Az élet muzsikusa volt Kálmán Imre
Igaz, őt se becsültük meg. Se életében, se halála után. Kodállyal és Bartókkal végzett a budapesti Zeneakadémián, a világhírnevét Bécsben alapozta meg. Itt temették el is, ahol tízezrek kísérték utolsó útjára, míg Magyarországon egy ideig még a leghíresebb darabját, a Csárdáskirálynőt se engedték színpadra. Elfeledkeztek a születési centenáriumáról is, két évvel később mutatták be a róla készült életrajzi filmet, s ekkor jelent meg özvegye közös kapcsolatukról írt életrajzi kötete is. Dalai mégis túlélték őt, ülőszobrával tízezrek fényképezkednek a Budapesti Operettszínház előtt, s mostanában mintha a művei is kezdenének újfent divatba jönni. Igen, ez a kis írás a világhírű Kálmán Imréről szól.
S nem Emerich Kálmánról, ahogy azt külföldi lapokban olvashatjuk. Liszt Ferenccel ellentétben ő magyar zsidó családban született egy sokszor tönkrement siófoki terménykereskedő fiaként, aki a fiát jogásznak szánta. Az is lett, de a jogi egyetemmel párhuzamosan a Zeneakadémiát is lelkesen látogatta, s olyan egyívású évfolyamtársai voltak, mint Kodály Zoltán, Bartók Béla vagy a felvidéki gyökerekkel rendelkező Szirmai Albert. Gondolom, az első két nevet mindenki ismeri, de utóbbit is érdemes megjegyezni , 1916-ban szinte egy időben kapja nevüket szárnyra a közép-európai hír, Kálmánnak akkor mutatja be a Király Színház a Csárdáskirálynő magyar változatát, utóbbinak a Mágnás Miska című operettjét.
Pedig egyikük sem az operettet preferálja zeneakadémista éveiben, de mivel komolyzenei műveik semmi pénzt nem hoznak a családi kasszába, mindketten végső elkeseredésükben úgy döntenek, megpróbálkoznak a már akkor is elparentált, ezerszer elátkozott operett műfajával. Holott, amikor ők színpadhoz jutnak, már fénykorát éli az operett, a francia és bécsi szerzők mellett ott van már Huszka Jenő és a szintén bécsi színekben induló Lehár Ferenc, akkori ismertebb nevén Franz Lehár. Talán fölösleges mondani, ő is felvidéki gyökerekkel bír.
Bartók ekkoriban fonográffal járja a vidéket, s gyűjti a szinte már elfeledett népdalkincset, Kálmán viszont úgy dönt, megírja az első magyar hadgyakorlat-operettet. Az akkor még ismeretlen szerző bemutatóját még a budapesti Vígszínház vállalja 1908 februárjában. Ez a mondat nagyon fontos, ugyanis a későbbi munkáinak zömét már bécsi színházak mutatják be, s Emerich Kálmán észrevétlenül is beilleszkedik a bécsi operettiskola klasszikusai közé. Igaz, a Theater an der Wien igazgatójét Karczag Vilmosnak hívják. Nos, most mennyire német az a bécsi operett?
Még a következő énekes színjátékát, Az obsitost, (valamint a Zsuzsi kisasszonyt is) a Vígszínház mutatja be. Az obsitos valahol a népszínmű kigúnyolása is (igaz, könnyű dolga van, a népszínmű akkoriban már egykori önmaga torz tükörképe csupán), de a tartós siker elmarad, Bécsben is majd évekkel később egy felújítás során hozza meg az elismerést a szerzőjének.
Ezek után talán már nem is meglepő, hogy következő operettjét, A cigányprímást már Bécsben mutatják be 1912-ben a Johann Strauss Theaterben, s a Harsányi Zsolt-féle magyar változatot veszi át a Király Színház Budapesten. De itt vége is szakad az ártatlan bohóctréfákra és pezsgődús szerelmi légyottokra építő operettfilingnek, ugyanis 1914 júniusában Szarajevóban Gavrilo Princip szerb anarchista agyonlövi Ferenc Ferdinánd trónörököst, s kitör a nagy háború, amely később az I. világháború nem túl dicső nevet érdemli ki. Amíg az operett addig főleg az önfeledt szórakozásra épít, maga is kénytelen-kelletlen belép a lövészárkokba.
1915 november 17-én Bécsben bemutatják a Csárdáskirálynőt (eredeti címén még Éljen a szerelem!), s kitör az oltári botrány, az addig orfeumok mélyén békésen dőzsölő arisztokraták hirtelen magukra ismernek, s ez elég is az öncenzúrához, a Johann Strauss Theater vezetése maga dönt úgy, egy ideig jegeli a darabot. De a világsikert már az ágyúropogás ellenére sem lehet megállítani.
