A függöny mögött - Nagyinterjú Dégner Lillával

Lilla, aki csak a színpadon vagy a képernyőn lát téged, szerintem könnyen azt hiheti, hogy egy törékeny, igazi „nőcis” színésznő vagy. Aztán az élet úgy hozta, hogy az elmúlt egy évben elég sok időt töltöttünk együtt, és kiderült, egyáltalán nem ez a teljes kép. Nagyon karakán vagy, kiállsz magadért és azokért az ügyekért is, amelyek fontosak neked. Mindig ilyen voltál? Már kislányként is?

Egyáltalán nem. Nagyon érzékeny gyerek voltam, az a típus, aki minden apróságon elsírta magát. Magamért sosem tudtam kiállni, ezt helyettem mindig a nővérem, Enikő intézte el. Ő volt az, aki megvédett. Az általános iskolás éveim nem voltak könnyűek. Sokat bántottak, és ezt tényleg nagyon megszenvedtem. Aztán iskolát váltottam és mintha minden a helyére került volna. Sokkal nyugodtabb időszak következett. Azt viszont mindig el szoktam mondani, hogy a győri konzervatóriumban töltött négy év volt életem egyik legszebb időszaka. Ott végre olyan emberek között lehettem, akikhez tartoztam. Az általános iskolában valahogy mindig kilógtam a sorból. Nem azért, mert különleges lettem volna, egyszerűen nem találtam a helyem. A középiskolában viszont megérkeztem. Onnantól már nem kellett azon gondolkodnom, hogyan illeszkedjem be. Azt hiszem, ezek az évek nagyon megedzettek. Közben pedig rájöttem arra is, hogy Enikő nem lesz mindig mellettem. Eljön az a pont, amikor nekem kell kiállnom magamért, és azokért az ügyekért is, amelyek fontosak nekem.

Milyen ügyek azok, amelyek mellett ma már biztosan felemeled a hangod?

Az igazságtalanságot nagyon nehezen viselem el. Ha ilyesmit látok, általában nem tudok csendben maradni. Persze ebből néha kellemetlen helyzetek is adódnak, mert tudok elég szókimondó lenni. Közben viszont nagyon fontos nekem, hogy senkit ne bántsak meg. Ha mégis előfordul, az sosem szándékos, inkább egy adott helyzetre adott reakció. Nagyon érzékenyen érintenek a nőket érő igazságtalanságok. A családon belüli erőszak, általában maga az erőszak, de ugyanígy a munkahelyi egyenlőtlenségek, vagy a nők elnyomása is. Az is, amikor ugyanazért a munkáért nem ugyanaz az elismerés vagy a fizetés jár. Ezek mellett egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni.

Ha már a női lét szóba került, milyen ma nőként létezni a színház világában?

Szerintem ez is rengeteget változott az elmúlt években. Lassan tizenkét éve vagyok a pályán, és persze én magam is sokat változtam. Huszonnégy évesen szerződtem a színházhoz, huszonöt voltam, amikor elkezdtem dolgozni. Akkoriban főként idősebb rendezőkkel dolgoztunk, akik inkább kislányként tekintettek rám. Emiatt a női-férfi dinamika tulajdonképpen fel sem merült. Én sem néztem rájuk másképp, ők sem rám, és ez így teljesen természetes volt. Harmincéves korom körül viszont valami megváltozott. Más energiák jelentek meg és azt éreztem, hogy bizony vannak helyzetek, amikor nőként is meg kell harcolni magunkért. Nem azért, mert a férfiak rosszat akarnának, erről szó sincs, egyszerűen csak másképp látjuk ugyanazokat a dolgokat. Ilyenkor fontos kimondani a saját álláspontunkat, és kiállni mellette. Az idei évadban volt szerencsénk Gardenő Klaudiával dolgozni, és ez egészen különleges élmény volt. Emberileg és szakmailag is fantasztikus alkotó, és azt hiszem, minden női kollégám nevében mondhatom, hogy végre volt egy olyan munkafolyamatunk, amelyben nőként is igazán megértettek és megbecsültek bennünket. Félreértés ne essék, a férfi kollégáink is megbecsülnek, de egyszerűen más energiák működtek ebben a közegben.

