyó felé, Dobsinától északra viszont 400 méteres szintkülönbséget leküzdve jut fel a Hosszúhegyen (Dlhá hora) át az Imrikfalvi-víztároló (Palcmanská maša) feletti 862 m-es hágóra (7,5 km), majd északnyugat (Sztracena, 12 km) felé leereszkedik a Gölnic-völgyébe. A hágónál ágazik el az 535-ös út Hollópatak (13 km) és Igló felé. A város a Rozsnyó-Dobsina vasútvonal végállomása (a személyforgalom 2003-ban megszűnt).

A Kassai kerülethez és a Rozsnyói járáshoz tartozó város. 1920-ig Gömör-Kishont vármegyéhez tartozó rendezett tanácsú (tkp. „járási jogú”) város volt. A csehszlovák közigazgatásban városi címét elveszítve községként a Rozsnyói járáshoz csatolták, ezután végig a (változó területű) Rozsnyói járáshoz tartozott, kivéve az 1939-45 közötti időszakot, amikor a Szlovák Állam része volt, egyben a Garammenti megyéhez tartozó Dobsinai járás székhelye. Városi címét 1965-ben nyerte vissza. A 20. század első felében területének 13 százalékát elveszítette, határa 95,12 km²-ről (1910-21) a mai 82,73 km²-re csökkent, de még így is a Rozsnyói járás legnagyobb területű önkormányzata. Északi határát (egyben a megyehatárt Gömör-Kishont és Szepes vármegyék között) évszázadokon át a Gölnic-patak alkotta. 1950 után a Gölnictől délre eső Dobšinská Mašát Imrikfalvához, Na pelcu és Hegyeskő (Ostrá skala) határrészeket, valamint a Dobsinai-jégbarlang vasútállomását és környékét Sztracenához, a Gölnic-völgyi Rákóczitelep (Sykavka), Rákospatak (Rakovec) és Középsőhámor (Prostredný Hámor) településrészeket pedig (az 1960-ban Iglótól elszakadt) Hollópatakhoz csatolták.

Dobsinának 2011-ben 5702 lakosa volt, melynek 71,6 %-a szlovák és 10,7 %-a roma nemzetiségűnek (15,8 %-a roma anyanyelvűnek) vallotta magát, egyhatoda (16,9 %) pedig nem nyilatkozott nemzetiségi hovatartozásáról. A magyar nemzetiségűek (0,2 % - 12 fő) és anyanyelvűek (0,3 % - 19 fő) száma minimális. 2013-ban a lakosság több mint egyharmada (36,8 %) a roma etnikumhoz tartozott (ez Jolsva után a második legmagasabb arány Szlovákia városai közül), mintegy egynegyedük (2010-ben 510 fő) élt szegregáltan, a városszéli telepen. Bár Dobsina népességszáma állandóan ingadozott, mégis meglepő stabilitást mutat az 1880-tól eltelt időszakban (ekkor 5592 lakosa volt, míg 2017-ben 5670). 20. századi népességminimumát 1980-ban érte el (4285 fő), ezután folyamatos gyarapodás figyelhető meg 2011-ig (különösen 2001-2011 között, amikor egyhatodával, 4896 főről 5702 főre nőtt a város népessége). Ez összefüggésben van a romák számának és arányának gyors növekedésével, melyet a roma nemzetiségűek arányának népszámlálási adatai (1991-ben 7,9 %, 2001-ben 9,0 %, 2011-ben 10,7 %) csak részben mutatnak ki. A város etnikai arculata a 20. század során alapvetően megváltozott: a középkortól kezdve zömében német (buléner) lakosságú bányavárosban még 1900-ban is a német anyanyelvűek alkották a relatív többséget, a szlovák anyanyelvűek aránya 1880-ban 22,8 %, 1910-ben 29,9 % volt. A szlovák-magyar nyelvhatáron messze túl eső városban az 1880-1910 közötti időszakban a német és szlovák lakosság egyre nagyobb része vallotta magát magyarnak – 1880-ban a magyar anyanyelvűek aránya 6,4 %, 1900-ban már 14,6 %, 1910-ben pedig 34,4 % volt. A város Csehszlovákiához csatolásával a szlovákok kerültek relatív (1921-ben 48,1 %), majd 1930-ra abszolút (62,8 %) többségbe, a magyarok aránya ezzel párhuzamosan 7,6 %-ra, majd 5,3 %-ra esett vissza. Dobsinának egészen az 1945 utáni kitelepítésekig számottevő német lakossága volt (1921-ben 37,7 %). Az 1880-ban még evangélikus többségű (69 %) Dobsina lakosságának 1921-ben 45,7 %-a volt római katolikus és 45,0 %-a evangélikus, 4,4 %-a pedig izraelita vallású. 2011-re a római katolikusok aránya 28,0 %-ra, az evangélikusoké 19,7 %-ra csökkent, a relatív többséget mára a felekezeten kívüliek (30,8 %) csoportja alkotja. A város zsidó lakossága a holokauszt során elpusztult. 2011-ben a város népességének 86,5 %-a (4931 fő) élt a városközpontban, 8,9 %-a (510 fő) a Cigánytelepen (Rómska kolónia), 3,7 %-a (209 fő) Farkasvölgy (Vlčia dolina), 0,5 %-a (31 fő) pedig Felsőhámor (Vyšný hámor) településrészen. A város népsűrűsége (2011-ben 68,9 fő/km²) egynegyedével haladja meg a járási átlagot.

