Minden, ami színház

Ezután a felvezető után adódik a kérdés, hogy a sok tevékenység közül melyik áll önhöz a legközelebb?

Ha rangsorolnom kellene, akkor mindenképpen a tanítást, a fiatalokkal való foglalkozást tenném az első helyre. Ezt egyrészt nagyon fontosnak tartom, másrészt inspiráló és izgalmas munka, mert bármennyire is azt gondolom, hogy van rálátásom a színház világára, a fiatalokkal való együttműködés új nézőpontokat mutatott meg számomra is. Kíváncsi vagyok, szeretném megérteni az ő gondolkodásmódjukat, mert rajtuk keresztül sok minden más is értelmezhetővé válik számomra.

A színházcsinálás mindig egy közös, kollektív munkafolyamat, amelyben a dramaturg egy láthatatlan ember; a tanítás során a hatás jobban követhető.

Sikerül-e bizonyos gondolatokat jól átadnunk, megértetni és megtanítani fiatal embereket a színházról gondolkodni, megmutatni egy értékrendet, megtanítani és segíteni őket helyzetbe kerülni. Hiszem, hogy ennek a munkának megvan az értelme és az eredménye. Természetesen ez személyiségtől is függ, hogy kinél mikor jelenik meg és milyen formában az eredmény, mint ahogy a magam esetében is több évnek kellett eltelnie, amíg összeállt a kép, hogy megértsem, kinek, kiknek köszönhetem, hogy odáig eljutottam, ahol most vagyok.

Nem akarnék most hosszú listát felsorolni, de Martin Porubjak nevét megemlítem, aki az osztályfőnököm volt az egyetemen, de mindig nagy tisztelettel hallgattam az idősebb kollégák és a szakma nagy öregjeinek a tanácsait, gondolatait, még akkor is, ha magam esetleg másképp gondoltam. 

Azt viszont nem kerülhetjük meg, hogy röviden elmondja, mi a dramaturg feladata. Filmek, színdarabok stáblistáján mindig elöl említik, de lehet, hogy nagyközönség számára nem annyira világos, hogy mit csinál egy dramaturg és miért fontos a munkája.

A gondolati tartalom, a koncepció tisztaságát, a gondolatmenet pontosságát felügyelő alkotó ember, aki folyamatosan kérdésben van – a szöveggel, a rendezővel, a helyzettel kapcsolatban. Röviden, filozofikusan így foglalhatnám össze.

Ilyenkor fordul elő, hogy hozzá kell nyúlni, változtatni kell az eredeti szövegen?

Túl vagyunk már azon, hogy a dráma és az előadás szövege ugyanaz legyen. Bizonyos esetekben úgy is felfoghatjuk, hogy ez a néző irányába tett szükségszerűség, hiszen vannak olyan darabok, amelyek nemcsak a nyelvezetükkel, hanem magával az ábrázolt helyzettel, a konfliktussal is avíttnak vagy nehezen érthetőnek tűnnek napjainkban. 

Mondhatjuk, hogy a darab szövege maga csak egy ötlet, amit a rendező és a dramaturg feldolgoznak?

Az nem mondanám, hogy akármit el lehet követni a szöveggel, de vannak helyzetek – értelemszerűen kortárs szerzők esetében –, amikor a szerző, ha nem örülne annak, hogy egyáltalán színpadra állítják a művét, talán tiltakozna a változások láttán. De azt is elmondhatom, hogy a mi színházi hagyományunk nagyon szöveg- és történettisztelő, ami nem mondható el az európai gyakorlatról. Vélemények és nézőpontok tudnak egymásnak feszülni, de kiegészíteni is egymást egy-egy darab és koncepció értelmezése során. Ez azonban egy párbeszéd, a gondolatok nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Én ebben még harminc év elteltével is hiszek, ez működteti a színházat igazán jól. 

Ezért kapta az ön által vezetett, az eredeti, szlovákiai magyar drámák létrejöttét támogató polgári társulás a párbeszédre utaló Dialóg nevet? 

A társulás neve eredetileg Dialógus lett volna, de elutasították a bejegyzését ezzel a névvel. A nonprofit szervezet egyik célja, hogy a szlovákiai magyar dráma helyzetét újraértelmezze. Eddig három alkalommal hirdettünk meg drámapályázatot szlovákiai magyar szerzők részére. Az első kettő nagyon sikeres volt, a harmadiknál jelentkezett egy jól érzékelhető visszaesés.