Gondolom, jobban meghallgattak benneteket.

Igen, és ez nagyon sokat jelentett. Nőként mindannyian tudjuk, hogy a hétköznapokban mennyi apró vagy éppen nagyobb nehézséggel találkozunk. Ezek most nem lettek lesöpörve az asztalról, hanem természetes módon helyet kaptak a közös munkában. Annyira figyeltünk egymásra, nemcsak Klaudia, hanem mi, kolléganők is, hogy olyan dolgokat is észrevettünk egymásban, amelyekre korábban talán sem időnk, sem lehetőségünk nem volt. Ettől az egész próbafolyamat sokkal emberibbé vált. Engem is meglepett, mennyire másképp kezdtünk el viszonyulni egymáshoz. Ez egy olyan élmény marad, amiért mindig hálás leszek. És külön öröm, hogy a következő évadban is Klaudia rendezésében dolgozhatok. Már most nagyon várom.

Az előbb említetted, hogy már elmúltál harminc. Szerintem most sok olvasó meglepődik, mert biztos vagyok benne, hogy a legtöbben jóval fiatalabbnak gondolnak. Mi a titkod? Hogyan vigyázol magadra? Egy színésznek végül is a teste a munkaeszköze.

A genetika biztosan sokat számít, mert édesanyánk ötvenkilenc éves, és ma is nagyon filigrán alkat. De ezenkívül szerintem nincs semmiféle titok. Amikor rájöttem, hogy ez a hivatás mivel jár, nagyon hamar tudatosult bennem, hogy vigyáznom kell magamra. A színházban sokszor késő estig dolgozunk, de előadás után én inkább hazamegyek pihenni, mintsem bulizni induljak. Igyekszem eleget aludni, rengeteg vizet iszom, odafigyelek arra, mit viszek be a szervezetembe. Soha nem dohányoztam, drogokat sem használtam. Ezek talán apróságnak tűnnek, de hosszú távon nagyon is meglátszanak az emberen, a nőkön talán még inkább. Az is igaz, hogy még nem vagyok édesanya, szerintem ez is nyomot hagy egy nő életén, a legszebb értelemben. Az anyaságnak van egy egészen különleges kisugárzása, ugyanakkor rengeteg energiát is kíván. Én az elmúlt tíz évben viszonylag nyugodtan tudtam élni, eleget aludni, nem kellett éjszakázni egy kisgyerek mellett. Ez bizonyos szempontból kiváltság, más szempontból viszont van benne egy kis szomorúság is. De az élet így alakult.

Az étkezésedre is nagyon odafigyelsz.

Igen, gluténérzékeny vagyok, úgyhogy muszáj. Erre nagyon figyelek.

Ezt áldozatként éled meg? Hiszen elég sok mindenre oda kell figyelned.

Már egyáltalán nem. Amikor tizenkét éve diagnosztizálták, az valóban nehéz volt. Akkor még alig lehetett gluténmentes termékeket kapni, sokszor Budapestre jártam bevásárolni, mert Kassán egyszerűen nem volt választék. Ma már egészen más a helyzet, szinte bárhol bármit meg lehet venni. Érdekes módon a környezetem sokkal nagyobb ügyet csinál ebből, mint én. Ha dobozban viszem magammal az ebédemet, vagy egy kicsit előre kell terveznem, az nekem teljesen természetes. Ez régóta az életem része, egyáltalán nem élem meg teherként.

Van valami, amit ennek a következetes életmódnak köszönhetsz?

Azt hiszem, leginkább az önfegyelmet. A próbafolyamatok során érzem igazán, hogy ez a fajta tudatosság mennyire beépült a mindennapjaimba. Az, hogy figyelek magamra, a munkámra és a testemre, idővel természetessé vált. Ebben persze maga a hivatás is formált engem.

Az előbb is szóba került, mennyire tudatos és fegyelmezett vagy. Na és mennyire szívós! Nemrég baleset ért, és én megdöbbentem, hogy ennek ellenére ugyanúgy mentél próbára, utaztál, játszottál, mintha semmi nem történt volna. Csak abból lehetett észrevenni, valami nincs rendben, hogy nem ültél le. Mi történt pontosan?

