Hogy eltűnjön a fejünkből a határ

Kaszás Attila domborműve előtt kezdjük a beszélgetést. A Felvidékről érkezve nem tehetek mást, mint megkérdezem: mivel érdemelte ki Attila, hogy a pajtaszínházat és a nyári művészeti kultúrfolyamot is róla nevezte el?

2000-ben vettem meg ezt a házat itt, Viszákon. Állt itt egy pajta, nagyon romos állapotban. Hogy miért építsem újjá, az az Attilával való beszélgetéseken kezdett értelmet nyerni. Elbontsam? Akkor megbontanám az egész udvar szerkezetét. Mint afféle kultúravisszatanuló ember, kapaszkodókat kellett nekem is találnom. Attilával már korábban együtt játszottunk a Vígszínházban, majd később összebotlottunk a Nemzetiben, és kiderült, hogy sok mindenben egyezünk. Ő Zsigárdra hagyta a házát, amelyből közösségi ház lett. Ebből született a pajtaszínház gondolata. Terveztük, mi lenne, ha amolyan határon átívelő kulturális ügyek születnének. Ő meg is csinálta a zsigárdit, majd 2007-ben meghalt. Akkor döntöttem el, hogy álljunk bele a pajtaszínházba. Az évi filmes jövedelmemet beleöltem, mert ez magánforrásból épült. És jöttek a segítő barátok, éveken keresztül. Jöttek fellépni, útiköltségért, kosztért.

Ezt így könnyű elmondani, de azért kellett egy vezérgondolat.

Elindult egy folyamat, amit én úgy hívok, hogy kultúravisszatanuló összművészeti munka. Ahol a kultúra visszatanulásában feladatot adunk a művészeteknek is. Ebben már komoly szerepe volt Kovács Gyulának, akit 2002-ben ismertem meg. Ő akkorra már több mint húsz-harminc éve mentette a Kárpát-medence őshonos gyümölcsfáit. Akkor merült fel a dilemmám, hogy ennek a pajtának az ikonikus terét miképp tudnám szolgálatba állítani. Nem színházművészi öncélból, hanem közösségépítő céllal. Márpedig faluhelyen nem a színház a kultúrateremtő, hanem a föld és a gyümölcsfa.

Közelítsük onnan a kérdést, hogy ön egy tanyáról indult. Ez a bélyeg szinte ráégett önre, mindig kiemelik, hogyan tudott kitörni az elmaradott tanyáról, a kulturális hátrányból.

Nem kulturális hátrányból, hanem kultúrahátrányból! Ha városi újságírókkal beszélgetek (és ez nem politikai oldal kérdése), bármelyik megemlíti, hogy mélyszegénységben éltünk. Mélyszegénységben? Ha az ember már gyerekként a saját önfenntartásában felelős résztvevő? Azt ettük, amit megtermeltünk. Mitől mélyszegénység ez? Hogy nem volt pénzünk? Hogy akkor még nem volt GYES? Más dolog, de már akkor is mondták anyámnak: „Nem szégyelled magad? Négy gyereked van, ki fogja őket felnevelni?” Már akkor beindult az a kampány, amelynek most isszuk a levét. Visszatérve, nem értem, miért tették zárójelbe és semmivé, ha valaki dolgozik és önfenntartó.

Máig azzá van téve. De kultúraváltás tanúi vagyunk, a parasztiból az ipariba, vagy a fene tudja, mibe.

Ez a folyamat már több mint száz éve tart. És nemcsak Magyarországon, de Európában és az egész világon. De miért akarnak belenyúlni a paraszti kultúrába? A parasztember tudja, mi a dolga a földdel. És a földdel való munkálkodás nagyon nehéz, fájdalmas. Az keserű. Eközben az lenne a dolga az emberiségnek, hogy legyen mindig valaki, aki megműveli a földet. Legyen mindig valaki, aki otthon marad.

Fotó:  Katona Tamás

Csakhogy ezek túl önálló emberek lennének. Vissza lehet hozni a falvainkba a kultúrát?

Vagy visszahozzuk, vagy végleg elveszítjük. Ebben a pillanatban a falvaink jelentős része lakópark. Mert a falu lételeme a föld, és a falu körüli földek már nincsenek a falu birtokában. Nincs az a nagy földbirtokos, aki ott él a faluban, és támogatja az iskolát, az óvodát. A föld már nem tényező a falu életében. Ösztönből még művelik, de már állatot nem tartanak. És lenyomják a torkunkon, hogy ez így jó.

A Tündérkertmozgalom segíthet, ahol megvan a szereposztás. Kovács Gyula szemzi a fákat, ön pedig beszél…

…és Ambrus Lajos ír róla.

Itt, Viszákon hogyan működik a Tündérkert?

