Révész Anna és A széttáncolt cipellők
A zselízi Révész Anna a művészet rögös, de varázslatos útját választotta. A Rippl-Rónai Művészeti Intézet falai között nemcsak szakmát, hanem egy pezsgő, összművészeti közeget is talált. De hogyan jut el egy végzős hallgató az egyetemi műhelyből a kaposvári Csiky Gergely Színház nagyszínpadáig? Milyen kihívásokkal jár egy debütáló munka A széttáncolt cipellők mesevilágában? Fiatal alkotóként mit gondol a Z generáció és a színház átalakuló kapcsolatáról? Ezekről, valamint a csapatmunka erejéről beszélgettünk a pályakezdő látványtervezővel.
Lelkészcsaládban nőttél fel, ahol a hit, a közösség és az értékek meghatározó szerepet játszanak. Hogyan hatott ez a közeg a művészi látásmódodra?
Zselízen nőttem fel, a szüleim a mai napig itt szolgálnak lelkészként. Táborokat, ifjúsági alkalmakat és olyan kézműves foglalkozásokat szerveznek, ahol komoly szerepet kapnak a rajzos-színezős feladatok. Ezeken a foglalkozásokon én is részt vettem. Manapság előfordul, hogy jómagam is részt veszek egy-egy kézműves foglalkozás megvalósításában, akár egy tábor, akár egy gyermek-istentisztelet keretein belül.
A néptánc tinédzser korodban fontos része volt az életednek. Hogyan segített megismerni önmagad? Hatott-e később a művészi munkádra?
A testvéreimmel együtt általános iskolás koromban, felső tagozatosként kezdtem el táncolni a zselízi Kincső Ifjúsági Néptáncegyüttesben. Viszonylag rövid ideig, 3-4 évig voltam a tánccsoport tagja.
Számos virágmintás ruhadarabom van, és dekorálás során is a legtöbb esetben a népi virágmotívumokat használom fel. Sokszor szoktam édesanyámmal és a barátaimmal azon viccelődni, hogy a néptánctól és a népi világtól nem tudok elszakadni, hiszen életem első színházi tervezési folyamata is egy magyar népmese ihlette, magyar néptánccal ellátott gyerekdarab volt. Különböző népviseletekből kellett kiindulnunk, azokat kellett modernizálnunk, továbbá olyanná alakítanunk, amit egy mostani kislány is bármikor felvenne. Nem mellesleg koreográfussal is együtt dolgoztunk; végigkövettük a táncpróba folyamatait, s folyamatosan népzene szólt körülöttünk. Néha olyan érzésem volt, mintha még mindig a néptáncegyüttesben lennék…
Mikor és hogyan kezdett el érdekelni a vizuális művészet, a rajz, az alkotás?
Kisgyerekkorom óta nagyon szeretek rajzolni és alkotni, rengeteg olyan fénykép is készült rólam, ahol rajzolok és kézműveskedem. Általános iskolás koromban és gimnáziumban is külön foglalkoztak velem a tanárnőim. A gimnázium utolsó évében, amikor a pályaválasztásra került sor, megfordult a fejemben, hogy jelentkezem a kaposvári Rippl-Rónai Művészeti Karra, de akkor még nem annyira vonzott. Voltaképpen az utolsó pillanatban mentem el nyílt napra is. Elsősorban az óvodapedagógus szak volt az, ami érdekelt, s éppen emiatt első és második helyen a kaposvári és a pécsi óvodapedagógiát jelöltem meg, harmadik helyen pedig a Művészeti Kar képalkotás (festészet, grafika) szakát Kaposváron. Az érettségi ideje alatt azonban berobbant a koronavírus-járvány, s a felvételi szabályzat is megváltozott. Emiatt sajnos sem Pécsre, sem Kaposvárra nem sikerült bekerülnöm, a Művészeti Karra viszont felvételt nyertem.
Hogyan találtál rá a látványtervezés szakra? Mi fogott meg benne leginkább?
Nagyon különös volt, ahogy rátaláltam erre a szakra, hiszen a kaposvári Művészeti Karon, ahol a tanulmányaimat folytattam, megtudtam, hogy itt látványtervezést is lehet tanulni. Ekkor még semmit nem tudtam erről a szakról, de nagyon kíváncsivá tett. Megtudtam, hogy látványtervező az, aki megálmodja és megtervezi, hogy hogyan nézzen ki egy előadás, egy film, egy koncert, egy kiállítás vagy bármilyen vizuális esemény.
