Húsz éve hunyt el Bessenyei Ferenc Kossuth-díjas színművész
Hihetetlen, hogy szalad az idő. Immár húsz éve, hogy 2004. december 27-én hunyt el Bessenyei Ferenc kétszeres Kossuth-díjas színész, a nemzet színésze, a magyar színművészet óriása.
1919. február 10-én született Hódmezővásárhelyen, egy ötgyermekes, elszegényedett kereskedőcsalád legidősebb fiaként. Anyja varrásból tartotta el gyermekeit, boltos segéd apja öngyilkos lett, a tragédia egész életére rányomta bélyegét.
Ferenc tizenhat évesen családfenntartóvá, jóval fiatalabb öccsei gyámjává vált.
Nem végzett színi tanulmányokat, szülővárosának önképzőkörében kezdett játszani, majd a város nyári színházában lépett fel. 1940-ben tagja lett a szegedi Városi Színháznak, 1942-től Miskolcon játszott. A második világháború alatt behívót kapott, de szerencsésen megúszta a katonáskodást. Huszonöt évesen a budapesti Nemzeti Színház tagja lett, de a háború után szerződését nem újították meg. Ezután rövid ideig a Budai Színházban, egy évadot a Vígszínházban játszott, majd vidékre került, Miskolcon, Pécsen, Szegeden lépett fel, színésznő feleségével és ikerlányaival egyszobás albérletekben tengődött.
1950-ben szerződött vissza a Nemzetibe, ahol mesébe illő sikerrel robbant be a köztudatba, s vette át azt a vezető férfiszínészi posztot, amelyet a negyvenes években Básti Lajos töltött be.
Elhalmozták jobbnál jobb szerepekkel, rengeteget dolgozott, ám a házassága válságba került. Ekkoriban kezdődött kapcsolata későbbi feleségével, Váradi Hédi színésznővel. Kollégái, felettesei zseniális színésznek tartották, de nehezen viselték, szóvá is tették renitens viselkedését, rabiátusságát, szabadszájúságát.
1956. október 23-án, a forradalom kitörésekor a Bem szobornál a Szózatot szavalta a tömegnek, majd a Nemzeti Színház forradalmi bizottságának elnöke lett. Mindezekért a bukás után szilenciummal kellett bűnhődnie.
1963-tól a Madách Színházban játszott, 1967-től újra a Nemzeti művésze lett, majd 1973-ban visszament a Madáchba, 1980-ban pedig ismét a Nemzeti Színház tagja lett, ahonnan 1981-ben nyugdíjba ment. 1987-től ismét szerződtetett tagja lett a Nemzetinek, 2000-ben pedig a társulattal maradva a Pesti Magyar Színháznak.
A drámától a musicalig minden műfajban otthonosan mozgott, a Fővárosi Operettszínházban is bizonyította sokoldalúságát. Musicalszerepei - főleg a Hegedűs a háztetőn tejesembere - révén újra a csúcsra emelkedett, Tevje karaktere hosszú ideig legalább oly mértékben összeforrott nevével, mint egykor Kossuthé vagy Othellóé.
Hosszú évekig minden darabban mágnesként vonzotta a közönséget, később már a tőle megszokott dörgedelmes hang, a hősi szerepkör, mindaz, ami egykor az elismerést hozta számára a közönség udvarias, hűvös reakciójával találkozott, akadtak, akik úgy vélték, hogy a régi eszköztárhoz ragaszkodó színész mellett elrohant a világ.
1951-től több tucat játék- és tévéfilmben játszott, egyebek közt a Dúvadban, az Egy magyar nábobban, az Egri csillagokban, A fekete városban.
A nyolcvanas évek végétől már ritkábban szerepelt filmen és a tévében, színpadon azonban továbbra is fellépett. Életművének fontos része volt előadóművészi tevékenysége is, csodálatosan mondott verset, 1973-tól 2000-ig előadóestjeivel az egész országot többször bejárta.
A Nemzeti Színháztól 1997 februárjában a János vitéz 100. előadásán Bagó szerepében búcsúzott, végleges színpadi búcsúja 2001 májusában a József Attila Színház Légy jó mindhalálig előadásán volt, ahol Pósalaky urat játszotta.
Utolsó éveiben visszavonultan élt lajosmizsei tanyáján, ahol lovakat tartott. 2004. december 27-én otthonában, 85 éves korában hunyt el, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.
Négyszer nősült, harmadik feleségétől még egy lánya született. Életének utolsó társa, B. Élthes Eszter Férjem, a komédiás címmel írt róla könyvet, amely nem sokkal a művész halála előtt jelent meg.
