Több mint 1200 festménye lelt gazdára
A Kéménden élő Győrik István festőművésznél nem marad meg a kép. Van, aki konkrét témát megadva rendel tőle festményt, van, aki csak meglátja, megszereti és megveszi. Éppen ezért szinte bűvészmutatvány egy-egy kiállításra összegyűjtenie az anyagot. Tájfestőként határozza meg magát, de életkép, csendélet, portré is bőven akad alkotásai között. A munka mellett, bár rettenetesen nehéz, mindig megteremti magának az alkotóidőt, amikor kellő nyugalommal tud a festésre koncentrálni.
Családi házának műtermében beszélgetünk, de István képeiből keveset látok, mert ahogy elkészülnek, el is kelnek. Talán az esztergomi bazilika festőjének is nevezhetnénk, hiszen a bazilikát számtalanszor, mindenféle fényben, évszakban lefestette, úgy is, hogy a Duna vizén tükröződik a képe.
Tanítói korán felismerték rajztehetségét. Rajziskolába hetente kétszer járt, több megyei szintű versenyt is nyert, osztály- és iskolatársainak tankokat, katonákat, motorbiciklit, autókat rajzolt. Kamaszéveiben, amikor lazult a rendszer, tussal készített plakátokat, különféle filmekből merítve az ötletet – Massimo-féle űrbázisokat, Rambót, miegymást.
– Akinek volt tőlem plakátja a szobája falán, az menőnek számított – teszi hozzá István mosolyogva.
– meséli István.
A családalapítás és az otthonteremtés időszakában elsősorban az anyagiak megteremtésére kellett fókuszálnia. Magánvállalkozó fuvarozó, majd kertész lett, szinte teljesen elfeledkezett az alkotómunkáról. Ekkor kapott a feleségétől egy festőkészletet, mintegy első ösztönzésként az újrakezdéshez. Ami viszont végleg az alkotás útjára terelte, amikor Bécs utcáin bolyongva megálltak egy galéria előtt, és látta a 20-30 ezer schillinges festményeket.
– Ennyi pénzt lehet kapni egy képért? Nekem is menne – gondolta.
Sokan biztatták, s egyre gyakrabban vette kezébe az ecsetet. Közben kamionosnak állt és Európát skiccfüzettel járta be, hiszen akkoriban a mobiltelefon nem volt elterjedt, így örökítette meg a neki tetsző tájat, utcarészletet, a színeket pedig a lelkébe véste. De már ezek a tanulmányrajzok is elkeltek, mielőtt festmény készülhetett volna belőlük.
– Barcelona környékén 8-12 euróért vették meg darabját.
A klub tagjai gyakran jártak csoportos kiállításokra, ahol szintén sok képet el tudott adni. Előfordult, hogy még a kiállítás befejezése előtt leakasztották volna a vevők a falról. Kerültek képei Kassára is – ott élt a nénikéje – ezért a várost és környékét gyakran lefestette, de japán gyűjtők is keresik a munkáit. Annak idején a környékre látogató Michal Kováč köztársasági elnököt is egy kéméndi pincesorról készült festményével ajándékozták meg. A legtöbb képe azonban szülőfalujában és a környéken talál gazdára.
– Ez a legnehezebb. Aki alkotni akar, annak meg kell teremtenie az erre szánható időt, mert nem lehet a két úton töltött hét után nyomban nekifogni az alkotásnak. Kell, hogy lelassuljon az életem. Amikor azonban nekikezdek, napi négy-öt órát festek. Ilyenkor olvasom vagy hallgatom kedvenc spirituális mestereimet, Márai Sándort, Pap Gábort, Szántai Lajost, Bistey Zsuzsát, Fülöp Sándort és másokat, esetleg iszom egy pohár jó kéméndi bort. A mai napig szeretek kimenni a természetbe, igaz, egyre ritkábban, de a helyszínen is festek.
Sokak szerint a színskáláról és az ecsetkezelésről messziről felismerhetők Győrik István képei. Tisztaság és nyugalom árad belőlük, az ember szívét megnyugtatja, lelkét felemeli – vallják munkásságának követői.
Megjelent a Magyar7 2024/16.számában.