Dobsina neve magyar személynévi eredetű, a Dobsa névből származtatják, kezdetben a Dobsina-patakra vonatkozott, majd innen szállt tovább a településre, melynek német alapítói is átvették Dobschau alakban. Területét 1243-ban kapta az Ákos nemzetség adományban, annak a hatalmas lakatlan erdős területnek a részeként, mely északon a Gölnic-patakig (évszázadokon át Gömör és Szepes megyék határáig) terjedt. 1320-ban a benépesített terület még csak a Sajó és a Dobsina („Dupsina”) összefolyásáig terjedt. A sűrű erdőséget 1326-ban adták soltészségbe Razlo fia Miklósnak azzal a feltétellel, hogy a korponai német városi jog alapján telepet létesít. Az ideérkező német telepesek a bányászati termékek egyharmadával tartoztak Miklósnak, aki azonban később elszökött és a további telepítést a Bebekek vették a kezükbe. Német (grindler) lakossága a Harz-hegységből, a Rajna középső folyásától, Bajorországból és Stájerországból érkezett, később szepesi és sárosi németek költöztek melléjük. Kezdetben a legfontosabb bányászott érc a réz volt, mely a Zemberg-hegy (Dobsina hegye, a mai Golyóhegy) lelőhelyeiről származott és a 14. század végén már Budára is szállították. A réz mellett vasat, aranyat és ezüstöt is bányásztak. Az újonnan nyitandó bányák jogán a Csetneki és Bebek családok között állandó volt a pereskedés. A Bebekek 1417-ben adományozták a hetivásárok rendezésének jogát Dobsinának. Dobsina 1417-től, mint mezőváros (oppidum), a 15. század végétől pedig már, mint civitas szerepelt. 1427-ben 53 porta volt a településen. Lakosságát túlnyomórészt németek alkották, a bányászok a város külön rendjét képviselték, saját szervezetük (élén az operariorium magisterrel) volt. Az irtott földeket művelő jobbágyok csak a 18. század végére emelkedtek föl a városi polgárságba. A város anyaegyházát 1420-ban említik először a források. 1480-ban emelték gótikus stílusú templomát. Vashámorai már az 1470-es években működtek, itt készültek többek között Mátyás király Fekete seregének fegyverei is. 1550 körül lakói evangélikus hitre tértek. A Csetnekiek kihalása után a 16. század végén a Máriássyak, majd később a Thököly, Rákóczi, végül az Andrássy családok voltak itt birtokosok. A város legrégebbi ismert címere 1569-ből, pecsétje pedig 1585-ből ismert. 1584-ből valók első adataink iskolájáról. A 16. század végén a török veszedelem miatt Dobsina hanyatlásnak indult, a súlyos adók miatt (már 1556-tól a füleki töröknek adózott) lakosságának egy része elmenekült, majd 1584-ben egy török támadás során felgyújtották és 384 lakosát rabságba hurcolták. Ekkor középkori polgárcsaládjainak nagy részét is elveszítette, egy 1593-as feljegyzés szerint a bányákat már hosszú ideje nem művelték és 1598-ban is csupán 78 lakott házát írták össze. A 17. században vette kezdetét Szepes megye felől a szlávok nagymértékű betelepülése, a szlovákok és a rutének mellett lengyelek is érkeztek. A szláv lakosok szénégetéssel, iparral és bányászattal foglalkoztak, illetve a fűrészmalmokban dolgoztak. A rutén pásztorok legeltető gazdálkodása súlyos károkat okoztak a város erdeiben (melyeket a középkorban „silva negra”, azaz fekete erdő néven említenek az okiratok), ezért 1669-ben Andrássy Miklós megtiltotta a legeltetést a vlach pásztoroknak. 1626-ban a városnak mintegy ezer lakosa lehetett, nagy részük (710-en) azonban 1645-ben a pestisjárvány áldozatául esett. 