Különös ismertetőjele: Gyenge Árpád
A múlt század ötvenes-nyolcvanas éveiben egy rendezőnek mindig a főhős kiválasztása jelentette a kisebb gondot.
Ha egy postásra, egy csaposra, egy lakóbizalmira vagy mondjuk egy harmadik polgárra volt szüksége, akkor bizony a bőség zavarával küzdött, hisz a magyar színházi világ tele volt zseniális epizodistákkal. Ezek egyike volt az időtlen korú, ma száz éve született Gyenge Árpád, aki mintegy 25 éven át ki- s bejárt a film- és tévéstúdiók ajtaján. Több száz figurát teremtett meg úgy, hogy legtöbbjüknek még neve sem volt, s a stáblisták sem mindig sorolták fel. A Sors utolsó baklövése vele szemben, hogy élete utolsó hónapjaiban kapta meg első főszerepét A világ közepe című tévéjátékban, de mire a film képernyőre került, ő már nem élt.
„Furcsa sors az epizodistáé. Olykor csak éppen bejön egy szobába. Körülnéz, mond valamit, amire oda se figyelnek. Eltűnik. És az a szoba mégis tőle kap életet” – vele kapcsolatban írja ezeket a sorokat a Film Színház Muzsika 1977-es évkönyvének névtelen szerzője. Tudjuk, színésznek lenni nagyon halandó mesterség, hiszen egy-egy alakításra csak az aznapi néző emlékszik, s amikor meghal az utolsó néző is, aki látta, vele együtt meghal a színész is. Színészi halandóságra reménykeltő gyógyszernek a film tűnik, de mi van akkor, ha csak bakter, sekrestyés, asszisztens, színházi ügyelő, postás vagy egy névtelen családtag jut valakinek filmrészül. Sokszor szöveg se adódik hozzá, s még a felvett jelenet jó részét is törli majd a vágó. Nos, ilyenkor nem árt a zsenialitás. A magyar filmrendezők nyugodtan foghattak egy-egy film előkészítésébe, főhőst sokszor könnyebb volt választani, mint mondjuk egy kottamásolót. Hisz mi magyarok, tele voltunk zseniális epizodistákkal.
Ezek egyike volt Gyenge Árpád is, aki többek között Rezsőt, a kottamásolót játszotta Keleti Márton Fuss, hogy utolérjenek! című remek krimiparódiájában. Pár mondat az egész, de sokadszorra is az egyik legemlékezetesebb jelenete a ma már klasszikus filmnek, amelynek egyik főszerepét Pécsi Sándor játszotta, akinek ez volt az utolsó filmje, s alig ötvenévesen váratlanul átlépett az égi társulatba. Budapesten egy társulatban, a Madách Színházban játszottak, mindketten hűségesek voltak a Lenin körúti teátrumhoz, mindketten kortalanok voltak, s már huszonévesen nagyapákat játszottak, de amíg Pécsi a Lear király szövegkönyvével a kezében halt meg, addig Gyenge Árpád legfeljebb álmodott Shakespeare hőséről. És álmodott is. „Hiába írta meg a világjáró angol Shakespeare-búvár hazai lapjaiban, hogy Gyenge Árpád alakításában élvezhette a világ legnagyobb Második Sírásóját, azt a jó anglus sem tudhatta, hogy Árpi barátunk szívesebben lett volna inkább a világ legkisebb Lear királya vagy III. Richárdja” – írja róla remektollú, többnyire szintén epizodista kollégája, Körmendi János, aki vígszínházi, szintén epizodista kollégájával, Szatmári Istvánnal legalább feltette írni nem tudó kollégáit a halhatatlanság térképére. Amíg Pécsi Felvidékről került kacskaringós utakon a Madáchba, addig Gyenge Árpád Biharból, a különös nevű Asszonyvására nevű kicsike településről. Mire megszületett 1925 decemberében, már túl vagyunk Trianonon, így szülőfaluja már Romániához tartozik. Ez az év különleges a magyar színház történetében, óriások egész sora születik ebben az évben, Darvas Ivántól kezdve Inke Lászlón, Miklósy Györgyön, Szirtes Ádámon át Kálmán Györgyig és Keres Emilig, de ez év decemberének „termése” Makk Károly filmrendező is, akinek a pályakezdő Liliomfi című filmjében feltűnik Darvassal együtt.
Igaz, Darvas a címszerepben, ő pedig egy muzsikust alakít. S nézvén a filmet, hinné valaki, hogy egyidősek? Miután bevégzi nagyváradi iskoláit, átlépi az országhatárt, mert mindenképpen magyar színész szeretne lenni. Pécs, Sopron és Debrecen érintésével jut el 25 évesen Budapestre, ahol a Madách társulata fogadja be. Itt is marad váratlan, 54 éves korában bekövetkezett haláláig. Igaz, egy-két nagyobb szerep kivételével (mint Candy figurája az Egerek és emberekben) nem igazán gondolkodnak benne, Kéry Gyula és Vándor József kollégáival együtt maradnak a Madách örökös epizodistái. Ennél egy létrafokkal magasabbra állhat Némethy Ferenc, Szénási Ernő vagy Pádua Ildikó és Lelkes Ágnes, akiknek néha egy-egy középfajsúlyos szerep is az ölükbe hullik. De persze csak egy dilettáns ír(hat) le ilyeneket, hisz sokszor egy-egy nevesincs bejövetel jóval nehezebb feladat, mint egy címszerepet megcsinálni. Bizony a második sírásó szerepe a Hamletben van akkora fajsúlyos feladat mint maga a címszerep. Ahogy ezt már az a bizonyos anglus is megírta. A különbség sokszor csak annyi, hogy Hamlet alakítója akár többször is kimehet a vasfüggöny elé meghajolni, mire a második sírásó megformálója többnyire már otthon az esti rumos teáját melegíti.