Eltörtem a keresztcsontomat. Tíz nappal a premier előtt.

Csak így mellékesen mondod…

Igen, mert egyébként egy nagyon banális baleset volt. Ráestem egy szék karfájára. Fájt, persze, de az embernek sok mindene fáj és általában megy tovább. Próbáltam kenegetni mindenfélével, amit a kollégáim ajánlottak, és vártam, hogy majd elmúlik. Eltelt egy hét, és egyre rosszabb lett. Olyan erős fájdalmaim voltak, hogy már a próbán is úgy kellett felsegíteni. Akkor már éreztem, ezt nem lehet tovább figyelmen kívül hagyni. Vettem egy nagy levegőt, és mondtam a rendezőnknek, hogy szerintem délután elugranék egy röntgenre. A vizsgálaton kiderült, valóban törésről van szó. Az orvos pedig közölte, hogy kiír. Én meg csak néztem rá, mit jelent az, hogy kiír? Engem nem lehet kiírni. Tíz nap múlva premier van. Megkérdeztem tőle, mit szabad csinálnom, és mit nem, mire kell figyelnem. Elmondta, milyen mozdulatokat kell kerülnöm, hogyan vigyázzak magamra. Másnap ezt megbeszéltem a rendezővel, a koreográfussal, és mentünk tovább. Bizonyos dolgokat nem csinálhattam. Nem emelhettem, és próbáltam minél kevesebbet ülni, mert az nagyon fájt. Furcsa módon pont az segített, hogy rengeteget sétáltam. Állandóan jöttem-mentem, mert az ülés volt igazán nehéz. A próba és az előadás végül nem jelentett akkora problémát. Inkább az utazás volt megterhelő. Egyébként a szüleim ezt most fogják megtudni, innen.

A szüleid nem tudták, hogy baleset ért?

Nem. (Ne haragudjatok, anya, apa!) Általában azért nem mondom el nekik az ilyen negatív dolgokat, mert nem szeretném őket terhelni. Tudtam, hogy anyukám nagyon aggódna, apukám pedig valószínűleg beülne az autóba, és másnap reggel már itt lenne, hogy segítsen. Nem akartam, hogy miattam idegeskedjenek.

Jó érzés lehet úgy számítani a családodra, hogy még akkor is ott vannak melletted, ha az ország másik felében élnek. Vannak olyan barátaid, hozzátartozóid, akikre bármikor támaszkodhatsz? Mersz bízni az emberekben?

A szüleimben és a testvéremben százszázalékosan megbízom. Az elmúlt egy év egyik nagy tanulsága számomra éppen az volt, hogy meg kell tanulnom segítséget kérni. Ez nekem nagyon nehéz volt. Nemrég fogalmazódott meg bennem először az a gondolat, hogy valahogy nem hiszem el, az emberek szeretnek engem.

Ezt miért gondolod?

Nem is tudom pontosan, honnan jön ez. Pedig közben én mindig igyekszem ott lenni másoknak. Ha időm engedi, mindenki számíthat rám, segítek, ahol tudok. Valahogy mégis úgy kódolódott belém, hogy segítséget kérni nehéz. Amikor szükségem lenne rá, sokszor még mindig azon kapom magam, gondolkodom, kitől kérhetnék segítséget? Miközben valójában körülöttem vannak azok az emberek, akik szívesen segítenének. Ezt most tanulom. Azt, hogy nem kell mindig mindent egyedül megoldani.

Nehéz volt erre rájönni?

Igen, nagyon. Talán azért is, mert nálam valahogy összecsúszott két dolog, az önállóság és az, hogy nem kérhetek segítséget. A szüleink önállóságra neveltek bennünket, és én ezt úgy fordítottam le magamban, hogy ha segítséget kérek, akkor feladom az önállóságomat. Pedig ez egyáltalán nem így van. Attól, hogy elfogadom mások támogatását, még nem leszek kevésbé önálló. Egyszerűen nem kell mindent egyedül megoldanom.

Egyedülálló nőként sem.

