Még mindig a Pál utcai fiúké a grund!
Több mint fél éve tarolnak a Pál utcai fiúk a komáromi Jókai színház grundján. Mi sem lehet nagyobb bizonyíték a nézők vitathatatlan érdeklődésére, mint egy újabb telt házas előadás.
Molnár Ferenc közszeretett ifjúsági regénye nem szorul különösebb bemutatásra. Generációk nőttek fel és öregedtek meg, nemzedékek nevettek és hullajtottak könnyet a kis Nemecsek és barátai kalandjain a 19. századi Budapesten. A mai generációnak Geszti Péter, Dés László és Grecsó Krisztián hármasa húzta elő újra a fiókból a közismert regényt, ezúttal musical formájában és ellátva modern dalokkal. Meg kell jegyeznem, hogy a színmű zenés változatát semmilyen más feldolgozásban nem láttam, így összehasonlításokat nem fogok tenni, és talán nem is illik, hiszen minden színész és rendező a saját ízlésvilágához és személyiségéhez szabja a művet és karaktereit, ahogyan az kellően jólesik.
A Vígszínházban hatalmas sikert arató művet idén, március 24-én mutatták be a nagyközönség számára Komáromban, a Pozsonyi Színművészeti Főiskolán végzett Rédli Károly rendezésében. A lassan nyolc hónapja tartó színdarab popularitása nem kíván lankadni a kíváncsi nézők köreiben, akik közül sokan már a harmadik vagy a negyedik alkalommal tekintették meg újra az alkotást. Mi a titka Molnár Ferenc klasszikusának, és mennyire sikerült Rédli Károlynak megfognia a történet esszenciáját?
A történet két fiúcsoportot mutat be. Az egyik oldalon a titulált “főhősök”, a Pál utcai fiúk, másikon pedig a vörösingesek, akik egymással rivalizálnak a grundért, mely a játszóterük színhelye. A történet modern társadalmunk számára is aktualitással szolgál a háború banalitásainak szemléltetésében, és az önfeláldozás szívbemarkoló tragédiájának bemutatásában. A mű megható és szerethető. Számomra, az egyik legnagyobb erénye a vörösingesek bemutatásából ered, akik nem bagatelizált gonoszok, pusztán más körülményekből való és más értékrendekkel rendelkező emberek, akik szintén vágynak a hovatartozásra. A vörösingesek köreiből, mint színészileg, mint karakterileg magasan kiemelkedett Matusek Attila, vezérük Áts Feri szerepében, aki puszta megjelenésével képes volt tekintélyt parancsolni minden egyes társának, ugyanakkor a darab érzelmesebb részeinél képes volt kimutatni a benne rejlő empátiát és humánumot. Kedvenc dalaim zöme is csapatának vörös kottáiból eredt.
Nem könnyű feladat színészeket kiemelni a Pál utcaiak csapatából, hiszen senki sem szereti a kivételezést, viszont mindenki számára adódnak alakítások egy bizonyos alkotásban, amikor a karakter puszta személye kiemelkedőnek számít. Az általam - remélhetőleg nem szégyenszemre - nem ismert Monori Dominik piperkőc Cseléje pontosan ilyen volt. Végül, de nem utolsósorban a megemlítésekből nem szabad kihagyni a történet szívét és lelkét, Nemecsek Ernőt sem, akit az ártatlan megjelenésű Rákos Olivér játszott el. Karaktere nem győzött meg azonnal, de ahogy telt a három órás játékidő, úgy lett szerepének megformálása egyre szerethetőbb, végzete pedig meglepően hatásosnak bizonyult az enyhén eltúlzott szentimentalitása ellenére is.
Összességében a Pál utcai fiúk az egyik, ha nem a legjobb és legszórakoztatóbb alkotás, amit a Jókai színház repertoárjából előhúzhatunk, még a musical zsánerével való bonyolult viszonyom ellenére is. A színdarab kellemes kikapcsolódást nyújtott kicsiknek és nagyoknak egyaránt, a három órás játékidő pedig szinte észrevétlenül elszállt.