A Liliomfiban láthatta először a magyar mozinéző, de „neve” csak az 1957-es Vörös tinta című filmben van először, ő Lányi Albert énektanár. Innentől kezdve szinte minden második mozifilmben jelen van, legtöbbször a színészlista végén, ahol már neve sincs egy-egy szerepnek. S amikor elindul a televíziózás, s szakmányban gyártják a tévéjátékokat, ő sem maradhat ki belőlük. Zsurzs Éva 1963-as Szaxofon című játéka az első, amelybe szerepet kap, a postásét s csak élete utolsó esztendejében (július elsején hal meg) tíz filmben szerepel. Ekkor kapja élete első főszerepét, A világ közepe című Mátyás-történetben. De ekkor már egy ország kedvence. Pólika Pál a Le a cipővel! című ifjúsági sorozatban, Spiller az Egy óra múlva itt vagyok című sorozatban, s két rajzfilmben (Kérem a következőt!, A legkisebb ugrifüles) ő a teknős hangja.
Ma már nehéz lenne kideríteni, hogy a televízió vagy a rádió fedezte-e fel a hetvenes évek végén a klasszikus Mátyás-történetet, amelyben az igazságra szomjas királyunk ismét álruhát ölt (könnyű neki, hol van még akkor a szelfi), igazságot tesz Gyeviben, s csúffá teszi az országos törvényeket saját képére formálni nem átalló gyevi bírót. A történetet már Móra Ferenc is megírta, majd Bárány Tamás is elővette. Előbbit 1979-ben a rádió dolgozta fel, s hanglemezen is megjelent, utóbbiból a tévében ugyanabban az évben Fejér Tamás készített másfél órás tévéjátékot. Mindkettőben szerepet kapott Gyenge Árpád – a rádióban, ahogy már megszokhattuk –, a kisbíró szerepében gondoltak rá (magát a gyevi bírót Bodrogi Gyula alakította), a filmvásznon viszont váratlanul fordult a kocka. Gyenge Árpád megkapta élete első (s ma már tudjuk, egyben utolsó) filmfőszerepét is, ő lett a teljesen kortalan, de inkább nyolcvannak kinéző gonosz gyevi bíró. Mátyást a magánéletében is nagy orrú Helyey László játszotta, de maga a tévéfilm azzal írta be magát a filmtörténetbe, hogy egymás mellé rakja a magyar színházi élet nagy epizodistáit. Hisz a további főszerepeket játszó Koncz Gábor, Bujtor István, Zenthe Ferenc, Harsányi Gábor Szerencsi Éva és Hűvösvölgyi Ildikó mellett kisebb-nagyobb szerepben ott van Schubert Éva, Némethy Ferenc. Vándor József, Farkas Antal, Horváth Gyula, Zách János, Horkai János, Bánhidi László, a legtöbb magyar filmben szerepelt Siménfalvy Sándor vagy a napokban 100 esztendős Ambrus András és még folytathatnánk a sort. S mindegyikük felejthetetlen. Talán az egyetlen magyar film, amelyben ilyen koncentrált mennyiségben vannak jelen a magyar színházi élet felejthetetlen epizodistái.
S most ismét idézzük a névtelen kritikust:
Mélabús, agyonzaklatott orvosokkal és néhány valóban hű baráttal. Az inas bejelent, bekísér, kikísér. Soha hálátlanabb szerep! Mit lehet itt csinálni? Semmit. És Gyenge Árpád valóban nem is csinál semmit. Csak éppen amennyi benne van a szerepében”. Kell ennél több? De azért a Sors talán mégis lehetett volna vele kicsivel igazságosabb. Nemcsak a szakmai pályája, de a magánélete sem úgy alakul, ahogy eltervezte. Családot alapít, egy lánya és fia születik, de felesége fiatalon idegyulladást kap, lebénul, s az ideális családi életnek vége. S bár mindent megtesz, hogy így is a legtöbbet biztosítsa a családjának, a sok-sok reménytelen harc felőrli az erejét. Bár nem panaszkodik, játssza az örök kisembereket, egész nap rohan próbáról a stúdiókba, este az aktuális egymondatos szerepébe, a színházból éjjel a rádióba vagy a szinkronba, s meghalni is csak a nyári szünetben van ideje.
„Ő lett a lojális kisember, a becsületes, a »belépő«, a jó szóra induló, ki nem okoz fejfájást az agitátornak... Ő ténfergett minduntalan a főesemények árnyékában, ő volt szeretetreméltóan tréfás visszhangja a detonált igazságoknak, ő nézett össze cimborájával ámuldozva, ha a főhős váteszi kijelentés eresztett meg... Az ő jóízű csettintésén hihette a néző, hogy a főszereplőnek valóban jó a bora. S az ő elkínzott arcán tükröződött az a megrendülés, amit a Kossuth-díjas drámai hősnek kellett volna kiváltania... Árpád mindig csak hozta a jó hírt, de sosem kapta” – írja róla személyes portréjában Körmendi János. De legalább egy Jászai-díj azért jutott 1968-ban.
Lemarad A világ közepe bemutatójáról is. Pedig ez első főszerepe, immár 54 évesen. Ha viszont mai szemmel nézzük, amikor a mai fiatal színészek többségének esélye sincs arra, hogy a nagyközönség megismerje, hisz film is alig, tévéjáték egy szál se, akkor csak irigyelhetjük Gyenge Árpádot, hisz névtelen egymondatos szerepeivel, utánozhatatlan orrhangjával így is beírta magát a halhatatlanságba.