Valószínűleg meghívásos rendszerű pályázattal folytatjuk majd, vagy lehet, hogy a pályadíjakon kell emelnünk, hogy a szerzők számára érdekes legyen.

De ez csak az egyik része a szervezet tevékenységének. 2016 óta mintegy 15 új drámát mutattunk be. Most év végén pedig egy drámakötetünk jelenik meg Elsődrámák címmel, a pozsonyi Színművészeti Egyetem diákjainak az anyagaiból. A kötet kétnyelvű lesz, a fiatalok drámái szlovák nyelven is olvashatók majd. Ez pályakezdőként számukra nagyon jó lehetőség a bemutatkozásra.  

Ön is megmutatkozott új területeken. Október elején a Miskolci Nemzeti Színházban volt a Rómeó és Júlia premierje, amelynek ön a dramaturgja. Hogyan találták meg? Miskolc nincs olyan közel Komáromhoz.

A miskolci felkérés Béres Attila rendezőhöz, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatójához kapcsolódik, aki az elmúlt négy évben három alkalommal rendezett a Komáromi Jókai Színházban. A Mefisztó című előadásban dolgoztunk együtt, Klaus Mann regényéből egy új adaptáció született. A társulat és a közönség szempontjából is egy fontos előadás lett. A próbafolyamat végén kért fel a miskolci munkára. Számomra ez azért volt fontos, mert a komáromi művészeti vezetői pozíciómból eredő elfoglaltságok hosszú ideig nagyon erősen ide kötöttek. Ez a helyzet júliustól megszűnt, ráadásul a Miskolci Nemzeti Színház szerintem a magyarországi vidéki színházak közül a legjobb, sőt jelenleg az ország legjobb színházainak egyike. Megtiszteltetés volt számomra, hogy velük dolgozhattam, mert nagyszerű társulat, nagyon izgalmas színházi gondolkodásmóddal.

A szlovák tévében a Pressburg sorozat, a moziban a Hancsovszky című film stáblistáján tűnt fel a neve, szintén dramaturgként.

A rendezővel, Molnár Csabával már nagyon régóta ismertük egymást, ő hívott meg a sorozat forgatókönyvének az első változatához. Mi még más struktúrában, hosszabb epizódokban gondolkodtunk. Aztán sok minden változott, rengeteg nehézséggel kellett megküzdeniük a film alkotóinak, a szerkezet is megváltozott, bizonyos témák, motívumok átalakultak. Ez egyébként teljesen normális, egy film születésénél sokkal nagyobb a különbség az ötlet és a végeredmény között, hiszen sokkal több külső tényező befolyásolja, mint egy színházi előadást. Nagyobb kompromisszumokat kell hozni. A Pressburg második-harmadik forgatókönyv-változatának születésénél én már nem voltam jelen. De nagyon örülök, hogy a projekt révbe ért, mivel tudom, hogy Csaba és a csapata nagyon sok időt és energiát fektetett bele.

A Pressburg esetében nem érzi úgy, hogy a megvalósult változat alkotói olyan sztereotípiákkal mutatják be a szlovákiai magyarokat, amilyenek a szlovákságban az itteni magyarokkal kapcsolatan élnek? Krokodil Dundee a nagyvárosban!? Nem lehetséges, hogy ez volt az ára annak, hogy a sorozatban kisebbségi érdekvédő szövegek is elhangozhassanak?

A cél az volt, hogy egy olyan történet szülessen, amely mindenki számára érthető, szerethető. A sztereotípia ilyenkor eszközként szolgálhat arra, hogy egy nagyobb tömeget szólítson meg. A Hancsovszky más műfaj, s hozzám azért áll kicsit közelebb, mert az a rögeszmém, hogy be kell mutatnunk a szlovákiai magyar közösség elfelejtett történeteit. És ez most megvalósult! Formailag is sikerült kipróbálni valamit, ami egyébként a dokudrámára, a fikciós dokumentumfilm műfajára kevésbé jellemző. 