1633-ban megalakult a kovácsok, 1635-ben a tímárok, a következő évben pedig a mészárosok céhe (1770-ben már tizenöt céh működött a városban). A mai Lányihután épült fel 1680-ban az első nagyolvasztó a mai Szlovákia és a történelmi Magyarország területén Fischer Dániel tervei alapján. A 18. század elején a szepesi eredetű Lányi család szinte monopóliumot szerzett a dobsinai bányászatra. Kiemelkedő tagja, Lányi Pál stájer és szász bányászokat hívott be a városba. Ő volt az, aki vasgyárában 1703-től készíttetett fegyvereket a kuruc seregek számára. A város hű maradt a Rákóczi-szabadságharchoz, 1706-1708 között kiadásainak kétharmadát fordította a függetlenségi harc támogatására, ezért a Habsburgok később egy időre meg is fosztották kiváltságaitól. 1709-1710-ben a nagy pestisjárványban 666 lakosa vesztette életét, a járvány után 34 család maradt életben, 70 ház elnéptelenedett. 1720-1722-ben új nagyolvasztó létesült Dobšinská mašán (ma Sztracenához tartozik), majd 1755-ben Vyšná mašán. A városban a katolikus egyházközséget 1746-ban alapították újra, ekkor fatemplomot építettek, majd ennek helyén emelték 1791-ben a Xavéri Szent Ferencnek szentelt kőtemplomot. 1756-ban Dobsina szabad királyi városi rangot nyert Mária Teréziától. 1771-ben 2748 fős lakosságának már mintegy felét szlávok alkották. A 18. század végétől a város környékén bányászott vasércből kobaltot is nyertek, ebből a fémből ekkoriban innen származott a világtermelés legnagyobb része. A kobalt- és nikkelkészleteket 1780-ban tárta fel a szászországi Schön János a Zemberg oldalában. 1785-ben 3301, 1800-ban 4740 lakosa volt a városnak, melynek bányászata ekkoriban nyerte vissza régi jelentőségét. A 19. században a rezet Hollandiába, a kobaltot és nikkelt Németországba, Nagy-Britanniába és Belgiumba szállították (a bányászat fénykora az 1870-es évek elejére tehető). Jelentős volt még higany-, ezüst- és azbeszt-, valamint a szerpentinitbányászata is. 1862-1884 között bizmutbányászat is folyt. Az 1840-es években hosszas pereskedés zajlott Dobsina és az Andrássyak között, melyet a város nyert meg. 1848-ban több mint két évszázados működés után megszűnt evangélikus gimnáziuma. 1849 után kiváltságait elveszítette és a Rozsnyói járáshoz csatolták, csak 1872-től vált rendezett tanácsú várossá. Óvodája 1853-ban az országban az elsők között létesült. 1855-ben egy nagy tűzvész a város mintegy háromnegyedét elpusztította. 1876-ban megépült a Rozsnyót Dobsinával összekötő vasútvonal. 1860-1895 között magán bányaiskola működött a városban. 1870-ben fedezték fel Ruffínyi Jenő vezetésével a dobsinai határban a Dobsinai-jégbarlangot, melyet már 1871-ben látogathatóvá alakítottak át, majd 1887-ben első európai barlangként elektromos világítással is elláttak. 1888-ban leány-, 1892-ben fiúpolgári iskola, 1885-ben pedig tanonciskola létesült a városban. A 19. század végére Dobsina bányáinak nagy része kimerült, illetve jelentőségét vesztette (főleg az új-kaledóniai kobalt- és nikkelkészletek feltárása miatt) és a város hanyatlásnak indult, 1880 és 1890 között népessége 5592 főről 4643-ra csökkent, számos bányász vándorolt ki a tengerentúlra, sokan pedig a borsodi Rudabányán telepedtek le. 1907-ben a kohászat is megszűnt. 1896-ig a városi önkormányzat hivatalos nyelve a német maradt, de a helyi buléner nyelvjárást beszélték a városban a 20. század közepéig. 