Pontosan. Néha még mindig azon gondolkodom, miért akarok olyan dolgokat is egyedül megoldani, amelyekhez talán nincs is meg minden lehetőségem, sem fizikailag, sem más értelemben. Ezt most tanulom, és azt kell mondanom, egyre jobban megy. És nagyon jó érzés tapasztalni, mennyire tudnak tehermentesíteni azok az emberek, akik szeretnek és körülvesznek. Néha csak elgondolkodom: Lilla, miért akartál mindig mindent egyedül csinálni? Kinek akartál bizonyítani?

Tudod rá a választ?

Talán magamnak.

Az is benne lehet a történetedben, hogy nagyon fiatalon kerültél el otthonról. Huszonöt évesen az ország másik felére költöztél, teljesen új életet kezdtél.

Sőt, ha jobban belegondolok, én már tizennégy éves korom óta ebben a „vendég státuszban” vagyok otthon. Akkor kerültem Győrbe, a konzervatóriumba, tehát tulajdonképpen húsz-huszonegy éve egyedül szervezem az életemet. Persze van mögöttem egy biztos háttér, a családom, akikre mindig számíthatok, de ötszáz kilométerre vagyunk egymástól. Nem várhatom el senkitől, hogy helyettem oldja meg az életemet. Nekem kellett megtanulnom boldogulni.

Nehéz döntés volt annak idején Kassára költözni?

Egyáltalán nem. Sőt, nagyon gyors döntés volt. Amikor végeztem, vendégszereplőként kerültem a színházhoz, és amikor véget ért a próbafolyamat, az igazgató úr felajánlotta, hogy szerződjek le. Én pedig gyakorlatilag azonnal igent mondtam. Úgy hívtam fel anyukáékat, hogy: „Most szerződtem Kassára.” Mire anyukám csak annyit mondott: „Tessék?” Szóval valóban nagyon spontán döntés volt. De annyira megszerettem azt a közeget, a kollégáimat, magát a színházat, hogy nem is volt igazán mit mérlegelni. Valahogy azt éreztem, ott a helyem.

Milyennek látod az ottani embereket? Más valamiben a keleti közeg, mint ahonnan te érkeztél?

Ami nekem nagyon feltűnt, hogy keleten a magyar közösség sokkal jobban összetart. Talán azért is, mert kisebbségben még erősebben érezzük, mennyire fontos egymásra figyelni. Emellett az emberek sokkal közvetlenebbek is. Nekem például nagyon érdekes volt megtapasztalni ezt a különbséget. Otthon nálunk a faluban mindenki bezár mindent, kulcsra zárjuk a kaput. Amikor hazamegyünk, az első dolgunk, hogy bezárjuk a nagy kaput, nehogy valaki bejöjjön. Pedig soha senki nem jött be. Csak ott van bennünk ez az érzés: „mi van, ha?” Keleten viszont sokkal természetesebb a bizalom. Ott simán elképzelem, hogy valaki elvisz egy talicskát a szomszédból, és hagy egy üzenetet: „Elvittem, egy hét múlva visszahozom.” És ez így rendben van. Amióta Kassán élek, a biztonságérzetem is más lett. Nem azért, mert ott minden tökéletes, vagy hogy nincsenek problémák, hanem egyszerűen másfajta alapbizalom van az emberek között. Nem is tudom pontosan megmagyarázni, miért. Talán azért is, mert olyan közegben mozgok, ahol ezt jobban érzem. Itthon sem félek, félreértés ne essék, de itt valahogy erősebben jelen van az, hogy vigyázz erre, vigyázz arra, nehogy valaki elvigyen valamit. Keleten pedig inkább azt érzem, hogy az emberek természetesen fordulnak egymás felé.

Szereted azt a közvetlenséget, amikor egy előadás után odajönnek hozzád az emberek, és elmondják, hogy tetszett nekik a darab?

Igen, nagyon, bár a dicséretektől még mindig zavarba tudok jönni. Például az is valahogy mindig furcsa helyzet, amikor valaki megkérdezi, mivel foglalkozom. Általában azt mondom, hogy színházban dolgozom, ami elég tág fogalom. Lehetnék súgó, technikus, bármi más is. Aztán amikor kiderül, hogy színésznő vagyok, megváltozik a helyzet. Nem én kezdek el másképp viselkedni, inkább az emberek reakciója változik meg. Hirtelen zavarba jönnek, elkezdenek másképp viszonyulni hozzám, és ettől én is feszengeni kezdek. Onnantól pedig elveszik a természetesség.