A képalkotás szak elvégzése után megint megfordult a fejemben, hogy felvételizek a már említett óvodapedagógiára. Felvételiztem is, emellett pedig elmentem a látványtervezés felvételijére, ami egy sok fordulós, több héten át tartó felkészülési folyamat és vizsga volt. Mindhárom helyre felvételt nyertem, végül úgy döntöttem, hogy nem az óvodapedagógiát választom, hanem ismét a művészeti karra jelentkezem. Utólag nézve ezt egyáltalán nem bántam meg.
A Rippl-Rónai Művészeti Intézetben többféle művészeti ág találkozik az egyes szakokon. Milyen érzés egy ilyen sokszínű, inspiratív közegben tanulni és alkotni?
A művészeti karon összesen öt különböző szak van: képi ábrázolás, látványtervezés, fotográfia, mozgóképkultúra és médiaismeret, valamint színművészet. Nagyon inspiráló ennyi emberrel együtt dolgozni és szinte minden félévben előfordul, hogy közösen dolgozhatunk a többi szakkal. Amikor például a filmes szakra járó hallgatók egy kisfilmet vagy vizsgafilmet készítenek, az mindig egy csapatmunka. A stábban a látványtervezők is fontos szerepet kapnak. Egy ilyen projekt során kulcsfontosságú mind a látvány, mind a jelmezek hitelessége, s természetesen a rendező elképzeléseinek is meg kell felelni. A filmforgatás során színészekkel és színész szakos hallgatókkal is együtt dolgozunk, esetenként pedig a vizsgáikban segítünk és tervezzük meg a látványvilágot.
Most debütálsz látványtervezőként a kaposvári Csiky Gergely Színház új darabjában, A széttáncolt cipellőkben…
Ez egy hatalmas lehetőség számunkra, látványtervezőként ugyanis négy szaktársammal közösen dolgoztunk a projekten. Nem is volt kérdés, hogy elfogadjuk-e a felkérést.
Hogyan zajlott a közös munka a csapattal és az alkotókkal?
Szeptember közepén, miután megkaptuk a felkérést, azonnal megkezdtük a munkát. Az egész munkafolyamatot konzultálás előzte meg, megismerkedtünk a színház igazgatójával, a rendezővel és a segédrendezővel.
Fontos megemlíteni a szcenikust is, aki a díszlet kivitelezésében és elrendezésében volt hatalmas segítségünkre, de a díszítők, a színpadmesterek, a díszletépítők, a világosítók, a hangtechnikusok, a kelléktárasok is fontos szerepet töltöttek be a darab elkészülése során. Rendkívül inspiráló és izgalmas volt a munka. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden nagyon gördülékenyen ment. A bemutató előtti hetek és napok nagyon stresszesek voltak, a jelmezek sokszor elszakadtak, vagy éppen méretben nem voltak jók, ezeket azonnal korrigálni kellett, ez pedig sokszor egy egész napos fel-alá szaladgálással járt. A kitartó munka végül meghozta a gyümölcsét.
Van a díszletben vagy jelmezben olyan elem, ami különösen közel áll hozzád?
A projekt megvalósításának kezdetekor, a tervkészítés során felosztottuk egymás között a feladatokat. Én a látványterveket, azaz az elképzelt színpadképeket festettem meg. A darabban öt-hat térváltozás volt, ezeket a változásokat kellett megfestenem A3-as méretben.
Gyakran hallani, hogy a Z generációt passzívnak vagy irányt vesztettnek tartják. Te hogyan látod ezt belülről, fiatal alkotóként?
Úgy gondolom, hogy a Z generáció és a színház kapcsolata nincs eltűnőben, inkább csak átalakul, s ezt sokszor félreértelmezik. Más nyelven kell megszólítani és bevonzani őket egy előadásra. Manapság, ebben a digitális korban minden személyes élmény virtualizálódik, a színház azonban egy olyan közös hely marad, ahol „közösen” történik valami, hiszen egy jó előadás kérdez, provokál, felkavar és helyet ad a saját gondolatoknak. Ha csak A széttáncolt cipellőkből indulok ki, az egyik főszereplő, aki a Juhászbojtárt alakította, nagyon jól megszólította a kisgyermekekből álló közönséget. Szinte folyamatosan oda-vissza történt a kommunikálás, és a gyerekek rendkívül élvezték.
Hová visz az utad, ha befejezed a látványtervezés szakot?
A szak elvégzése után a látványtervezésben szeretnék elhelyezkedni. Szeretnék színházakban dolgozni, akár Kaposváron, de mivel nagyon vonzanak a nagyvárosi színházak, akár Budapesten vagy Pécsett is. Nagyon szeretek dekorálni és szobafalfestményet készíteni, akár gyerekszobák falaira, akár óvodák helyiségeibe. Kedvelem az apróbb, „pepecselős” munkákat. Sok minden érdekel, ami az alkotással kapcsolatos. Nagyon remélem, hogy az élet abba az irányba terelget, amit elterveztem…
