2022. június 18., 13:03

Sütő András szavakba öntötte az elnémultságot

95 éve született a mezőségi Pusztakamaráson, 1948-ban a marosvásárhelyi Utunk közölte az első írását, de hosszú évek teltek el, amíg túllépve a kor sematizmusán, megtalálta a saját hangját. Évekig parlamenti képviselő is volt Bukarestben, majd a hetvenes években írt, főleg drámáival (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel) rátalált a saját hangjára, amely egyedülálló költői nyelvvel párosulva meghozta számára a szakmai elismerést, s egyúttal a Ceaușescu-rendszer rosszallását is. Később írt drámáit (Szuzai menyegző, Ádvent a Hargitán, Álomkommandó, Balkáni gerle) már csak Magyarországon mutatták be, de amíg a kilencvenes években még benne volt a magyarországi köztudatban, az elmúlt években egyre kevesebb szó esik róla.

Sütő András
Fotó: Hegedűs Márk (Káin és Ábel, Salgótarján)

Ha különböző keresőprogramokba beütjük a nevét, sok helyen egy Sütő András nevű színész ugrik be elsőre (szomorú, hogy az illető nem vette a fáradságot nevének megkülönböztetésére, ahogy tette ezt annak idején Hegedűs D. Géza), de találunk egyéb furcsaságokat is. Egyik honlap szerint Sütő András Martineau Mária szerepét alakítja Bán Frigyes A  császár parancsára című, a Martinovics-mozgalom kálváriáját ábrázoló történelmi opusában, de nyugtassuk meg az olvasót, bár koránál fogva játszhatott volna a filmben, az illető hölgyet Sütő Irén keltette életre a filmvásznon. Ahogy egy másik honlapon ez áll: „A kaposvári Csíky (sic) Gergely Színházban mutattak be először Magyarországon Tamási Áron-darabot: a Pompás Gedeon-t (1971)”. A hír annyiban igaz, hogy a Pompás Gedeont (ahogy később az Egy lócsiszár virágvasárnapját is) Kaposváron mutatták be, azt bizony Sütő András írta, s nem Tamási.

„Engedjétek hozzám jönni a szavakat!”

A 20. század második felének legismertebb és főleg Magyarországon legnépszerűbb erdélyi magyar próza- és drámaírója”

– állítja róla A modern magyar irodalom története című munkájában Grendel Lajos. Valószínűleg ezt ma már nem állítaná ilyen bizonyosan, bár drámáit alkalmanként ma is előveszik itt-ott.

Sütő András
Fotó:  Komáromi Matesz
Sütő András fiával

Az elmúlt évek Sütő-bemutatói közül érdemes kiemelni Bagó Bertalan nyíregyházi rendezését (Szuzai menyegző), a Déryné Társulat minapi színrevitelét (Balkáni gerle) Berettyán Nándor rendezésében, ahogy a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház két bemutatóját (az Ádvent a Hargitánt pár éve Susán Ferenc rendezte Sinkovits Imre egykori szerepében Szarvas Józseffel, s a Kis Domokos Márk által istenkísértő formában színpadra álmodott Káin és Ábelt, amelyről még szólunk), míg Budapesten Szász János porolta le a port az Álomkommandóról, amelyet a Gyulai Várszínházzal közösen a nyolcvanas évek második felében szintén a Vígszínház mutatott be Sík Ferenc rendezésében (ő rendezte az Advent a Hargitán bemutatóját is a Nemzetiben), s amely a magyar színikritikusok ankétján  annak idején elnyerte az év legjobb drámája címet is.

Mielőtt a drámaíróról szólnánk, nem engedhetjük el prózai vallomásos, önéletrajzi ihletésű munkáit sem (Anyám könnyű álmot ígér, Engedjétek hozzám jönni a szavakat – jegyzetek hóban és porban), amelyekkel kapcsolatban idézzük ismét Grendel Lajost:

Regény? Önéletírás? Szociográfia? Az író pusztuló, eltűnő világot mutat be, de úgy, hogy szereplőinek életakarata bés életszeretete, kedélyük és humoruk oldják az elmúlás és a múltbeli viszontagságok okozta fájdalmat.”

S még egy értékelés: „Sütő oly mértékben formálta át a vallomás és memoárprózában szegénynek egyébként sem mondható erdélyi elbeszéléshagyományt, hogy gyakorlatilag új mértéket állított az egész műfaj elé.” A vaskos megállapítást az a Kulcsár Szabó Ernő teszi, aki meg sem említi Sütőt A magyar irodalom története 1945–1991 című munkájában.

„Itt állok, másként nem tehetek.”  

Ahogy versben és prózában, Sütő pályakezdő éveiben drámában is hozta a korra jellemző sematikus szemléletet, drámái nem egy esetben a szövetkezetesítést éltetik. Egyik ilyen darabját 1963-ban a komáromi Magyar Területi Színház (MATESZ) is bemutatta Konrád József rendezésében. Az előadásról kritikát író Dobos László szerint a darab tisztességesen megírt, de már elkésett munka, Csehszlovákiában ugyanis ezen a téren már jóval előrébb tartottak. A következő csehszlovákiai bemutatóig 1979-ig kellett várni, amikor szintén a MATESZ Takáts Emőd rendezésében az Egy lócsiszár virágvasárnapját vitte színre. „Eszmeileg és gazdaságilag megosztott világunkban, amikor egyre élesedik az ideológiai harc, szükséges »letenni a garast«, ezt pedig kortárs, elkötelezett szerző művével a legjobb, legcélszerűbb megtenni, hogy marxista utunkat eszméinkhez méltón, a nemzetek és nemzetiségek összefogására támaszkodva járjuk végig – üzeni az Új Szóban a kötelező maszlagot a rendező, aki a főbb szerepeket Dráfi Mátyásra, Ferenczy Annára és Boráros Imrére bízta.

