Sütő András szavakba öntötte az elnémultságot
95 éve született a mezőségi Pusztakamaráson, 1948-ban a marosvásárhelyi Utunk közölte az első írását, de hosszú évek teltek el, amíg túllépve a kor sematizmusán, megtalálta a saját hangját. Évekig parlamenti képviselő is volt Bukarestben, majd a hetvenes években írt, főleg drámáival (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel) rátalált a saját hangjára, amely egyedülálló költői nyelvvel párosulva meghozta számára a szakmai elismerést, s egyúttal a Ceaușescu-rendszer rosszallását is. Később írt drámáit (Szuzai menyegző, Ádvent a Hargitán, Álomkommandó, Balkáni gerle) már csak Magyarországon mutatták be, de amíg a kilencvenes években még benne volt a magyarországi köztudatban, az elmúlt években egyre kevesebb szó esik róla.
Ha különböző keresőprogramokba beütjük a nevét, sok helyen egy Sütő András nevű színész ugrik be elsőre (szomorú, hogy az illető nem vette a fáradságot nevének megkülönböztetésére, ahogy tette ezt annak idején Hegedűs D. Géza), de találunk egyéb furcsaságokat is. Egyik honlap szerint Sütő András Martineau Mária szerepét alakítja Bán Frigyes A császár parancsára című, a Martinovics-mozgalom kálváriáját ábrázoló történelmi opusában, de nyugtassuk meg az olvasót, bár koránál fogva játszhatott volna a filmben, az illető hölgyet Sütő Irén keltette életre a filmvásznon. Ahogy egy másik honlapon ez áll: „A kaposvári Csíky (sic) Gergely Színházban mutattak be először Magyarországon Tamási Áron-darabot: a Pompás Gedeon-t (1971)”. A hír annyiban igaz, hogy a Pompás Gedeont (ahogy később az Egy lócsiszár virágvasárnapját is) Kaposváron mutatták be, azt bizony Sütő András írta, s nem Tamási.
„Engedjétek hozzám jönni a szavakat!”
– állítja róla A modern magyar irodalom története című munkájában Grendel Lajos. Valószínűleg ezt ma már nem állítaná ilyen bizonyosan, bár drámáit alkalmanként ma is előveszik itt-ott.
Az elmúlt évek Sütő-bemutatói közül érdemes kiemelni Bagó Bertalan nyíregyházi rendezését (Szuzai menyegző), a Déryné Társulat minapi színrevitelét (Balkáni gerle) Berettyán Nándor rendezésében, ahogy a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház két bemutatóját (az Ádvent a Hargitánt pár éve Susán Ferenc rendezte Sinkovits Imre egykori szerepében Szarvas Józseffel, s a Kis Domokos Márk által istenkísértő formában színpadra álmodott Káin és Ábelt, amelyről még szólunk), míg Budapesten Szász János porolta le a port az Álomkommandóról, amelyet a Gyulai Várszínházzal közösen a nyolcvanas évek második felében szintén a Vígszínház mutatott be Sík Ferenc rendezésében (ő rendezte az Advent a Hargitán bemutatóját is a Nemzetiben), s amely a magyar színikritikusok ankétján annak idején elnyerte az év legjobb drámája címet is.
Mielőtt a drámaíróról szólnánk, nem engedhetjük el prózai vallomásos, önéletrajzi ihletésű munkáit sem (Anyám könnyű álmot ígér, Engedjétek hozzám jönni a szavakat – jegyzetek hóban és porban), amelyekkel kapcsolatban idézzük ismét Grendel Lajost:
S még egy értékelés: „Sütő oly mértékben formálta át a vallomás és memoárprózában szegénynek egyébként sem mondható erdélyi elbeszéléshagyományt, hogy gyakorlatilag új mértéket állított az egész műfaj elé.” A vaskos megállapítást az a Kulcsár Szabó Ernő teszi, aki meg sem említi Sütőt A magyar irodalom története 1945–1991 című munkájában.
„Itt állok, másként nem tehetek.”
Ahogy versben és prózában, Sütő pályakezdő éveiben drámában is hozta a korra jellemző sematikus szemléletet, drámái nem egy esetben a szövetkezetesítést éltetik. Egyik ilyen darabját 1963-ban a komáromi Magyar Területi Színház (MATESZ) is bemutatta Konrád József rendezésében. Az előadásról kritikát író Dobos László szerint a darab tisztességesen megírt, de már elkésett munka, Csehszlovákiában ugyanis ezen a téren már jóval előrébb tartottak. A következő csehszlovákiai bemutatóig 1979-ig kellett várni, amikor szintén a MATESZ Takáts Emőd rendezésében az Egy lócsiszár virágvasárnapját vitte színre. „Eszmeileg és gazdaságilag megosztott világunkban, amikor egyre élesedik az ideológiai harc, szükséges »letenni a garast«, ezt pedig kortárs, elkötelezett szerző művével a legjobb, legcélszerűbb megtenni, hogy marxista utunkat eszméinkhez méltón, a nemzetek és nemzetiségek összefogására támaszkodva járjuk végig – üzeni az Új Szóban a kötelező maszlagot a rendező, aki a főbb szerepeket Dráfi Mátyásra, Ferenczy Annára és Boráros Imrére bízta.
