Uray Tivadar, aki intrikusként is roppant elegáns volt
A két világháború közötti időszak egyik legnagyobb színészcsillaga volt, aki nem egy alkalommal eljátszotta ugyanannak a darabnak a pozitív és negatív főhősét is, így volt Bánk és Ottó, Figaro és Almaviva, ahogy filmen Semmelweis mellett az őt annyira gyűlölő Klein professzor is. De játszhatott bármilyen figurát, mindig mintha skatulyából húzták volna elő, gazdag és ízléses ruhatára mellett remek karakterábrázoló képességgel impozáns hanggal is rendelkezett, amelyet a kakasülőn legalább olyan tisztán hallhattak mint az első sorokban. Kulcsfontosságú Shakespeare és Jókai figurákat állított színpadra illetve filmszalagra, s főleg ez utóbbiaknak köszönhetően sokakkal ellentétben máig elevenen él az alakja, pedig 63 éve nincs már közöttünk. 130 éve született Uray Tivadar.
Kárpátalján, Munkácson született, mint Csortos Gyula – később együtt játsszák el Liliomfi és Szellemfi szerepét –, s tudjuk, a keleti magyar végek még rajtuk kívül is több remek színészt adnak majd a magyarságnak, így a beregszászi Fedák Sárit, a rahói Radó Sándor komikust, aki a nyilasterror áldozata lett, de ne hagyjuk ki a sorból a később Kolozsváron legendás karriert befutó Janovics Jenőt sem, akinek az életét nemrég ifj. Vidnyánszky Attila elevenítette fel Vecsei H. Miklós és Németh Nikolett szövege által.
Uray Tivadar fotográfus, jómódú családban született, s amikor Aradon leérettségizett, még szóba sem kerül a színészi pálya (bár játszott a helyi gimi műkedvelő társulatában), orvosnak készül, s egy szemesztert el is végez, de ott hagyja az egyetemet s meg sem áll Berlinig. Innen tér haza, s beiratkozik az Országos Színészegyesület színésziskolájába, ahol 1915-ben kap oklevelet.
Előbb a Bárdos Artúr irányította Modern Színpad szerződteti, de már egy évvel később a Nemzeti szerződteti. Igaz, itt csak egy évet tölt el (nagy sikere van pedig Herczeg Ferenc Árva László királyának címszerepében), ugyanis a szerződése egyes pontjai miatt komoly nézeteltérései vannak a direktorával, Ambrus Zoltánnal, s úgy vágja be maga után az igazgatói iroda ajtaját, hogy az tokostul kizuhan a helyéből. Pár évig kisebb társulatokban (Magyar Színház, Pódium Kabaré, majd Király Színház) keresi a napi betevőt, de már ekkor eljegyezte magát a fénykorát élő némafilmmel, s élete végéig meg sem áll 53 filmig (ebből 11 némafilm), s ahogy egyik interjújában mesélte, egyik első filmjében egy cowboyt alakított, aki már az első jelenetben lóra pattant, s végül úgy zuhant le a lóról, hogy talpraesett. Megismételhetetlen pillanat volt. 1923-ban visszakerül a Nemzetibe, ahol 1948-ig, vagyis 25 éven át játssza a magyar- és világirodalom remek és kevésbé remek szerepeit.
1948 januárjában aztán úgy játszik el egy intrikus horthysta főhadnagyot Déry Tibor Itthon című darabjában, hogy a nézőtéren az öregasszonyok sírtak és szimpátiatüntetést rendeztek mellette.
Kolozsvári Grandpierre Emil író így emlékezett az előadásra: „A közönség Uraynak drukkolt, ő volt a vesztes, a rokonszenves fél. Uray lejátszotta Majort, s ezzel végleg kijátszotta magát a Nemzeti Színházból.” Major nem kegyelmezett Gombaszögi Fridának, Dajka Margitnak és Timár Józsefnek sem, akik számára azt a bizonyos teljesen elfogadhatatlan polgári értékrendet képviselték, s mivel akkor még nem volt József Attila Színház, így a renitensek a Madách Színházban kötöttek ki, amely akkoriban alakította ki legendás társulatát.
Ideális Shakespeare-színész volt, az angol zseni számos kulcsfiguráját eljátszotta, s ugyanolyan hiteles volt bolondnak (Vízkereszt, Lear király), folyamatosan filozofálgató Jacques hercegnek („Színház az egész világ…”), ahogy Rómeónak, Hamletnek, Julius Caesarnak és Prosperónak a Viharban. 1931-ben, vagyis 36 évesen bújik bele Rómeó maszkjába (mivel remekül rajzolt, híres volt arról, hogy a maszkjait többnyire maga alakította ki), ő Bajor Gizi negyedik Rómeója, vagyis a szerepet nem ráálmodták abban az előadásban.
Bajorral egyébként remek párosokat alkottak, feledhetetlen volt kettősük a Hajnalban, délben, este című könnyed vígjátékban, ahogy O'Neill Amerikai Elektrájában is.
