A templomot, az iskolát, de a színházat se! Dráfi Mátyás, a Magyar Kultúra Lovagja - PODCAST
Autóval érkezik a beszélgetésre az idén nyolcvanadik életévét töltő Jászai Mari-díjas, érdemes művész, Dráfi Mátyás, aki január 22-én a Magyar Kultúra Lovagja címet is kiérdemelte. A szellemben rendkívül friss színész a hét lábműtét után kissé nehézkesen száll ki a kocsiból, de jókedve, humora és kedvessége pillanatok alatt elhessegeti bontakozó sajnálatomat a fájdogáló lábai miatt.
Otthona felér egy múzeummal, kincstárral. A régi színházak épületéből elhozott ereklyék, a neves magyarországi és felvidéki intézmények, társaságok, csoportok emlékei mind ott díszelegnek a falakon, bútorokban. Nem beszélve a kitüntetésekről, címekről, amiket 63 éves pályafutása során nyert el.
Ezzel is indítjuk a beszélgetést, a kérdésre, hogy mit is jelentenek neki a kitüntetések, csak annyit mond, soha nem számított rájuk, mert mikor pár éves kisgyermekként Tarics János ölében ülve kijelentette, ő is színész akar lenni, az akkor már sikeres színész-rendező annyit mondott neki,
felvidéki magyar színészként az lesz a dolga, hogy csak adjon a közönségnek, és ne várjon cserébe semmit.
Persze örül annak, hogy figyelik, a Felvidéken is történik valami, vannak, akik igyekeznek megtartani a magyarságot.
Beszélgetésünket áthatják közel nyolcvan év emlékei, végigjárjuk a mérföldköveket, és mindegyikről eszébe jut egy kedves, vagy megható történet. Mikor pályafutása hajnalát vesézgetjük, azt mondja:
A színházban tanultam meg, hogyan kell megölelni a nőt. Ferenczy Annikával játszottunk, ő volt az én nagy szerelmem, és meg kellett öleljem. Gondolkoztam, mit csináljak, hogy csináljam, erre ő elkapott, magához rántott és azt mondta: Ölelj már meg a keserves mindenit!"
Kitérünk arra is, mennyire viseli nehezen a színháztalanságot. Elcsendesedik, homályos lesz a tekintete. Nagyon hiányzik neki a színpad. Fél éve nem játszott, de komoly terveket szövögetnek Sinkovits-Vitay Andrással. Ha a helyzet javul, egy előadóestet szeretnének életre hívni.
Végezetül pedig üzen a színházkedvelőknek is, Reményik Sándor után szabadon úgy fogalmaz, a templom és iskola mellett a színházat se hagyjuk, hiszen játszva tanít olyan dolgokat, amelyek az élet nevű játékhoz elengedhetetlenek.