Kovács Gyula évek óta menti a Kárpát-medence pusztuló őshonos gyümölcshagyatékát, mert ezt igazi nemzetépítő gondolatnak tartja. Mikor először hallgattam, gondoltam, tudja, miről beszél, de akkor csak a pajtámmal voltam elfoglalva. Aztán jött Attila, és Gyula is hívott ünnepségekre, megemlékezésekre. Láttam, hogy körülötte összegyűlnek gyerekek, felnőttek bográccsal, borral, citerával, hegedűvel. És ez nagyon jó. Amikor megépült a pajtaszínház, éreztem, hogy a falu ezt nem igazán akarja. Rájöttem, ahogy a gyümölcsfák fogynak a faluból, úgy fogynak az emberek is, és ez valamiképpen összefügg. Ezért gondoltam, mi lenne, ha a viszáki hagyatékmentés gyümölcs részébe szállnék bele a pajtaszínházzal. Mi lenne, ha idehoznánk a Kovács Gyula-i gondolatot a közösségépítésre? És jött a Tündérkert fogalma. Majd kitaláltuk, hogy minden viszáki és Viszákról elszármazott gyermek gondnoka lenne egy-egy fának. És 52 fával létrehoztuk a kertet. Most tartunk ott, hogy meg kell fogalmaznunk, mi is az a gondnokság. Mert nem elég, hogy elültetünk egy fát, mert annak akár százéves élete lesz. Mi az a felelősségvállalás? Vannak civilek, globális zöldek, akik fákat ültetnének, de egyikük sem mondja, hogy olyan őshonos fát ültessünk, ami oda való.

Kicsit azzal a szándékkal érkeztem, hogy ezt a gondolatot elkérjem a Felvidéknek. Számtalan óvodánk megújult, és akár mindegyikbe kellene egy kis Tündérkert.

Igen, be kell oda vinni, és aztán vissza a kertekbe. Mert az emberek a kertjeikről is lemondtak. De ha valaki már fát ültet? Az őshonos fával szinte semmi tennivaló, annyira ellenálló. Csak mentsd el, oltsd be, öntözgesd pár évig, aztán ontja a gyümölcsét.

Az emberek nemcsak a fákról mondtak le, hanem a kultúráról is.

Ez az igazi kultúra! Minden más már műalkotás. Korunk egyenlőséget tesz a kultúra és a művészet között, pedig a művészet nem egyenlő a kultúrával. A művészet kultúraközvetítő szerepet vállalhat, ha akar. Kodály, Bartók akart. Kovács Gyula akart, Kallós Zoltán akart. A kultúra a föld, az azt művelő tevékenység. Illyés Gyula írja a Puszták népében, hogy a népi kultúra sorvadása a sanzonok megjelenésével kezdődött. Sajnos igaza volt, mert abban a pillanatban a falusi embert egytől-egyig kultúrateremtőből kultúrafogyasztóvá tették. Este lesz egy kultúrafogyasztási lehetőség itt, a pajtaszínházban. Jön Miklósa Erika, aki ezzel támogatja a munkánkat. És az idén már nem csak Viszákon tevékenykedünk. Marosvásárhely, Nyárádszentsimon, Vasvár. Fákat viszünk és előadásokat.

Mi a színész szerepe ebben?

Kultúraközvetítő. Bocsánat, kultúravisszatanuló és -közvetítő. Én Istent kereső ember vagyok.

Ez nem egy népszerű habitus a jelenlegi színészvilágban.

De én nem is kérdezem, hogy népszerű-e vagy sem. Engem az nem érdekel. Nem gőgből, csak lustább vagyok annál, hogy ezzel foglalkozzak, hogy beleálljak a saját brand építésébe. Nem érdekel! Rég rájöttem, hogy az egyéni teljesítmény csak közösségen belül tud érvényre jutni. Azon belül látszik. A fürdőszobai tükör előtt énekelve, hogy minek gondolom magam, kit érdekel?

Térjünk vissza a paraszti kultúrához. Megfigyeltem, hogy azok az öregek, akik még ilyen gazdaságban nőttek fel, mennyi mindenhez értettek.

A ma kultúrembere ezt a tudást lenézi, miközben nem tudom, értékelhető-e egyáltalán a modern kultúrember tudása. Világháborúban élünk. Nem egy éve vagy két éve. Azt mondják: hál’ istennek, Európában rég volt háború, miközben háború zajlik. Most a kultúránk ellen. Vívják sajtóval, kommunikációval, propagandával. Megoldják, hogy elveszik tőlünk a kultúránk megélésének a lehetőségét. Törvénnyel, uniós szabályozással, nem tudom micsodával, de elveszik. A föld fenntartásának a kötelezettségét veszik el és adják a multik kezébe. Nem arról van szó, hogy valakinek megvan a lehetősége, és maga mond le róla, de a többit is lebeszélik! Érdekeltté teszik abban, hogy feladja. A pénz fogalmát fölértékelték, a munka fogalmát pedig lealjasították, csakúgy, mint a paraszt fogalmát. Mai világunkban a paraszt szitokszó, miközben a paraszt tudja, hogy a nap felkelt, az eső esik, a szél fúj, és őt a hülyeségekről nem tudod meggyőzni.

