A János vitéz és a „burzsoá nacionalizmus“

A Csemadok genezisének jellemző kordokumentuma az a jegyzőkönyv, amely 1949. január 28-án „felvétetett a Losonc körzeti magyar kulturcsoport megalakulását előkészítő bizottság értekezletén“. Ezen egy csomó elvtárs mellett részt vett többek közt Kugler elvtárs a pozsonyi pártközpontból. Kugler elvtárs jelentése szerint az áttelepítés megszűnt, a magyar ajkú lakosság állampolgárosítása folyamatban van.

Kugler elvtárs elsorolta a központ utasításait, amelyek szerint kommunista szempontból kell irányítani a politikai és a gazdasági életet. Ezért szükséges „a magyarajkú dolgozók pártpolitikai és kulturális szinvonalának emelése, különféle kultúrszervezetek létesitése alapján“. Munkásszínpadokat kell felállítani minden vidéki csoportnál, politikai és gazdasági előadásokat, funkciósképző tanfolyamokat, dalárdákat, zenekarokat kell szervezni. Megállapítást nyert az a sajnálatos tény, hogy „a szociális fejlődésre káros sovinizmus, úgy vidéken, mint helyben is feltalálható, mint reakciós maradványok. Ez kiküszöbölhető egészséges szervezeti élettel, agitációs propaganda- és kulturmunkával.“

Az oktrojált ideológia ellenére országszerte alakultak a Csemadok-szervezetek, amelyekben az 1945 után szétzilált magyarság különböző rétegei együtt tudtak működni. A Csemadok létrejöttének és  létének talán a legjelentősebb hozadéka a szlovákiai  magyarságnak mint közösségnek a kialakulása volt. Olyan emberek ültek egy  asztalhoz, álltak egymás mellé a színpadra, akik korábban nem érintkeztek. A  losonci helyi szervezetben például megfért a CSKP alapító tagja a lelkésszel, a szövőnő a gyáros özvegyével. A közös nevező a magyar nyelv volt.

Az immár 70 éves  Csemadok tevékenységének egyik leghamarabb felvirágzott  formája volt a műkedvelő színjátszás. 1949 után a városokban, falvakban sorra alakultak a színjátszó csoportok, és működtek bámulatos lelkesedéssel, a közönség érdeklődésétől és szeretetétől kísérve,  anyagi és műszaki feltételek  hiánya ellenére.

Losoncon a Lúdas Matyi, az Üzenet az élőknek, a Liliomfi, az Úrhatnám  polgár  és az Aranycsillag lovagja bemutatása után, 65 évvel ezelőtt a János vitéz c. daljáték került  színre. 1954 októberében a Csemadok színjátszó csoportja Herzogné Kovács Kató rendezésében mutatta be Petőfi remekművének Kacsóh Pongrác és Heltai  Jenő általi feldolgozását. A daljátéknak óriási sikere volt, tízszer  töltötte meg  a Vigadó színháztermét. Felejthetetlen élményt jelentett a losonciaknak, amikor a huszárok behozták a színpadra a piros-fehér-zöld lobogót, amelyet a Duray család készített. Az előadás sikere természetesen felkeltette az állampárt  „érdeklődését“, olyannyira, hogy az SZLKP Központi Bizottsága is foglalkozott az „üggyel“. A Csemadok munkáját értékelő jelentésben  elrettentő példaként szerepel a losonci János vitéz-előadás,  amely „a magyar nemzetiségű lakosság körében a magyar burzsoá nacionalizmus  megnyilvánulásait váltotta ki.“

1994-ben, a Csemadok megalakulása 45. évfordulója losonci ünnepségén Bauer Győző országos elnök átadta a helyi vezetőségnek annak az 1955-ös jelentésnek a másolatát, amely – szlovák nyelven – az SZLKP KB 1954. március 22-i, a Csemadok munkájáról és feladatairól szóló határozatainak teljesítését értékeli. Ebben a jelentésben szerepel, hogy a Csemadok-funkcionáriusok nem ellenőrizték a helyi szervezetek kulturális tevékenységet, így történhetett meg, hogy „főleg járási székhelyeken, mint Losoncon és Füleken, kispolgári elemek jutottak be a vezetőségbe, akik visszaéltek a Csemadokkal. Ez abban nyilvánult meg, hogy például Losoncon a »János Vitézt« úgy adták elő, hogy az a magyar nemzetiségű lakosság körében a magyar burzsoá nacionalizmus megnyilvánulásait váltotta ki. A Csemadok járási bizottsága kommunistái figyelmét elkerülte, hogy a kispolgári  elemek, amelyek eddig passzívak voltak a Csemadok irányában, a János vitéz próbáin azért lettek nagyon aktívak, hogy a Csemadokkal visszaélve elérjék céljaikat. Füleken sem vették észre, hogy a művelődési inspektor Tóth elvtárs tudatosan mellékvágányra tereli a kultúrmunkát, azzal, hogy olyan régi színdarabokat engedélyez, mint a »Fehér Anna»“.

A jelentés szerint más régiókban is „kimondottan ignorálják a Csemadok KB által kiadott irányelveket, például Galántán a helyi szervezet betervezte a magyar forradalom évfordulójának március 15-i megünneplését. (...) A Csemadok tisztségviselők körében nagy mértékben megnyilvánul az opportunizmus, ahelyett, hogy fellépnének a helytelen jelenségek ellen a kultúrmunkában, engednek a helyi szervezetek kispolgári elemeinek, akik azzal fenyegetőznek, hogy »ha nem engedélyezitek ezt, vagy azt a darabot, szétesik a helyi szervezet«.“

A jelentés megállapította, hogy „a műkedvelő színjátszás nem felel meg a Csemadok küldetésének, nem neveli a magyar állampolgárokat a szocialista, csehszlovák hazafiságra, nem harcol eléggé a magyar burzsoá nacionalizmus ellen, sőt szítja azt. A Csemadok kommunistái még a központi bizottságban sem vették észre, hogy az SZLKP KB III. alosztálya figyelmeztetései ellenére szinte eltűntek a helyi csoportok színpadairól a haladó darabok, melyek a mi építő feladatainkat tükröznék. A színdarabok többsége vagy klasszikus, vagy kifejezetten káros.“  

A hiányosságok felsorolása után a jelentés ajánlotta a Csemadok alapszabályának átdolgozását is, mert az „már nem felel meg a mostani követelményeknek.“

Mindez nem tántorította el a losonci színjátszókat attól, hogy 1956-ban (!)  bemutassák a kor uralkodó ideológiája szemszögéből ugyancsak kétes értékű Csárdáskirálynő nagyoperettet is, amelyet Losoncon és másutt összesen negyvenötször játszottak nagy sikerrel.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2019/17. számában.