Szatmári Liza „egymondatokból” épített fel sorsokat
Egészen hihetetlen, de 73 évig volt a Vígszínház tagja. 92 évesen lépett utoljára színpadra a Sógornők felújított változatában, míg A testőrben a páholyosnőt játszotta. 73 év, csupa-csupa egy/pármondatos szerep. A filmlexikon is csak egyszer említi meg a nevét egy nevesincs szerepben a Macskajáték Makk Károly rendezte filmváltozatában. Mégis egy legendás társulat legendás kis csillaga volt ő is és a férje, Szatmári István, Szatyi is, akinél szeretetteljesebben senki nem tudott írni neves pályatársairól. Szatmári Liza a Vígszínház társulatától most 97 évesen átszerződött az égi társulatba.
Gimnazistaként, a nyolcvanas években egyik kedvenc lapom volt a Film Színház Muzsika, s abban is Szatmári István rovata, amelyben egykori és akkori színésztársairól követett el „tizensoros” portrékat, amelyeket később galád módon nem egy cikkemben felhasználtam. Irigyeltem őt pompás stílusáért, azért a rengeteg szeretetért, amelyet ki tudott írni magából, s főleg azért, hogy annyi csodálatos emberrel ve(het)tte körül magát. Nagyon vártam, hogy ezt a remekül író színészt színpadon is láthassam, de ezt a Sors megakadályozta.
Alig pár lépésnyire lakott a Vígtől, a Radnóti Miklós utcában, az ürügy a látogatásra pedig természetesen egy interjú volt, ami meg is jelent a Madách Kalendáriumban. Csak amikor beléptem a lakásba, akkor derült ki, hogy „színháztörténeti múzeumban” járok, holott akkor a Szatyi után maradt emlékek nagy része már az Országos Széchenyi Könyvtár tulajdonát gyarapította. De azért a bútorok így is nagy idők feledhetetlen emlékeit őrizték.
Alig akadt olyan a magyar színháztörténetben, aki ne járt volna a lakásban Bessenyei Ferenctől Pálos Györgyön át Major Tamásig. „Látja fiatalember, ez a fotel volt Bessenyei kedvenc helye, ezen a kanapén pedig Pálos György szokta kipihenni magát, míg az a szék Major Tamás birodalmához tartozott” – sorolja, s időbe telik, míg veszem a bátorságot, hogy leüljek. Két kávé és finom teasütemény mellett órák telnek el, s én csak hallgatok és hallgatok.
Ottjártamkor is hosszasan sorolta a közös emlékeket, nem feledkezvén meg Éva és Latinovits legendás találkozásáról az Ilyen nagy szerelem miskolci előadásán, ahová Ruttkait egy estére vendégszerepelni hívták. Amikor megkérdezte tőle, milyen is volt a miskolci előadás, Ruttkai csak annyit mondott: „Képzeld, van ott egy fiú, akinek a szeme…” Innen indult Ruttkai és Latinovits legendás szerelme, egy sem veled, sem nélküled kapcsolat, amely ugyan alig 15 évig tartott, mégis beírta magát a halhatatlan szerelmek világtörténetébe.
Szatmári Lizának – bár legtöbbször pármondatos szerepeket játszott – mégsem lehetett oka panaszra. Olyan kora volt ez a magyar színháznak, amikor az epizodistákat is megbecsülték, s különleges rangjuk volt egy-egy társulatban, így a Vígben is, ahol a nagy állócsillagok mellett azok a bizonyos kicsik, így Szatmáriék mellett Sándor Iza, Lontay István, Prókai István, Pándy Lajos, Farkas Antal, Gyimesi Pálma és sokan-sokan mások is a nagy család felbecsülhetetlen értékű tagjai voltak.
„Sokszor nehezebb feladat egy kis szerepet eljátszani. Hisz bejön az ember, elmond egy-két mondatot vagy sokszor míg azt sem, s ebben benne kell lenni a szereplő egész életének. S ha nincs benne, akkor megette a fene. Lánykoromban játszottam Cyranóban a cukrászlányt, amelyben Szabó Sándor volt a Cyrano, s hiszi vagy nem, én ott minden este dübörgő vastapsot kaptam. Öt mondatom volt csupán, egy nyúlfarknyi jelenet, de ezalatt el kellett játszanom, hogy szerelmes vagyok bele. Egy előadás nem attól lesz jó, hogy én vagyok a Királynő, hanem attól, hogy el tudom játszani azt, hogy ő a Királynő”. De időnként kapott nagyobb szerepeket is, az Antigonéban Ruttkai Éva mellett ő lehetett Iszméné, s a bemutató után az előadás rendezője, Ajtay Andor csak annyit jegyzett meg: „Olyan vagy, amilyennek megálmodtalak”.
A férjem is mindig azt mondta: ,,»Lizi, soha ne a másét nézd. Amit te kapsz, azt csináld meg jól.« És én megcsináltam. Meg is köszönték.” Legendás társulat, legendás igazgatók, legendás előadások kísérték ezt a 73 évet, amelyet Szatmári Liza a Vígben tölthetett, köztük több felvidéki kollégával is, így évtizedeket töltöttek el egy színpadon a perbetei Pándy Lajossal, a zsigárdi Kaszás Attilával s a gútai Telekes Péterrel, aki utolsó éveiben „a legszűkebb családi köréhez” tartozott. Amikor nála jártam, természetesen rákérdeztem Kaszás Attilára is.
1971-ben Varsányi Irén-emlékgyűrűt, 1995-ben Aase-díjat kapott, amelyet Gobbi Hilda alapított az epizódszerepekben kimagasló teljesítményt nyújtó színészek számára. Egy évvel később, 1996-ban Göncz Árpád akkori köztársasági elnök kezéből átvehette a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét is. 2008-ban megkapta a Gobbi Hildáról elnevezett életmű-díjat is. De díjat ő is alapított, mégpedig a férje emlékére „A kiscsillag is csillag” címmel, amelyet évente adnak át a társulati évadzáró ülésen egy-egy epizodistának. Az elsőt Borbiczki Ferenc, az eddigi utolsót Hullan Zsuzsa kapta a királyhelmeci Dino Benjamin által rendezett Csoda című előadásban nyújtott játékáért.
,,Lizi, soha ne a másét nézd. Amit te kapsz, azt csináld meg jól” – mondta neki mindig a férje, ha elszontyolodni látta olykor a próbatábla előtt. S Szatmári Liza mindig túltette magát az alkalmi méltatlankodáson és csalódottságon. Hisz tudta, epizodistának lenni kivételes feladat, amikor pár perc alatt, pár mondat segítségével (néha még annyi se) kell megmutatni egy egész életet. S ő egyetlen egymondatos szerepében sem vallott szégyent a Vígszínház hatalmas színpadán. Én pedig utólag is köszönöm, hogy egy délelőtt erejéig idegenvezetőmnek vállalkozott házi „színháztörténeti múzeumában”.