Sütő András
Fotó:  Komáromi Matesz
Egy lócsiszár virágvasárnapja

Maga a darab Sütő trilógiájának (későbbi darabjai a Csillag a máglyán és a Káin és Ábel), amelynek bemutatóját Kaposváron tartották a legendás erdélyi rendező, Harag György felvezetésében 1975-ben, de emlékezetes jó tíz évvel későbbi televíziós változata is, amelyben az igazáért a halált is bevállaló Kohlhaas Mihályt Juhász Jácint, feleségét pedig Venczel Vera alakította. A történetet először jó kétszáz évvel ezelőtt Kleist írta meg, de a kilencvenes években Tasnádi István is feldolgozta. Parabola? Parafrázis virágnyelven? Könyvdráma? Sok-sok kérdés merül fel, s nemcsak Sütő esetében.

A Ceaușescu-i, egyre kegyetlenebb diktatúra alig engedi közelebb engedni az olvasóhoz/nézőhöz a szavakat, a szerzők régi, klasszikus történeteket mesélnek el újra virágnyelven adagolva.

Sütő mellett ne feledkezzünk el Székely Jánosról (Caligula helytartója, Protestánsok) és Páskándi Gézáról (Vendégség)  sem. Utóbbi megjárja a rezsim börtönét is, de Sütő és Székely sem kap színpadot, csak Magyarországon. Székely több interjújában is kijelenti, hogy drámái elsősorban könyvdrámák, s nem igazán tudja színpadon elképzelni őket, de ahogy később többen is bebizonyítják, mégiscsak lehetséges, igaz, mai rohanó világunkban bizony alaposan rájuk fér a rövidítés. Erre mutat remek példát a Káin és Ábel 2000-es kassai előadása, amely  Harag György változtatásait is figyelembe véve izgalmas szópárbajaival köti le a nézőt. Szerencsés pillanatban született előadás, amelyben Ollé Erik, Tóth Tibor, Varsányi Mari, Kövesdi Szabó Mária és Pólos Árpád is életük egyik legjobbját nyújtják, s a zsöllyéhez szögezik a nézőt a korántsem könnyen emészthető sütői szöveg „ellenére”.

Juhász Katalin, a kassai előadás recenzense írja: „A madáchos motívumok, a Tragédiával való szellemi rokonság nem engedi azt sem, hogy túlmodernizált, hétköznapi nyelven életre keltett figurák lepjék el a színpadot, hiszen itt mégiscsak az első emberpárról és a kereszténység legelső lázadójáról van szó”.

Sütő András
Fotó:  Hegedűs Márk (Káin és Ábel, Salgótarján)

Pedig a kassai előadásnál a minap még merészebbre vállalkozott Salgótarjánban Kis Domokos Márk, aki 80 perc alatt le tudja a történetet. Prodigy, bőrszerkók, egy merész, nem hely- s korfüggő díszlet (Pallós Nelli) és még merészebb, erotikus elemekkel túlfűtött koreográfia (Fülöp Tímea) – gondolnák, hogy mindezt megengedi s még el is viseli Sütő András darabja? Megnyugtatom önöket, nagyon is. Erről a salgótarjáni bemutatón az 1978-as kolozsvári ősbemutató (rendezte: Harag György) Arabellája is meggyőződhetett. Kis Domokos is fiatal színészekre épített, Kecskés Alexisz, Móczár Bence, Házi Anita, Hege Veronika és Máté Krisztián avatja be a nézőt az első emberpár és gyerekeik jajkiáltásába. Teszi ezt úgy, hogy közben folyamatosan rólunk szól, s néző legyen a talpán, aki egyhangú ítéletet mer mondani.

Számomra mind Kassán, mind Salgótarjánban Káin igazsága tűnt meggyőzőbbnek, hisz az alázat tényleg gyalázat, s az ember egyetlen lehetősége, hogy felemelje a fejét, még ha Sütő állítja azt is, hogy csak az a fűszál marad meg, amely le tud hajolni, s a mereven, büszkén az ég felé törő fa sokszor eltörik. 

A Csillag a máglyán-t a Madách Színház mutatta be Ádám Ottó rendezésében (később tévéfilmet is készített belőle), s a Kálvin-Szervét halálra menő hitvitájában Huszti Péter és Sztankay István parádézott. 1979-ben a budapesti Nemzeti Színház vitte színpadra Ruszt József rendezésében a Szuzai menyegző című újabb parafrázisát, ezt követte a holokauszt borzalmairól szóló Álomkommandó, majd az erdélyi havasok varázslatos, de kegyetlen világába visszarévedő Ádvent a Hargitán, amelyet csak a kilencvenes években vihetett el Erdélybe a Nemzeti.  

A kisebbségi létben három nap alatt egy évet is öregedhet az ember”

– mondja egyik interjújában Sütő András, aki mindezek ellenére is az utolsó lehetséges pillanatig maradt Marosvásárhelyen, ahol már közvetlenül a rendszerváltás után, az 1990 márciusában kitört zavargások idején vesztette el a fél szeme világát.

Sütő András
Fotó:  Hegedűs Márk (Káin és Ábel, Salgótarján)

  „Azért vagyunk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne” – üzente annak idején Tamási Áron. Sütő András ennél egy kicsit már szerényebb, már megelégszik azzal, hogy legalább a szavainknak valahol otthont teremtsünk. Tegyük hozzá, mai  szava vesztett világunkban ez is egyre nehezebb feladatnak látszik. De ez legkevésbé Sütő Andráson múlik.

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.