Az ön személyes történetét illetően a lényeg, hogy eljutott a filmkészítéshez is. Arról viszont még nem beszéltünk, hogy mi volt a motiváció, hogyan kezdődött az immár lassan harminc éve tartó nagy szerelem a színházzal. Egy konkrét impulzushoz köthető vagy egy hosszabb folyamat eredménye? 

A gimnáziumi évek voltak a meghatározók, amikor egyre inkább azt éreztem, hogy az eredetileg eltervezett jogászi pálya keretei túl merevek lesznek számomra, illetve, hogy nem ad választ azokra a kérdésekre, amelyek engem érdekelnek.

Az iskolai színjátszócsoportokban való részvétel, a Jókai Napok, a színházi táborok hatására egyre erősebb lett bennem a kötődés a színházhoz.

Egy nagymegyeri augusztus 20-a volt a vízválasztó. A megemlékezés után próbáltam odajutni Holocsy Istvánhoz, a Jókai Színház akkori igazgatójához, illetve Dráfi Matyi bácsihoz, hogy megkérdezzem, vajon bejárhatnék-e a színházi próbákra? Csak beülni a széksorokba és figyelni, hogy is megy az alkotás folyamata.  

És mit mondtak? Gondolom, meglepődtek…

Nem tűntek meglepettnek, mondták, hogy persze, jöjjek! Akkor kezdték próbálni a Hegedűs a háztetőn című előadást, az volt tehát az első próbafolyamat, amit negyedikes gimnazistaként láttam hátulról.

Hátulról? A színpad mögül nézte a próbát? 

Nem-nem, hanem a próbafolyamat kezdetétől. Ültem és lestem, hogy hogyan is készül egy előadás. A dramaturgián Boldoghy Kató dolgozott akkor, sokat segített, mit olvassak el, hogyan készüljek fel a felvételire.  

Akkor ezek szerint önt nem a színészet érdekelte. Az fel sem merült?

Igen, így van. Bár volt egy pillanat, még korábban, az irodalmi színpad előadásaiban szerepeltem, de nekem a színpadi jelenlét túlságosan nagy stresszt okozott. Jobban érdekelt az, hogy az előadás hogyan születik, és mi minden történik eközben. Pedagógus szüleim ezt az érdeklődésemet nem ellenezték, bár azt hiszem, reménykedtek, hogy idővel majd csak kinövöm ezt a mániámat. 

Szerencsére ez nem történt meg! Az ideális színház egyébként hogy néz ki az ön elképzelése szerint? Azért is kérdezem, mert gyakran előfordul, hogy kritikusan nyilatkozik meg alkotókról, helyzetekről. 

A színházi köztudatban nagyon erősen jelen van a művészszínház kontra népszínház dilemma. Nekem egyre inkább a meggyőződésem, hogy ezt a két szemléletet nagyon meredeken elválasztjuk egymástól, pedig nem kellene. Nem vagy-vagy, hanem is-is relációban kellene gondolkodni. Biztos vagyok benne, hogy nem csak úgy lehet közönségelőadásokat létrehozni, hogy mellőzzük a művészi gondolkodásmódot, sőt azt sem hiszem, hogy ami művészi, arra ne lenne kíváncsi a közönség.

Bizonyos szempontból a színházi marketingről is azt gondolom, hogy bátrabban kellene lépnünk a nézők felé, a Covid előtti marketingmódszerek kevésnek tűnnek. Úgy gondolom, még mindig van tartalék a szlovákiai magyar publikumban, vannak olyan nézők, akik még nem tudják, hogy színházba akarnak járni.  

Hogy látja, évtizedekkel a rendszerváltozás után is működik még valamiféle alá-fölé rendeltségi viszony a színházak és azok fenntartói között?

Fenntartóra mindig szükség van, mivel csak piaci alapon egyik színház sem tudna megélni, hozzáteszem, ez vonatkozik a szlovák színházakra is. S mindez még akkor is érvényes, ha a magyar egy kimondottan színházkedvelő nemzet. A fenntartó részéről vannak döntések, amelyekbe nem csak színházi embereket vonnak be, azaz születnek nem kimondottan szakmai döntések is.

De olyan direkt kézi irányítás, mint a múlt rendszerben volt, vagy politikai ráhatás, mint legutóbb a Mečiar-kormány idejében az intendatúra volt, nem beszélhetünk.

