Mihályi Mária viszontagságos színpadi útjai
A Fáklya című lap 1955 márciusi címlapján egy fotó a Magyar Területi Színház (MATESZ) 11. bemutatójáról. Beumarchais klasszikusát, a Figaro házasságát Munk István rendezte, a képen két gömöri színészpalánta, Almaviva gróf szerepében a rimaszombati Tóth László, Rozina szerepében a balogfalai Mihályi Mária. A 100 éve született Tóth László (nem összekeverendő neves költőnkkel és színháztörténészünkkel) élete végéig a MATESZ tagja maradt, Mihályi Máriának ezt nem adta meg a Sors. Alig négy évnyi boldogság a komáromi deszkákon, majd évtizedekig „marad” a rozsnyói amatőr lét. Az 1989-es rendszerváltás után még egyszer próbát tesz Kassán, ott, ahol a lánya és a fia is ismerkedik a profi színpadi létezéssel. De férje betegsége miatt ezzel le is zárja színházi pályafutását. A 95 éve született Mihályi Mária 2012-ben a szepsi Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztiválon életműdíjat kapott.
Nos, ennyi dióhéjban egy felvidéki magyar színész életpályája, amely mögött tragédiák egész sora húzódik. Balogfala-Komárom-Rozsnyó: ez a három helyszín határozta meg az életét. Balogfalán született, Komáromban lépett a színpadi deszkákra, míg élete nagy részét Rozsnyón háziasszonyként élte le sanyarú sorsú férje oldalán, de szinte mindenki ismerte, hisz ők éltették a Csemadokot, Mária néni játszott, szavalt, s fiatalokat pátyolgatott.
Sunyovszky Sylvia, a ma már Kossuth-díjas színésznő is tőlük kapta az alapokat, de a családi fészek mások előtt is állandóan nyitva állt. Bettes István költő tudna erről sokat mesélni, de e sorok íróját is mindig szeretettel várta Mária néni, s ilyenkor ki nem fogyott a szó, hisz minden viszontagság ellenére regényes élet volt az övék férjével, Krausz Zoltánnal.
Öt kiskorú testvérét nevelte fel
Mária néni Balogfalán született 1927 októberében. Apja kőfejtő volt a korláti bányában, édesanyja varrónő.
Balogfalán végezte el a nyolc elemit, de apja korai és titokzatos halála miatt otthon maradt, hogy öt ifjabb testvérét nevelje. „1938-ban jött egy vándortársulat Balogfalára, s az udvarunkban voltak elszállásolva. Mi, gyerekek állandóan hallgatóztunk, s nemigen ment a fejünkbe, hogyan lehetséges az, hogy az egyik pillanatban sírtak, a másikban nevettek. Három hétig voltak nálunk, s a kocsmában játszottak. Én vittem a sminkes táskájukat, s számomra ez életre szóló élmény volt. Akkor még villany sem volt a faluban, petróleumlámpa fényénél játszottak.” – mesél a kezdetekről Mária néni, aki már akkor is folyamatosan szavalt a helyi alapiskola különböző ünnepségein.
1941-ben, már a magyar időkben az iskola lehetőséget kapott, hogy két tanulót ingyen tovább taníttathat. Őt és egyik unokatestvérét, Nagy Józsefet (aki akkoriban már verseket is írogatott) választották ki, de a család anyagi lehetőségei nem engedték meg, hogy az akkor már 14 éves munkaképes lányt elengedjék. Ráadásul pár évvel később, 1948-ban az édesapja is titokzatos körülmények között meghalt, holttestét az erdőben találták meg, nagy valószínűséggel agyonlőtték.
Mária néni emlékei szerint apja remekül énekelt, a amikor a Száz szál gyertyát ide az asztalra kezdetű dalt énekelte, még a petróleumlámpa is elaludt.