1907-ben avatták fel főterén Kossuth Lajos mellszobrát (Horvay János alkotását), melyet 1919-ben a csehszlovák uralom kezdetekor ledöntöttek (ma Rudabányán látható). Dobsinának 1900-ban 5115, 1910-ben 5029 lakosa volt. 1910-ben népessége csaknem egyenlő arányban vallotta magát magyar, német és szlovák anyanyelvűnek. 1919-ben megkezdődött az azbeszt ipari kitermelése. 1920-ban Csehszlovákiához csatolták, 1921-re lélekszáma 4622-re esett vissza, majd az 1920-as években is stagnált (1930-ban 4681 fő). Az első csehszlovák köztársaság idején a város gazdasága hanyatlóban volt, igen magas volt a munkanélküliség. 1922-ben és 1930-ban az erdőgazdasági munkások sztrájkjának színhelye volt. 1931-1936 között megépült a Gölnic völgyében a Vöröskő-Margitfalva közötti új vasútvonal, melynek egyik (1934. szeptember 28-án átadott) állomása a Dobsinai-jégbarlang alatt épült fel. 1939. márciusától 1945. januárjáig a fasiszta szlovák bábállamhoz tartozott, ebben az időszakban a Rozsnyói járás Szlovákiánál maradt részéből létrehozott Dobsinai járás székhelye lett. 1942-ben 1074 háza és 4829 lakosa volt. Ekkor 127 zsidó lakosát volt (a népesség 2,7 %-át) megsemmisítő táborokba hurcolták. 1944. szeptemberében és októberében a Szlovák Nemzeti Felkelés tábori kórháza működött itt. 1944. december 20-án Dobsina főterén végezték ki a németek Karol Adlert, a Petőfi Sándor partizáncsoport vezetőjét. A város 1945. január 27-én szabadult fel. 1945-ben német lakosságát kitelepítették Németországba, alapvetően megváltoztatva a város etnikai arculatát. 1945. június 18-án 105 dobsinai németet gyilkoltak meg a csehországi Přerovban. 1948-1960 között megépült Dobsina (és Imrikfalva) határában a Dobsinai-vízierőmű, az első szivattyús megoldású vízierőmű az országban, mely a Gölnic- és a Dobsinai-patak között 244 méteres szintkülönbséget aknázza ki. A második világháború után újraindult a vasérc- és azbesztbányászat is. 1965-ben Dobsina visszanyerte 1922-ben elvesztett városi rangját. Az államszocializmus évtizedeiben itt is épült egy kisebb lakótelep (Rozkvet). 1970-ben 4368, 1980-ban 4285 lakosa volt. 1991-ben már 4569, 2001-ben 4896, 2011-ben pedig 5702 lakosa volt a városnak. 1991-ben fogadták el a város címerét és zászlaját, melynek alapját a 16. századi pecsét képezi. 2003-ban megszűnt a személyforgalom a Rozsnyó-Dobsina vasútvonalon.

Dobsina hátrányos helyzetben lévő kisváros, ércbányászata mára teljesen megszűnt, határában azonban máig folyik a szerpentinit kitermelése. Szlovák tannyelvű gimnázium, szaktanintézet, alapiskola és óvoda működik itt, gazdaságában a fakitermelés és a fafeldolgozás a legnagyobb jelentőségű. Felsősajó és Dobsina határánál található a Kovostroj fémfeldolgozó üzem. Határában vízierőmű (1960 óta) és fotovoltaikus erőmű működik (2010 óta). Evangélikus temploma 1480-ban késő gótikus stílusban épült, 1891-ben neogótikus stílusban átalakították. Xavéri Szent Ferencnek szentelt római katolikus temploma 1792-ben épült, barokk stílusú főoltára a 18. század végén készült. A város főterén több 19. századi klasszicista és neoklasszicista stílusú polgárház maradt fenn, de itt találjuk az 1870-be épült neoreneszánsz stílusú városházát is. Dobsina határában található az ország egyik leglátogatottabb természeti csodája, a 971 méteres magasságban nyíló Dobsinai-jégbarlang, melyet 1870-ben fedeztek fel. A barlang bejárata Sztracena közelében található, a 67-es útról közelíthető meg. További barlangok a közelben a Sztracenai-barlang (Stratenská jaskyňa) és a Hegyeskői-barlang (Jaskyňa nad Košiarom).