Nem kapta még meg azt a vádat, hogy amolyan harmadik utas? Kert-Magyarországról álmodozik?

Nem. Azért annyira még nem vesznek komolyan (nevetés). A mi tevékenységünket nem hasonlítanám a Németh László-féle Kert-Magyarországhoz, ők azt társadalomszervező rangra emelték. Politikai rangot kapott a gondolatuk. Az egy nagyon bonyolult gazdaságpolitikai ügy volt. Ez meg „csak kultúra”. Nálam a Kert-Magyarország tényleg a kultúra visszatanulásának a gondolata.

Az elmúlt időszak több színészsikert is hozott önnek. Kossuth-díj, illetve oktatói megbízás a színművészeti egyetemen. Bár amilyen az ön szakmája, mindez akár kényes kérdésnek is minősülhet.

A Kossuth-díj azt jelenti, hogy nagyon régóta csinálom. Ahogy a laudációban is elhangzott: „az eddigi munkámért”. Az ember végzi a munkáját, s valakik úgy látják, hogy a közösség számára hasznos tevékenységet folytat. Ennek van egy díja, ami szerintem az egyik legszebb rangú magyar kultúrát érintő díj, és amire nagyon büszke vagyok. Megkapni azt jelenti, hogy rá kell nézni az eltelt időre, és elkezdhetek jajgatni.

És az oktatás?

Megkaptam a kérdést, hogy nem akarnék-e tanítani az egyetemen. Az ember könnyen elborzad azon, ami a dolog körül zajlik. Az a kérdés, hogy van-e hozzá bátorsága vagy nincs. Ha csak amiatt mondtam volna nemet, mert félek a közvélekedéstől, a háborútól, mert félek a karaktergyilkosságtól… Hogy is mondják? Tisza István sokkal rosszabbul járt. Én nem félek! Magam mögött van valahány esztendő, körülöttem olyan, a szakmájukat kitűnően működtető férfiak, mint Vidnyánszky Attila, aki azt mondja, hogy legyél a csapatom tagja. Akkor én boldogan és büszkén. Úgy érzem, valami mellé, a kultúránk mellé álltam oda, és nem valaki ellen.

Persze nem is lennénk magyarok, ha nem jönnének a támadások.

Nem akarok álnaivat játszani, nem venni tudomást arról, milyen mélységű a támadás. Tudom, és érzem, de nem érdekel. Nem érdekel, mert a kultúránk ügye sokkal fontosabb. A gyümölcsfák ügye fontosabb annál, a madarak, méhek, az állataink ügye fontosabb.  A minket körülvevő, organikusan segítő kultúra sokkal jobban érdekel. És azt látom, hogy minden, ami a másik oldalon van, mindezt meg akarja bontani körülöttünk. 

Fotó:  Katona Tamás

Úgy mondja, mintha nemcsak az Istent keresnénk, hanem az otthonunkat is.

Az ember nagyon könnyen megérzi, hogy hol is van otthon. Lehetnék Ebesen, Debrecen környékén is otthon, de nem úgy alakult. Az itteni közösség, ez a falu befogadott. Amikor idejöttem, Viszák arról volt híres, hogy itt semmi nem történik. Most pedig már az ötödik panzió épül. Tanyáról jöttem, majd visszamentem falura, de közben történt velem valami. Ezt én nem öncélra akarom fordítani. Megjegyzem, nagyon önző ember vagyok. Annál önzőbb dolog nincs a világon, mint amikor az ember örömmel csinálja azt, amit csinál. De itt vannak körülöttem az emberek, és hitelesítjük egymás tevékenységét.

Talán példa lehet ez számunkra is. A Felvidéken is gond az elvándorlás, a falvak kiüresedése.

Kaszás Attilával határon átívelő kulturális kapcsolatokról beszéltünk. De addig van ilyen értelemben határ, amíg a fejünkben határ van. Ha a határ a fejünkből eltűnik, akkor már csak kilométerekről beszélünk. Ha valamire jó az Unió, akkor erre. Ne beszéljünk már arról, hogy Magyarország önmagát határolja. Persze, Trianonról kell beszélni, de közben ápoljuk ezt a folyamatot. Gyümölcsfával, előadással, beszélgetéssel, bármivel.

Megjelent a Magyar7 2021/30.számában.