Maga a darab Sütő trilógiájának (későbbi darabjai a Csillag a máglyán és a Káin és Ábel), amelynek bemutatóját Kaposváron tartották a legendás erdélyi rendező, Harag György felvezetésében 1975-ben, de emlékezetes jó tíz évvel későbbi televíziós változata is, amelyben az igazáért a halált is bevállaló Kohlhaas Mihályt Juhász Jácint, feleségét pedig Venczel Vera alakította. A történetet először jó kétszáz évvel ezelőtt Kleist írta meg, de a kilencvenes években Tasnádi István is feldolgozta. Parabola? Parafrázis virágnyelven? Könyvdráma? Sok-sok kérdés merül fel, s nemcsak Sütő esetében.
A Ceaușescu-i, egyre kegyetlenebb diktatúra alig engedi közelebb engedni az olvasóhoz/nézőhöz a szavakat, a szerzők régi, klasszikus történeteket mesélnek el újra virágnyelven adagolva.
Sütő mellett ne feledkezzünk el Székely Jánosról (Caligula helytartója, Protestánsok) és Páskándi Gézáról (Vendégség) sem. Utóbbi megjárja a rezsim börtönét is, de Sütő és Székely sem kap színpadot, csak Magyarországon. Székely több interjújában is kijelenti, hogy drámái elsősorban könyvdrámák, s nem igazán tudja színpadon elképzelni őket, de ahogy később többen is bebizonyítják, mégiscsak lehetséges, igaz, mai rohanó világunkban bizony alaposan rájuk fér a rövidítés. Erre mutat remek példát a Káin és Ábel 2000-es kassai előadása, amely Harag György változtatásait is figyelembe véve izgalmas szópárbajaival köti le a nézőt. Szerencsés pillanatban született előadás, amelyben Ollé Erik, Tóth Tibor, Varsányi Mari, Kövesdi Szabó Mária és Pólos Árpád is életük egyik legjobbját nyújtják, s a zsöllyéhez szögezik a nézőt a korántsem könnyen emészthető sütői szöveg „ellenére”.
Juhász Katalin, a kassai előadás recenzense írja: „A madáchos motívumok, a Tragédiával való szellemi rokonság nem engedi azt sem, hogy túlmodernizált, hétköznapi nyelven életre keltett figurák lepjék el a színpadot, hiszen itt mégiscsak az első emberpárról és a kereszténység legelső lázadójáról van szó”.
Pedig a kassai előadásnál a minap még merészebbre vállalkozott Salgótarjánban Kis Domokos Márk, aki 80 perc alatt le tudja a történetet. Prodigy, bőrszerkók, egy merész, nem hely- s korfüggő díszlet (Pallós Nelli) és még merészebb, erotikus elemekkel túlfűtött koreográfia (Fülöp Tímea) – gondolnák, hogy mindezt megengedi s még el is viseli Sütő András darabja? Megnyugtatom önöket, nagyon is. Erről a salgótarjáni bemutatón az 1978-as kolozsvári ősbemutató (rendezte: Harag György) Arabellája is meggyőződhetett. Kis Domokos is fiatal színészekre épített, Kecskés Alexisz, Móczár Bence, Házi Anita, Hege Veronika és Máté Krisztián avatja be a nézőt az első emberpár és gyerekeik jajkiáltásába. Teszi ezt úgy, hogy közben folyamatosan rólunk szól, s néző legyen a talpán, aki egyhangú ítéletet mer mondani.
Számomra mind Kassán, mind Salgótarjánban Káin igazsága tűnt meggyőzőbbnek, hisz az alázat tényleg gyalázat, s az ember egyetlen lehetősége, hogy felemelje a fejét, még ha Sütő állítja azt is, hogy csak az a fűszál marad meg, amely le tud hajolni, s a mereven, büszkén az ég felé törő fa sokszor eltörik.
A Csillag a máglyán-t a Madách Színház mutatta be Ádám Ottó rendezésében (később tévéfilmet is készített belőle), s a Kálvin-Szervét halálra menő hitvitájában Huszti Péter és Sztankay István parádézott. 1979-ben a budapesti Nemzeti Színház vitte színpadra Ruszt József rendezésében a Szuzai menyegző című újabb parafrázisát, ezt követte a holokauszt borzalmairól szóló Álomkommandó, majd az erdélyi havasok varázslatos, de kegyetlen világába visszarévedő Ádvent a Hargitán, amelyet csak a kilencvenes években vihetett el Erdélybe a Nemzeti.
– mondja egyik interjújában Sütő András, aki mindezek ellenére is az utolsó lehetséges pillanatig maradt Marosvásárhelyen, ahol már közvetlenül a rendszerváltás után, az 1990 márciusában kitört zavargások idején vesztette el a fél szeme világát.
„Azért vagyunk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne” – üzente annak idején Tamási Áron. Sütő András ennél egy kicsit már szerényebb, már megelégszik azzal, hogy legalább a szavainknak valahol otthont teremtsünk. Tegyük hozzá, mai szava vesztett világunkban ez is egyre nehezebb feladatnak látszik. De ez legkevésbé Sütő Andráson múlik.
