Dermesztő hideg, sötét, keserű néhány nap története
Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című regénye 1989-ben jelent meg, négy évvel első kötete, az egyből a magyar és világirodalomba „berobbanó” Sátántangó után. Az összefüggések tagadhatatlanok: az első regényben jelen lévő kilátástalanság a másodikban esztelen rombolásba, pusztításba torkollik. Mindkét regényt nagyon kedvezően fogadta a kritika, mindkettőből film is készült Tarr Béla rendezésében, az utóbbi esetében Hranitzky Ágnessel közös rendezésben, Werckmeister harmóniák címmel. Az ellenállás melankóliája is nagy sikert aratott a német nyelvterületen, 1993-ban német, osztrák és svájci kritikusok a legjobb külföldi regénynek járó díjat adományozták a szerzőnek. 2023-ban Eötvös Péter Valuska címmel operát készített a regényből.
Nézzük, miről is szól a történet, anélkül, hogy elmondanánk a cselekményt. Az indító képek bemutatják a vidék lesújtó állapotát, nemcsak a gazdaság, a közlekedés, a közbiztonság hanyatlását, hanem az emberi kapcsolatok dekadenciáját is. Majd egy alföldi kisvárosban találjuk magunkat, ahol baljóslatú jelek mutatkoznak, a városka lakói azt tapasztalják, hogy mindennapjaik zűrzavarossá váltak, eltértek a megszokott életviteltől. «…szorongó figyelmüket jó néhány magyarázat nélkül maradt esemény mellett főként az errefelé, december elején mégiscsak rendkívüli, tizenöt-húsz fokos, dermesztő hideg, ez az egyetlen hópehely nélkül rájuk szakadó fagy kötötte le, amely oly mértékben mondott ellent a természet működéséről, egy évszak szabályos beköszöntéről kialakult korábbi tapasztalataiknak, hogy kénytelenek voltak arra gyanakodni, valami körülöttük („Az égbe? A fődbe?) gyökeresen megváltozott.» A kisvárosba vándorcirkusz érkezik egy hatalmas kitömött bálnával. Az emberek csodájára járnak, nemcsak a városbéliek, hanem a környékről érkezők is, akikből egyre nagyobb tömeg alakul ki.
A cirkusz másik fő attrakciója a kis termetű herceg. Éppen ő az, akit a csőcselék szívesen hallgat. Ő pedig „istentelen szavakkal lázítja a tömeget”. Manipulálja, arra ösztönzi a nagyszámú hordát, hogy romboljanak, pusztítsanak mindent, ami az útjukba kerül.
Jobb, ha most rögtön leszögezzük, hogy nem éppen könnyű olvasmányról van szó, sőt! Csak a végtelenül türelmes, egyben figyelmes olvasónak ajánlom, hogy kezébe vegye ezt a könyvet. De azt is mondhatnám, hogy maga az író tanítja türelemre és fegyelemre mindazokat, akik olvasni kezdik. Ha ugyanis túljutnak néhány oldalon, már nem szabadulhatnak tőle. Magam is elmerültem a regény adta környezetben, egy olyan világban, amely egyáltalán nem volt az ínyemre. Legszívesebben elmenekültem volna, de a sorok nem engedtek: folytatni kellett az olvasást, és tudomásul venni, hogy igenis, ez a valóság. Bizarr és irritáló, de mindenképpen valósághű, hiszen ezt éljük napjainkban is. Az arctalan tömeg mögé bújt erőszak, romlás, széthullás… Hiába írta Krasznahorkai ezt a regényt 35 évvel ezelőtt, víziója elért minket, ez az általunk megélt realitás. A dél-alföldi helyszín kitágul, a történtek bárhol a világon érvényesek. A teret és időt tehát nem tudjuk behatárolni.
A regény két fő alakja Valuska János postás, mindenes, a kisváros bolondja és a vele teljesen ellentétes karakter, Eszter György volt zeneiskola-igazgató. Valuska a naiv, jóindulatú és jóhiszemű figura, Eszter úr pedig az intellektuális kiábrándultság megtestesítője, a depresszív hajlam megélője.
Felettébb furcsa, hogy ők ketten szoros barátságot kötnek. Eszter György, a városban megkülönböztetett tiszteletnek örvendő személyiség egy nap Valuska „legnagyobb megdöbbenésére kijelentette, hogy a barátjának tekinti őt. S noha egyáltalán nem értette, mivel szolgált rá erre a barátságra, és Eszter úr miért nem mást tüntetett ki a jóindulatával (valakit, aki képes rá, hogy pontosan felfogja és megjegyezze gondolatait, ő ugyanis, mint gyakran bevallotta neki, azokat legfeljebb ha homályosan érti), ettől kezdve egyenesen kötelességének érezte, hogy kimentse őt a megkeseredettség és a kiábrándultság ama halálos mocsarából, mely vele együtt az egész várost is fogságában tartotta már.” A harmadik főszereplő a városi titkár, Eszter Tünde, György felesége, de már csak a papírforma szerint. Bár Tünde a neve, nincs benne semmi tündéri. Csak a hatalomvágy élteti. „…magának már semmi többet nem akar, elvégre, döngött léptei alatt a folyosó kövezete, mindaz, amire vágyott, az övé…”
Az író ebben a regényében is tanúbizonyságot tesz róla, hogy nyelvünk csodákra képes. Alapos ismerője ezeknek a csodáknak, és kedvére alkalmazza is őket.
A többszörösen összetett mondatok, a közbevetések labirintusában nem éppen könnyű, ám annál örömtelibb az eligazodás. És a képiség szinte elvarázsolja az embert. Egyes részleteket kénytelen voltam újra elolvasni, de nem azért, mert talán nem értettem volna, hanem káprázatos nyelvezetük miatt.
Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája, Magvető, Budapest, 2022