Szerinted ez azért van, mert a színészetnek még mindig van egyfajta különleges rangja az emberek szemében?

Biztosan van egy réteg, főleg az idősebb generációban, akik nagyon felnéznek még mindig a színházra és a színészi munkára. A fiataloknál viszont szerintem már sokkal inkább összemosódnak a határok. Nem vagyunk celebek, mégis összekapcsolják a kettőt. Aztán általában kiderül, hogy ez a két világ nagyon messze áll egymástól. A gyerekeknél például másképp működik. Amikor az ágcsernyői zeneiskolában, ahol szintén tanítok, bemutatnak, hogy színésznő vagyok a kassai színházból, az nekik eleinte hatalmas dolog. Sok idő kell ahhoz, hogy ezt le tudjuk bontani, és megértsék, ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más.

Azt mondtad, fontos számodra, hogy a színházon kívül civil maradj. Mennyire van összhangban az, amit a hétköznapokban képviselsz, és amit a színpadon megmutatsz?

Nagyon törekszem arra, hogy amikor kilépek a színház ajtaján, akkor visszatérjek a civil énemhez. Szeretnék minél inkább hétköznapi ember maradni, és a színházban megélni mindazt, ami ott történik. Nekem ez működik. Nem tudom, ha a kettő teljesen összemosódna, mennyire tudnék hiteles maradni. Talán azt is nehezebb lenne megtalálni magamban, amit egy-egy szerephez elő kell hívni. Érdekes módon sokkal bátrabb vagyok a színpadon, mint a való életben. De talán éppen azért, mert az nem én vagyok. Annak a karakternek saját neve, története és személyisége van. Amikor azt mondják nekem, hogy „de hát te nem is ilyen vagy”, mindig azt válaszolom: azért, mert nem én vagyok. A való életben inkább csendesebb típus vagyok. Szeretek olvasni, otthon lenni, nem élek különösebben nagy társasági életet. Ahogy telik az idő, azt érzem, egyre inkább szeretek visszahúzódni. Lehet, ezen még dolgoznom kell.

Volt olyan szereped, amely hazakísért, és a hétköznapjaidra is hatással volt?

Volt ilyen, de inkább negatív értelemben. Két éve Borbély Szilárd Akárki című darabjában játszottam, amelyet Czajlik József rendezett. Nagyon megterhelő próbafolyamat volt, már maga az anyag miatt is. Az egész darabot áthatja a halál témája, és én hetekig úgy jártam próbára és haza, hogy sírtam. Három-négy hét után rá kellett jönnöm, ezt meg kell állítani. Annyira elvitte a fókuszt, hogy már nem tudtam megfelelően dolgozni, nem tudtam koncentrálni. Akkor tudatosan meg kellett húznom egy határt. Azóta jobban figyelek erre. Sok múlik azon is, milyen témájú egy darab. Egy zenés előadás teljesen más energiákat mozgat meg, mint egy súlyos dráma, amely mély emberi kérdéseket érint.

Zárásként, elismert színésznőként mit mondanál ma annak a kislánynak, akit annak idején az alapiskolában bántottak?

Hát… most biztosan odamennék hozzá, megsimogatnám, megölelném, és azt mondanám neki: ne adj fel magadból egyetlen darabot sem azért, hogy megfelelj másoknak. Ne akarj olyan lenni, mint a többiek és ne próbálj beállni a sorba. Egyszer majd lesznek olyan emberek körülötted, akik pontosan úgy fognak szeretni, amilyen vagy.

 

cv:

Dégner Lilla 1990-ben született Dunaszerdahelyen. A győri Richter János Zeneművészeti Szakközépiskola után tanulmányait az ausztriai Joseph Haydn Magán Zenei Főiskolán folytatta, majd a Théba Művészeti Akadémia, klasszikus ének, színész szakát is elvégezte. 2014-től a kassai Thália Színház oszlopos tagja.