Kálmán itt dolgozik először együtt Leo Steinnel és a miskolci Jenbach Béla szövegírókkal, akiknek közel sem lehetett könnyű dolguk Kálmánnal, aki arról volt híres, hogy mindig a dallamokat vetette papírra először, s arra kellett a librettistáknak a (dal)szöveget megírni. A darab egy évvel később, 1916 novemberében érkezik meg a Király Színház színpadára, s 1918 januárjában már a 300. előadásra is sort kerítenek, miközben odakint még dúl a háború, őrjöng a spanyol nátha és milliók éheznek. A siker azóta is tartós, alig van olyan európai ország, ahol ne mutatták volna be, s pár éven belül Kálmán Imre már nemcsak világhírű, hanem dúsgazdag is. Igaz, maga Kálmán sosem tudott igazán élni a földi javaival, felesége, Kálmán Vera életrajzi kötetében (Emlékszel még...) kissé mérgesen jegyzi meg, hogy férje egész életében szerénységi mániában szenvedett. Pedig valószínűleg maga a felesége is – aki megismerkedésük idején hárommondatos statiszta volt egy bécsi színházban – is Kálmán szerénységének köszönheti, hogy Esterházy Ágnes grófnő helyett őt választotta hitveséül.
A Csárdáskirálynő óriási karriert futott be, többször megfilmesítették, arról nem is beszélve, hogy több politikai botrányt okozott, mint nemzeti tragédiáink együttvéve. A negyvenes évek végén Rákosiék egész egyszerűen betiltották, de később is mindig vigyáztak arra, hogy megmaradjon tingli-tangli, legfeljebb az amúgy is ezerszer elátkozott és sárba döngölt arisztokráciát szapuló árvalányhajas zenés bohóságnak. Mivel a pórnép Rákosi tiltása ellenére is követelte azt a színpadra, már Kálmán halála után egy évvel odadobták egy színművészetis rendezőhallgatónak, Szinetár Miklósnak, elégítse ki a budapesti proliközönség ez irányú igényeit.
Szinetár a felkérésre váratlant húzott, átíratta/felfrissítette a darabot Békeffi Istvánnal és Kellér Dezsővel, szerepet írtak az akkoriban unatkozó primadonnának, Honthy Hannának, s Rákosiék csak néztek mint a moziban, a közönség falta a Szinetár által színpadra vitt változatot, amelyben Honthy mellett olyanok jeleskedtek mint Németh Marika, Rátonyi Róbert, Gyenes Magda, Feleki Kamill, Homm Pál vagy Csákányi László. Hosszú évekig levehetetlen volt, sőt még tévéfelvétel is készült belőle. Szinetár a sikert megismételte a filmvásznon is, mégpedig magyar-német koprodukcióban. Honthy szerepét itt Psota Irén játssza, míg Miska pincérként a tragédiákhoz szoktatott Latinovits Zoltán remekelt. Már itt kiderül, milyen jól áll neki ez a műfaj, alig egy évvel később ő az egyik főszereplője a másik akkoriban, de ezúttal magyar-svéd koprodukcióban készült operettfilmnek, A régi nyárnak is, amely Lajtai Lajos operettjéből készült Keleti Márton rendezésében. Latinovits magyar partnerei Ruttkai Éva, Várkonyi Zoltán, Pécsi Sándor, Bodrogi Gyula, Márkus László és Venczel Vera. Még mondják, hogy nem operett...
De a Csárdáskirálynő később sem kerülte el a politikai buktatókat, a kilencvenes évek elején Kaposváron a Mohácsi testvérek a kor politikai miliőjét is beleszövik a történetbe, így Molnár Piroska Cecíliája és Kulka János Bóni grófja mellett találkozhatunk az orfeum asztala alatt a mélyen elázott Ady Bandival, de egy bugyuta Tóth Ede vers elszavalásával Czermanik János is bemutatkozik. Amikor az operett eme változata színre kerül, már ő is a Kerepesi temetőben nyugossza örök álmát, s a sírkövén az ismerős Kádár János nevet olvashatjuk. Aki viszont kíváncsi az akkori előadásra, de nem találja meg egyik videómegosztón sem, az ne bánkódjon, jövő tavasszal megnézheti a Mohácsi testvérek új változatát a budapesti Vígszínházban, ahol még sosem játszották a Csárdáskirálynőt.
A darab körüli legendákról még sokat mesélhetnénk, de már csak egy történet. A Budapesti Operettszínház 2019-ben mutatta be a darab eredeti változatát Vidnyánszky Attila rendezésében (máig látható), de a kiugró siker ugyanúgy elmaradt, mint a Vígszínházban ugyanakkor Eszenyi Enikő által színre vitt Mágnás Miska eredeti változatának. Hiába na, 1916 és 2019 között eltelt több mint száz esztendő, s az esem elhanyagolandó tényező, hogy Békeffi és Kellér tudtak valamit az operett természetéről.