Amikor arról kérdezték, kire néz fel az elődei közül, akkor elsőnek Pethes Imrét említette, de nem hagyta ki a felsorolásból egykori legendás Rómeó-elődeit, így Mihályfi Károlyt és Ivánfi Jenőt sem. Mivel ők nem találkoztak a filmfelvevő géppel, így mára nevük teljesen a feledés homályába merült. De így járt ezzel a felesége, a nála pár hónappal idősebb nagyváradi Ághy Erzsi is, aki a budapesti Nemzeti tagjaként elsősorban boldogtalan sorsú nők megformálásával aratott komoly sikereket, de csak két némafilmben kapott szerepet, így 1948-ban bekövetkezett halála után gyorsan elfeledték. Uray később még egyszer megnősült, második felesége Heim Stefánia lett.
A harmincas évek végén két fontos Shakespeare-szerep is megtalálja, felöltheti magára Shakespeare Caesarjának a tógáját, de előtte még Hamlet, a dán királyfi szerepe is megtalálja, s amikor megkérdezték, mi a sikere titka, így vall: „A technikai készség velem született.
Már amikor felső gimnazista koromban Aradon műkedvelősködtem, akkor is pontosan tudtam, mit kell csinálnom a hangommal, és ami kezdőknél még nehezebb, a végtagjaimmal. Ez a készség idővel virtuozitássá fejlődött. Bizonyos koron túl megtanultam, hogy eszközeimmel takarékoskodjam, hogy lehántsam a fölös sallangot. A színésznek szüksége van önmaga ellenőrzésére”. Rendezői azért is szerették, mert mindig halálpontos volt, s már az első próbákra teljes szövegtudással érkezett. Élete utolsó nagy Shakespeare-szerepe mi más is lehetett volna, mint a varázspálcáját eltörő Prospero a Viharban, amelyet másfél évvel a halála előtt mutattak be a Madáchban Vámos László rendezésében, amelyben Miranda szerepét Vass Éva játszotta. De addig a világirodalom számos remek szerepét játszotta el, s azon kevesek egyike volt, aki képes volt egy-egy darab pozitív és negatív hősét is sallangmentesen, teljesen hitelesen eljátszani, így volt Figaro és Almaviva, Bánk bán, Ottó, sőt Biberach is, ahogy filmen Semmelweis, majd Klein professzor is. De Jókai „rosszait” is hatalmas eleganciával vitte színpadra és filmvászonra, így Kárpáthy Abellinót és Krisztyán Tódort is.
53, köztük 11 némafilmben találkozhattunk vele, első filmjében (A kuruzsló), amely Földes Imre színművéből készült, a később a Casablancával világhírnévre szert tett Kertész Mihály rendezte. Itt Csortos Gyula a fő partnere, ahogy egy évvel később a Bródy Sándor regényéből készült A szeretőben Fedák Sári.
Négy évvel később Deésy Alfréd opusában Petőfit is eljátssza, Júliája, Bajor Gizi oldalán. Az első hangosfilmjére viszont 1935-ig várnia kell, Gaál Béla töri meg a „csendjét”, s ekkor találkozik filmen először Jókaival, de szerencsénkre nem utoljára. Somlay Artúr, Csortos Gyula és Jávor Pál mellett rábízzák az intrikus Straff Milán szerepét, s egy évvel később megkapja Gaáltól Krisztyán Tódort is Az aranyemberben. Pár évvel később a való életben szerepet cserélnek Kiss Ferenccel, az filmbéli aranyemberrel, utóbbi lesz a velejéig intrikus figura, míg Uray a háború borzalmai alatt, tébolyodott időkben is kitűnőre vizsgázott. S mivel a korabeli Jókai-rajongótábor nem tudott betelni intrikusi szerepkörével, Csepreghy Jenőtől megkapta báró Hátszegi Richárd, vagyis Fatia Negra imponáló gazember-szerepét a Szegény gazdagokban.
Közben játszik ennél szeretetreméltóbb figurákat is, így a Háromszázezer pengő az utcán című könnyed vígjátékban, amely persze a kislányt annyi természetes bájjal alakító Ádám Klári alakításától maradt elsősorban emlékezetes.
A korán Nyugatra távozott, s később Hollywoodban komoly karriert befutott Tóth Endre több filmjében is emlékezeteset alakít, így az az első magyar krimifilmként számontartott 5 óra 40-ben egy kellemesen elviselhetetlen csrkefogó szerepében majdnem ő lesz az áldozat, s Tóth adja neki Semmelweis Ignác szerepét is, amely egyik emblematikus alakítása lesz egy máig nézhető, egészen frissnek tűnő játékfilmben. Mondhatnánk, könnyű dolga volt, hisz eredetileg orvosnak készült, míg Semmelweis jogásznak. S visszatérve ahhoz az egyedi képességéhez, hogy egyforma hitelességgel volt képes eljátszani egy-egy történet pozitív és negatív hősét, 13 évvel később a Bán Frigyes-változatban már ő Klein professzor, aki a végsőkig akadályozza Semmelweis tudósi érvényesülését. Csak margóra említsük meg, hogy ugyanezt a szerepet az 1939-es filmben Mihályffy Béla, annak a bizonyos Mihályfi Károly nevű egykori Rómeónak a fia játszotta, míg az új Semmelweis a rövid életű Apáthi Imre. 1945 után is rendszeresen foglalkoztatták a filmvásznon (is), de ahogy halála előtt röviddel nyilatkozta: „Sok jó szerepet játszottam, de már egy kicsit sokallom, hogy az én szerepköröm az ezredestől és főispántól felfelé kezdődik. Még főherceget is játszottam, Albrechtét az Erkelben. Feltételezem magamról, hogy alighanem mást is tudnék alakítani. Például olyasféle figurákat, mint amilyeneket De Sica játszik. Ehhez volna kedvem”.