Azt is hozzá kell tennem, hogy a szlovákiai magyar színházi közösség sajnos nem elég öntudatos, nem tartottuk elég fontosnak azt sem, hogy létrehozzunk egy szakmai, érdekvédelmi szervezetet, azaz nincs kihez fordulni, ha valamit kimondottan szakmai alapon kell eldönteni. Kritikus helyzetben mindig előjön a kérdés, hogy ki képviseli a szakmát? Csak egyéni válaszok vannak, nincs közösségi reakció. Ez valószínűleg azon is múlik, hogy személyesen nem vállalta fel a szervezést még senki sem. 

Ez talán még hiányzik a portfóliójából!

Egyszer már elindítottunk egy ilyen folyamatot a kétezres évek elején, amikor még Koncsol tanár úr volt az írószövetség elnöke, akit Hizsnyan Gézával kerestünk fel, és előzetesen megegyeztünk, hogy az írószövetségen belül létrehozunk egy külön szekciót.

De visszatérve az eredeti kérdéshez, nincs kézi irányítás, mégis nagyon ritkák és rövid ideig tartottak azok az időszakok, amikor politikai vagy társadalomkritikai szempontból nagyon éles mondanivalót mert volna felvállalni a szlovákiai magyar színház. Attól tartok, hogy ez annak az öncenzúrának az öröksége, amely még a háború utáni időszakban alakult ki, azaz, nem is kellett cenzúra, a színházi vezetők maguktól is tudták, hogy mit szabad és mit nem ajánlatos, és inkább ne csináljunk semmit, ami kétértelmű, mert annak következménye lehet. Csodás képességünk, hogy önmagunkat lebeszéljük a terveink megvalósításról, leggyakrabban azzal az indokkal, hogy ez úgysem működne.  

Vélhetően ennek lenne a kitűnő ellenszere, ha a színházak önfenntartóan tudnának működni. 

Nemcsak nálunk, hanem a régió jelentős részében csak olyan jegyárak mellett működhetne így a rendszer, amit a közönség nem viselne el. Talán ideig-óráig, egy-egy produkciót lehetne így menedzselni, de hosszabb távon nem lehet egy társulatot összetartani azzal a kockázattal, hogy mi lesz, ha holnap nem jön be a közönség. Ez a magyarázat arra, hogy nem csak szakmai, művészeti alapon hoznak meg döntéseket a fenntartók. 

Értem. Mi lesz a legközelebbi munkája?

A Tündér Lala próbafolyamata már zajlik, ez is egy új színpadi adaptáció, új zenével tehát ebben a formában december 8-án ősbemutatónk lesz a Komáromi Jókai Színházban. Az előadást Rédli Károly rendezi, a zenét Lakatos Róbert írta. 2025-ben ünnepeljük színházunk névadójának, Jókai Mór születésének 200. évfordulóját. Nem volt kérdés, hogy részt veszünk-e a Jókai-emlékév eseményeiben.

Ezen dolgozom most, nem könnyű feladat, de szeretem a kihívásokat. 2025 májusában mutatjuk be az előadást Telihay Péter rendezésében. i

A dramaturgnak van kiszemelt, híres színésze, akivel dolgozni szeretne?

Ki számít híres színésznek? Mi a fontos, hogy valakit sokan „követnek”, vagy hogy hiteles művész? Számomra rangot jelent, hogy Komáromban Mokos Attilával dolgozhatom, de mondhatnék további neveket is a színészeink közül. Higgye el, nincs különbség, sőt bizonyos helyzetben a celebekként számon tartott alkotók szakmailag alulmaradnának a színészeinkkel szemben. A különbség, hogy Komáromban ennek más a rangja, jelentősége, közönségbázisa.  

CV:

Dunaszerdahelyen született, a Nagymegyeri Magyar Tannyelvű Gimnáziumban érettségizett, a pozsonyi Színművészeti Egyetem színházi dramaturgia szakán végzett 2000-ben. A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen doktorált 2020-ban, disszertációs munkájának témája a szlovákiai magyar hivatásos színjátszás története 1918-tól 2018-ig. 1999-től kis megszakításokkal a Komáromi Jókai Színház dramaturgja, 2020 és 2024 között a színház művészeti vezetője. 2022-től a pozsonyi Színművészeti Egyetem óraadó tanára. 

Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/45. számában.