Az ősbemutató után talán maga Kálmán Imre sem gondolta, hogy a világhírnév immár megalapozott, a Csárdáskirálynő sikere pedig felülmúlhatatlan. Holott előtte van még A Bajadér mágikus kult-operett, A csikágói hercegnő, A cirkuszhercegnő, a Marica grófnő vagy a szinte már operai magasságokig jutó A montmartre-i ibolya, amelyet újdonsült feleségének, ama permi kis verébnek, Verának ír. Ez utóbbi történet szinte egy az egyben persziflázsa Puccini Bohéméletének. Ezek többségét már egy új szerzőpárossal, Alfred Grünwald és Julius Brammer társaságéban írja, s ahogy a Csárdáskirálynő, ezek sem nélkülözik a pikírt politikai pikantériát.
Marica grófnő cselekménye például nem messze Bukaresttől játszódik még a nemzetek börtönének is csúfolt Osztrák-Magyar Monarchia idejében, s a darab bizony keményen ostorozza a nemzetiségi előítéleteket, kezdve azzal a bizonyos magyar felsőbbrendűségi érzéssel, amelyet sokan ma is oly gyakran hangoztatnak. A darabot szintén Harsányi Zsolt ülteti át magyarra, akinek egyik bírálója szerint sikerült kiirtania az eredeti szöveg álmagyarosságát és ostoba fordulatait.
Később persze ezeket hellyel-közzel egyes adaptálók (mint Eörsi István) visszaépítették, ezt a változatot mutatták be pár éve Szegeden is Koltai M. Gábor rendezésében. A politikai felhangokról nem mond le az 1928-ban keletkezett A csikágói hercegnő sem, amely közvetlenül a nagy gazdasági válság előtt bírálja a kizárólag pénzalapú amerikai értékrendet, amely szerint akinek pénze van, az tényleg mindent megtehet. De ugyanúgy kíméletlen a dzsentroid szellemű magyar közviszonyokkal is. Szerencsére a kétezres években az akkoriban Kerényi Miklós Gábor által vezetett Budapesti Operettszínház sorra bemutatta a Kálmán-életmű kevésbé ismert darabjait (mekkora paradoxon, hogy őt is az Amerikából importált #MeToo őrület kaszálta el), így 2016-ban Béres Attila rendezésében mutatták be A csikágói hercegnőt is. Mind ezt, mind a Marica grófnőt és a Cirkuszhercegnőt magyar segítséggel a kassai Nemzeti Színház is színrevitte. A montmartre-i ibolyát pedig a Tháliában játszották László Sándor rendezésében.
A politika nemcsak az operett történetébe, hanem a szerző életébe is alaposan belenyúlt. Bár az akkor már világhírű Kálmán életét Hitler megkímélte, s zsidó származása ellenére menlevelet ígért neki, ő jobbnak látta előbb Párizsba, majd az USA-ba emigrálni. Itt érnek össze a szálak Kálmán és Bartók életében.
Az öregedő és egyre gyakrabban betegeskedő Kálmán még alkot ezt-azt, de lassan a család gatyája is rámegy a bemutatókra (Marinka, Golden Bown, The Blue House). Egy rövid időre még a felesége is cserben hagyja, csak szakácsnője és három gyereke áll ki mellette az utolsó percig. Öregkori örömére fia, Charlie is a zeneszerzői pályát választja, de ahogy az híres apáknál többnyire szokás, az ő fia sem tudta átlépni az árnyékát, s hiába írt ő is operetteket s kacérkodott a musical műfajával, Magyarországon sem élt meg saját bemutatót. Legközelebb a Warrenné mesterségével jutott el a budapesti bemutatóig, de végül ez is meghiúsultét, ahogy máig nem került színre az általa befejezett utolsó Kálmán Imre operett, Az arizonai lány sem. Talán érdemes volna őket kirántani haló poraikból.
Amikor külföldön nagy csinnadrattával Emerich Kálmán születésének a 100. évfordulóját ünnepelték, szülőhazájában a kritikusok többsége azt hangoztatta előszeretettel, hogy az operett nem is műfaj. Igaz, erre sokszor az akkori végletekig bugyutára vett rendezések alaposan rá is erősítettek. De a jövő mégis Kálmán Imrét igazolta. Az operett nagyon is véresen komoly műfaj, amelyben benne van az élet sava-borsa, s időnként még a pisztoly is elsül benne. Főleg, ha nem vaktölténnyel lövöldöznek benne.
