Helena, Helga, Helena
Féltem, túl nagy fába vágja a fejszéjét az a maroknyi csapat, amely Leonyid Zorinnak a hatvanas években írt Varsó melódia című kétszemélyes darabját előveszi. Aggodalmam csak fokozódott egy pillanatra a kicsit tempótlannak tűnő felütés láttán, de gyorsan megnyugodtam. Végre békebeli színházat láttam, ahol a szavaknak és főleg a csendeknek jelentőségük van. És a színészeknek! Ha még egy jó dramaturgot is találtak volna az előadáshoz, akkor az utóbbi évek egyik legfontosabb előadásáról beszélhetnénk. Így csak majdnem…
Az azerbajdzsáni származású, matuzsálemi kort megélt egykori szovjet szerző, Leonyid Zorin 1967-ben írt darabjának különös szerepe van a magyar színháztörténetben. Ekkoriban Törőcsik Mari már világsztár volt, túl a még főiskolás korában forgatott Körhinta elementáris sikerén, de az Édes Anna, a Vasvirág és sok más film volt már az étlapján, a színházban viszont nem találta a helyét. Major Tamás, a Nemzeti igazgatója cseppet sem volt elégedett vele, s amikor a Varsói melódia elindult nemzetközi sikerútjára, adott egy utolsó lehetőséget Törőcsiknek. S lám, Majornak jó szeme volt, a Varsói melódia a Nemzeti akkori kamaraszínházában 1968 októberében átütő siker lett. Törőcsik partnere Sztankay István volt, az előadást Iglódi István rendezte, magát a darabot Szendrő József fordította. Major három évvel később kettejükre bízta a Rómeó és Júlia címszerepeit. Törőcsik immár elmondhatta, nemcsak a filmvásznon tartozik a legnagyobbak közé.
„Volt egy Kapu, de kulcsa elveszett;//volt egy Fátyol, nem tépte szét kezed;//ma még miénk a hír s holnapra már//kiejt rostáján az Emlékezet!” – ezzel az Omar Khajjám (Szabó Lőrinc fordítása) idézettel kezdődik a Varsói melódia, amely egy banálisnak tűnő, beteljesületlen szerelem története három felvonásban. A történet közvetlenül a második világégés után kezdődik Moszkvában, amikor véletlenül találkozik egy orosz, borászatot tanuló fiú, Viktor s egy lengyel lány, Helena, aki énekelni tanul.
Borzalmas időszak van mindkettejük után, s személyes tragédiáik ellenére fürdenek a nyomortól terhes, de mégis áldott békében. A történet egyik pikantériája, hogy a lengyel-orosz kapcsolatok akkor sem voltak felhőtlenek, ahogy kapcsolatukat végzetesen befolyásolja, hogy a szovjet legfelső vezetés ideiglenesen megtiltja a házasságkötést külföldiekkel. Helga elvégzi a tanulmányait, s hazatér. Útjaik látszólag szétválnak, mindketten házastársat találnak maguknak, de a moszkvai időszak mindkettejük életében örök, kitörölhetetlen nyomot hagyott. Tíz évvel később Varsóban találkoznak, s újabb tíz év múlva ismét Moszkvában. Ekkor már mindketten függetlenek, már az a bizonyos házasságkötési tilalom sincs érvényben, de a húsz év megtette a hatását. A Kapu kulcsa örökre elveszett.
Zorin darabja nem problémamentes darab, amíg az első része meglehetősen és fölöslegesen túlírt, a befejező harmadik részére mintha kissé elfáradt volna. Ahogy tudom, a darabot Lakatos Rák Viktória kezdeményezésére vették elő (Szendrő József és Radnai Annamária fordításából gyúrták egyé), s annak megrendezésére a kassi Thália Színház igazgatója, Czajlik József vállalkozott.
A maroknyi csapathoz szegődött még a Londonból hazatért Lucskay Róbert, akit előzőleg már láthattunk Kassán az Apa, Anya, Pia című egyszemélyesben; Lakatos Róbert, aki részben összeállította, részben szerezte az előadás zenéjét, valamint a díszletet és jelmezeket tervező Őry Katalin. Ha a mai színházi szokásokat nézzük, akkor mindent ellentmondott annak, hogy ezt a darabot itt és most sikerre lehet vinni. De az alkotók bíztak magukban, s az általam látott előadás mind a nézőket, mint a hivatásos színházrajongót meggyőzte arról, nagyon jól választottak. „Radikálisan csendes színházat akartunk csinálni” – válaszolja érdeklődésemre Czajlik József, s talán hozzátehetné, igazi mai antiszínházat. Egy olyan időszakban, amikor saját kassai társulatát s annak nézőközönségét is könnyedebb, dinamikusabb előadásokkal próbálja meg életben tartani. Erre tipikus kísérlet a napokban bemutatott, általa rendezett Ájlavjú című amerikai musical is.
A színpadon egy hátsó fal, egy ágynak, pódiumnak is használt emelvény, két régi zsöllye (mellettem meg is szólal egy néző, milyen jó is volt azokban a régi zsöllyékben ülni), s pár szék. Őry Katalin ronda díszletei és szolid jelmezei remekül jelzik a kort, mégis gyorsan el is feledtetik azt. Vagyis teljesen kortalanná teszik a történetet, amely nyugodtan játszódhatna akár most is. Annyi különbséggel, hogy most nem háború után, hanem közben (csak félve írom, remélem, nem előtte) vagyunk. Lakatos Róbert most is nagyon pontosan bánik a brácsahangjaival, azok ott szólalnak meg, ahol felerősítik a történetet, s bölcsen hallgatnak, amikor a csendre van igényük a szereplőknek, s nekünk, nézőknek is.
Bár, ahogy már írtam, az első rész bőven elbírta volna a dramaturgiai beavatkozást, a történet atmoszféráját gyorsan megteremtő két színésznek köszönhetően a néző ezekben az újabb szabású, kényelmesebbnek tűnő zsöllyében elterpeszkedve szinte azonnal felveszi az előadás ritmusát, s végre elmélyülhet egy különös hangulatú szerelmi történetben. Néha már úgy működik az előadás, mint egy rádiójáték, a néző behunyja egy-egy pillanatra a szemét, s élvezi, hogy mégiscsak vannak még emberi érzések ezen a világon, amelynek megmutatásához bőven elég két nagyszerű színész és a piano is. Lakatos Rák Viktória és Lucskay Róbert remekül bánnak a hangjukkal, a varsói, vagyis „idegen” létére kezdeményezőbb Helena mellett Viktor tétován indító Viktorja úgy egészítik ki, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Egy idő után már a nézőkkel együtt szurkolunk a két fiatal szerelmének a beteljesüléséért. Persze, az igazsághoz tartozik, ülnek a nézőtéren olyanok is, akik nem erre a szordínós hangütésre vártak, s a szünetben riadtan menekülnek. Ismervén a történetet, a szerelmeseknek lelkesen szurkoló nézőket sajnáltam attól a bizonyos végtől, ami persze lehetne akár happy end is. Tudjuk, annak idején korkövetelményre Tóth Manci is megtalálta a boldogságot Csacsinszky Pali oldalán.
Már várom, amikor pár évtized múlva Arbuzov Kései találkozását is előveszik ebben a felállásban. Tőrőcsikék után szabadon...
Az előadást május 26-án, pénteken 19.00 órától Nagykaposon is bemutatják.
