Huszárik Kata: Szeretem magam kihívások elé állítani

Huszárik Kata büszke az apai hagyatékra, és igyekszik azt méltóképpen kezelni. A tárlatnyitó előtt faggattuk a csengő hangú, sokoldalú művésznőt.

Mindössze tízéves volt, amikor elveszítette az édesapját. Milyen emlékeket őriz róla?

Kevés emlékem van róla. A mostani kiállítás is azt a címet viseli, hogy Csontváry én vagyok. Sokáig nem is tudtam megnézni a filmet, mert vannak benne olyan részek, amelyek a mi életünkhöz, a mi családunkhoz köthetők. Apu nem volt egy klasszikus apa, sokkal inkább egy lángoló, tehetséges ember, aki ment a maga útján, amin nemigen volt megállás. Ritkán jött, és az emlékképem róla az, hogy nagyon magas és vékony volt, mindig elegáns, gyönyörű ingeket hordott. Megmaradt bennem, ahogy felnőtt létére leült velem a szoba padlójára, és valami papírdarabra rajzolt. Akkor valahogy azt éreztem, hogy ő nem lement gyerekbe, hanem ő tényleg gyerek tudott lenni. A Csontváry‑film forgatásán voltam lent néhány napot a Hortobágyon, amiről szép emlékeim vannak. Úgy érzem, hogy amikorra abba a korba értem volna, hogy partnerként tudtunk volna beszélgetni, addigra elment.

Hogy igazi művészcsaládba született, az tagadhatatlan, hiszen édesanyja Nagy Anna színésznő, aki például a Pacsirtában nyújtott felejthetetlen alakítást. Adódik a kérdés, eleve elrendelés volt‑e, hogy színésznő lett, és a művészi pályát választotta?

Egyáltalán nem. Viccesen azt szoktam mondani, hogy én még most sem tudom, mi leszek, ha nagy leszek. Sokáig régész, tanár, iparművész szerettem volna lenni, de az vitathatatlan, hogy nem voltam teljesen független a színház és a film világától. Édesanyám is hazahozta a színházi problémákat, a kérdéseket, ugyanakkor nem voltam tipikus színházi gyermek, nem a színházi öltözőben nőttem fel. Anyukám – szerintem nagyon okosan – távolabb tartott a színháztól, de persze az előadásokat, amelyekben játszott, megnéztem.

Édesanyjával néhány éve elhatározták, hogy édesapja, Huszárik Zoltán emlékét megőrzik. Mennyire sikerült ezt megvalósítani?

Édesapám Domonyban született, és megörököltem a házat, ahol felnőtt. Ez tulajdonképpen a nagymamám háza, egy nagyon szép kis tornácos parasztház. Amikor még élt a nagymamám, mindig a lelkünkre kötötte, hogy ne adjuk el a házat, hanem csináljunk édesapámnak egy emlékhelyet. Ezt magam is így gondoltam. Jó lenne egy hely, ahol, ha nem is az összes képe, de azok jó része megtekinthető lenne. Anyukám ebben partner volt. Létrehoztuk az alapítványt, próbálnánk egy emlékházat kialakítani, ami elég nagy feladatnak bizonyul, anyagiak kellenek hozzá. Ami viszont öröm, hogy nagyon sok helyen sikerült kiállításokat szervezni az alkotásaiból, és a rajzok egy részét most már láthatja a nagyközönség is. Annál is inkább örülök ennek, mert apukámról viszonylag kevesen tudják, hogy nemcsak kiváló filmrendező volt, hanem nagyszerű grafikus is. Nyáron a Műcsarnokban volt egy komoly kiállítása, amit a nagy érdeklődésre való tekintettel meghosszabbítottak. Több száz rajzát őrizzük, de a világban is sok embernél van egy‑egy alkotása, mert szokása volt, hogy amit lerajzolt, azt azonnal odaajándékozta valakinek. Éppen ezért alapítványunk egyik célja, hogy a műveit felkutassuk és katalogizáljuk.

Pozsonyban járt már valamikor?

Főiskolás koromban voltunk itt egy színházi fesztiválon, három‑négy napig. Nagyon szép emlékeim vannak a városról, ezért most is örömmel jöttem, hogy apukámról beszéljek a tárlatnyitóra érkezett embereknek.

Nagyon sokrétű művész. Színházi, tévés, filmes szerepekben látni önt, de szinkronszínészként is dolgozik. Melyiket szereti a legjobban ezek közül?

Az az igazság, hogy én éppen a sokféleséget szeretem. Néha hajmeresztő dolgokba is belevágok, egész egyszerűen azért, mert nagyon foglalkoztat az, hogy mit bírok el, meg tudom‑e csinálni. Szeretem magam kihívások elé állítani, nem tudok tétlenül üldögélni, emiatt persze sokszor nagyon fáradt vagyok. Több színházban is játszottam, most már negyedik éve egy kis független színházban dolgozom, a Maladype Színházban, a nyolcadik kerületben. Kis társulat vagyunk, kísérletező, kíváncsi színházként működünk, s szerencsére megvan a közönségünk is. Ebbe is úgy ugrottam bele, hogy valami új kihívásra vágytam. Jelenleg tévézek is. Tulajdonképpen a pályám kezdetétől úgy alakult, hogy időnként szoktam műsort vezetni, sorozatokban is megfordultam. Most az M5‑ön vezetem a Multiverzum című tudományos magazint, nyáron pedig Gyöngyössy Bencével forgattam a Béres családról szóló filmben, ahol én játszottam Béres József feleségét. Ennek most folynak az utómunkálatai.

Van valamilyen szerepálma?

Tudom, hogy illene erre valamit mondanom, de engem mégis mindig készületlenül ér a kérdés. Igazából amit nagyjából másfél éve tervezgetek és szeretnék, az egy önálló est, kortárs magyar női szerzők novelláiból. Még nem csináltam ilyet. Édesanyámmal ketten összehoztunk jó pár évvel ezelőtt egy Lázár Ervin‑estet, amit mindketten imádtunk, de foglalkoztat, hogy egyedül, másfél órában képes vagyok‑e valami olyan sűrűséget létrehozni, ami megfogja a közönséget. Ez nagy kihívás. Anyukámmal egyébként félszavakból is megértjük egymást. Ő sokat segít a pályám során szakmai kérdésekben is.

Mivel tud feltöltődni, ami nem művészet, nem színház?

Olvasok, és ha van időm, akkor kézművesdolgokat készítek, mert az nagyon jól kikapcsol. Ha a fejemben megszületik valami, nem nyugszom addig, amíg valóra nem váltom. Karácsonyra a kedvesemtől kaptam egy fazekaskorongot, úgyhogy tavasztól kezdődhet a köcsögkészítés.

A következő harminc évet hogyan képzeli? Vannak-e hosszú távú tervei?

Ez a pálya nem a hosszú távú tervekről szól. Sokszor még azt sem tudja az ember, hogy holnapután mit fog csinálni. Megpróbálom megtalálni magam azokban a helyzetekben és feladatokban, amikben éppen vagyok. Nem szeretnék ráállni egy sínre, hanem szeretném megőrizni ezt a fajta szabadságot, ami most az enyém. Eddig szerencsém volt, sikerült.

Vannak felvidéki kötődései?

Nagymamámék tót származékok, bár nem tudom kideríteni, honnan. De arra emlékszem, hogy amikor kicsi voltam, gyakran jártunk nagymamámmal szomszédolni, és amikor valami érdekeset kezdtek volna mondani, átváltottak szlovákra, hogy ne értsem. Apukám szerintem még egy kicsit beszélt is szlovákul.