Többször mesélte is családi körben, hogy az I. világháború végén a tisztje javasolta, elviszi őt operaénekesnek, de nem ment. De ha tanulni nem is tanulhatott tovább Mária néni, a helyi színpad előadásaiból nem maradhatott ki. „Soha nem felejtem el Napóleon császárné szerepét. Úgy átéltem a szerepem, hogy egy alkalommal bevertem a fejem a falba. Még most is beleborzongok, ha eszembe jut. Fehér Anna, Napóleon császárné, A kintornás család – ezekre a darabokra emlékszem. Főleg népszínművek voltak ezek, amelyekhez hozzá tudtunk jutni. Nem felejthetem, hogy 1945-ben még elkezdtünk egy darabot próbálni, aztán három évig nem játszhattunk magyarul.” – zárja le élete első fejezetének ecsetelését Mária néni.
A sorsát azonban mégsem kerülhette el, s 1955 január 15-én bemutatkozhatott az alig egy éve alakult MATESZ 11. bemutatójában.
Beumarchais A szevillai borbély című előadásában. Idézzük a szemtanút, Egri Viktort: „Közvetlen és emberi volt Mihályi Mária, akire a színház – helyesen – először bízott főszerepet. Játéka bensőséges, átélt volt, kihozta azt, amit a nagy francia ezzel a bájos lányalakkal mondani akart, hogy a boldogságért harcolni is kell, hogy nem szabad beletörődni az emberi aljasságba és gonoszságba, hanem fel kell lázadni ellene. Mihályi Mária alakítása figyelemreméltó, úgy érezzük, hogy mély tónusú hangjával, temperamentumával drámai szerepkörben hasznára lesz az együttesnek”. Nos, csak részben lett igaza a kritikusnak, Mihályi Mária eljátszott ugyan még néhány fontos szerepet, így volt Marcella (Lope de Vega: A kertész kutyája), Monna Mea (Heltai Jenő: A néma levente), Margit (Egri Viktor: Ének a romok felett) és a grófnő (Maupassant: Fogadó a határszélen), de a politika közbeszólt. Mihályi Mária ugyanis házasságra lépett Krausz Zoltán rendezővel, s ezzel további sorsa megpecsételődött.
De ki is ez a Krausz Zoltán, akinek a nevét a komáromi színházi évkönyvekben hiába keresnénk?
Krausz Zoltán Rozsnyón született. Itt végezte el a magyar tannyelvű elemi iskolát, és a premontrei gimnáziumban érettségizett 1942-ben. A budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán szerzett 1949-ben filmrendezői oklevelet, és a Hunnia Filmgyár rendezőjeként Balázs Béla megbízásából anyagokat gyűjtött az 1948/49-es eseményekről egy dokumentumfilmhez, amikor azzal a váddal, hogy kapcsolatot tart Mindszenty József hercegprímással, letartóztatták, és átadták a csehszlovák hatóságoknak.
Még 1946-ban tagja lett a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetségnek, s egyike volt annak a 38 tagú, zömében papokból álló csoportnak, amely memorandumban tiltakozott a kitelepítések és a csehországi deportálás ellen. A memorandumot eljuttatták Nagy Ferenc miniszterelnökhöz, Gyöngyösi János külügyminiszterhez, Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyetteshez, Szakasits Árpád köztársasági elnökhöz, Ravasz László református, Ordas Lajos evangélikus püspökhöz és Mindszenty József hercegprímáshoz is.
A csoport tagjai közül tízet ítéltek fejenként hat-hat év börtönbüntetésre, köztük őt magát is. Hat évig dolgozott a jáchymovi uránbányában, ahol kitanulta a vájár szakmát.
„Egyszer csak megjelentek az ávósok a Hunnia Filmgyárban, és szó nélkül elvitték őket. Tíz napig ütötték-verték az Andrássy út 60. alatt, s csak azért imádkozott, nehogy Szibériába vigyék őket. Szerencsére Pozsony felé fordult a kocsi, ahol előbb Lipótvárra került, ahol még Esterházy Jánossal is találkozott. Innen került Jáchymovba, egy kis levél kíséretében, hogy a hazatérése nem kívánatos.” – meséli Mária néni, aki Zoltánt a MATESZ-ban ismerte meg, ahová szabadulása után került fővilágosítónak.