De a nyilvánosan is elhangzott kérését nem igen hallgatták meg a filmrendezők, mert továbbra is maradnak a tábornokok és főmérnökök; vezérezredes a ma már nézhetetlen Alázatosan jelentem című bárgyú világháborús történetben, s professzor utolsó filmjében, a Várkonyi Zoltán jegyezte Az utolsó vacsorában, amelynek a bemutatóját már nem érte meg. Utolsó korszakának legfontosabb filmes szerepét a Gertler Viktor rendezte Noszty fiú esete Tóth Marival című máig halhatatlanban kapta, ahol a címszereplő Mécs Károly édesapját, a nyakas Noszty Pált testesíti meg, aki nem csinál ügyet a fia újabb kudarcából, hisz befonható szép lányok bőven teremnek a vidéken.
Amíg a filmen nem igazán kapott tehetségéhez méltó szerepeket, addig a Madách Színház elkényeztette jobbnál jobb klasszikus és kortárs szerepekkel is. Ne feledjük, büntetésből csillagok egész sorát száműzték a Madáchba, amely minőségileg messze lepipálta a Major által eluralt Nemzetit. Uraynak is jutott számos kiváló lehetőség tehetsége folyamatos bizonyítására, így Tabi László (Esküvő). Gyárfás Miklós (Lomb ezredes mennybemenetele) és Hubay Miklós (Egy magyar nyár) darabjai mellett ismét Caesar lehet, ezúttal Shaw darabjában, s legutolsó szerepében Mamlock kapitány Friedrich Wolf háborús tragédiájában, de megkapja a már említett Prospero szerepét a Viharban, hogy a többi óriás mellett ő is eltörhesse a varázspálcáját, s lelépjen az élet színpadáról. De úgy lép le, hogy még megismerkedik a tévé varázsával is. Zsurzs Éva két tévéjátékában is foglalkoztatja, egy mindössze alig 20 perces Leacock-burleszkben csillogtatja meg képességeit, majd a Nő a barakkban című sokszorosan díjnyertes darabban ő a gettóparancsnok. S ne felejtkezzünk el utolsó nagy alakításáról, amelyet eleinte annyira nem szeretett, s amely mégis élete egyik legnagyobb sikerű alakítása lett.
Ez Alfieri ügyvéd szerepe Arthur Miller Pillantás a hídról című darabjában, amely látszólag egy harmadrangú narrátor-szerep, akinek egyetlen feladata van, az egykori kart helyesttesítveelőbbre lökni egy végzetdráma cselekményét, s levonni annak tanulságait.
Az igazi főszerep látszólag az Eddie Carbonét alakító Pécsi Sándoré, aki a darabban elárulja a saját rokonait, s ezért bosszúból megölik. Uray nagyon nem értett egyet Miller végkövetkeztetésével, aki mintha felmentené az áruló hősét tragikus cselekedete alól, s az utolsó próbáig mindig megváltoztatta az általa elmondott utolsó mondatot, s az „Emlékét némi nyugtalansággal gyászolom” helyett következetesen az ápolom szót használta, de a rendező Ádám Ottónak sikerült rávennie, hogy mégis maradjanak a gyászolom szó mellett. Az előadás másfél év alatt közel százhússzor ment, s a mi nagy-nagy szerencsénkre a gyerekcipőben járó televízió a Timár József-féle Az ügynök halála után ezt az előadást is felvette.
„Uray a színpad Stradivarija volt; szerepeit – mesterhegedűit – ritka anyagokból faragta, kiművelt tudással, mindenben a teljességre törekedvén. Talán ez a szó: teljesség – a leghitelesebb” – írta róla nekrológjában Demeter Imre, a kor neves kritikusa.
A harmincas években megkapta ama kor legnagyobb szakmai elismerését, a hatévente átadott Greguss-díjat, ahogy az 1945 utáni rendszerek is elismerték, így érdemes és kiváló művész lett, s a Kossuth-díjat is átvehette. Méltán. S legyen igaza Illés Jenőnek, aki szerint „Uray Tivadar olyan alkotó volt, akinek színészi tapasztalatairól, ábrázolási technikájáról sokat fogunk még beszélni, akit a múlt nem távolít, hanem eljövendő feladataink tesznek újra és újra élővé”.