Később rendezést is vállalt, de csak álnéven rendezhetett. Krausz (Kozma) Zoltán hároméves komáromi működése alatt Ľubomír Smrčok Póruljárt sógorok, Lope de Vega A kertész kutyája és Jozef Hollý A furfangos diák c. darabjait állította színpadra. „1955-ben Fellegi István akkori komáromi színi direktor kérte meg Zolit, hogy ne menjünk vissza Pestre, ahol előtte Zoli dolgozott, mert nagy szüksége lenne mindkettőnkre, s szerez nekünk lakást. De bizony, Krausz Zolinak nem lehetett lakást biztosítani, így egyik albérletből a másikba mentünk. Sokan nem értették, miért mondtunk fel váratlanul a színháznál. Ezért. Elég lett volna egy szoba-konyhás lakás Komáromban, s akkor lehet, hogy még most is ott vagyunk.“ – pergeti vissza azokat a boldog, mégis keserédes éveket Mária néni, s mivel lakást nem kaptak, úgy döntöttek, hogy hazatérnek Gömörbe, mégpedig férje szülővárosába.
Krausz Zoltán egy évig dolgozott fűtőként, majd a lakásgondnokságon lett üzemvezető, később fotósként kereste a kenyerét, s egy ideig népművelőként is dolgozott. Magyar és szlovák amatőr csoportokat is rendezett. Többször eljutottak a Jókai Napokra is. Ősbemutatóként vitte színre még mindig Kozma Zoltán álnéven Laczkóné Kiss Ibolya Erzsi tekintetes asszony c. darabját, amely Madách feleségéről, a ledér, kikapós Fráter Erzsébetről szól, s amelynek a főszerepét felesége játszotta el. „Nagyon nagy sikerrel játszottuk az előadást a komáromi Jókai Napokon is. Zsúfolt ház előtt játszottuk délután és este is, de eljutottunk vele az egész környékre is.” – emlékszik vissza Mária néni.
Évekkel később színre került rendezésében Az anya Gorkijtól, amelynek a címszerepét szintén a feleség játszotta, ahogy Gyárfás Miklós Dinasztia című történelmi vígjátéka is.
Már férje súlyosbodó betegsége idején rendezést is vállalt, Csiky Gergely Ingyenélők című darabját vitte színre, s természetesen az egyik főszerepet is elvállalta. A házaspárnak két gyermeke született: Mária 1959-ben, Tivadar 1963-ban. Mindketten megfertőződtek a színházzal, Mária 1980–83 és 1988–92 között a kassai Thália Színpad/ház tagja volt, utoljára már az 1989-es változások után a Beke Sándor rendezte legendás Esőcsináló című előadásban lépett színpadra, majd Németországban telepedett le. Első férje még a kassai tháliás években Hizsnyai Zoltán költő volt, aki szintén itt színészkedett akkoriban. Fia, Tivadar az 1981/82-es évadban színészkedett Kassán, jó tíz évvel később dramaturg a komáromi Jókai Színházban, majd már elismert íróként egy 1956-os drámapályázat erejéig (A kutya halála) tér vissza Kassára 2016-ban.
A rendszerváltás után a darab és az előadás is mintha bedöglött volna, kassai bemutatója lagymatag fogadtatást vált ki. A két főszerepet Lengyel Ferenc és Várady Béla játssza, utóbbi felesége Mihályi Mária. Dusza István így ír az előadásról megjelent kritikájában: „Meglepetéssel szolgált Krausz Mihályi Mária (Paálné), aki Váradi partnereként az asszony figurájának természetességét erősítette fel”. Férje halála után már csak városi rendezvényeken lép fel versmondóként, de 2012-ben Szepsiben még egyszer felhívják a deszkákra, ahol a losonci Csák Etelkával együtt ő is megkapja a Mics Károly Életműdíjat. A neves elismerés alkalmából Tóth Tibor akkori komáromi színidirektor is üdvözli levélben, akivel (s a minap ötvenedik születésnapját ünneplő Kassai Csongorral) annak idején először állt(ak) a Döglött aknákban a Thália Színház színpadán.
Nagy-nagy köszönet Richtarcsík Mihály segítségéért.
