„Portrét festeni – az VISZONY”
Korábban már beszámoltunk a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria azóta már befejeződött kiállításáról, amely az öt éve elhunyt Almási Róbert festő életművéből és egyúttal különböző korszakaiból adott keresztmetszetet a Vermes-villa épületében kiállított művek révén. A múltkor egy, csaknem húsz évvel ezelőtt megjelent album akadt a kezembe, és amikor kinyitottam, magam is meglepődtem, mert véletlenül éppen Almási Róbert portréja villant elém.
És szép lassan mások arcképe is úgy, ahogy Kopócs Tibor látta, és „átszűrte” őket a képzeletén, itt-ott kis iróniával, kedves humorral fűszerezve. A KépViselők – 113 kortárs arcképe című, a komáromi KT Könyv- és Lapkiadó által megjelentetett album tematikailag ugyan kompakt egységet alkot, műfajilag viszont meghatározhatatlan, szertelen és ami a lényeg, módfelett szórakoztató. A sajátosan megalkotott portrékon kívül nemcsak ajánlásokat, Előszót, művészettörténészi eszmefuttatást, kézírásos bejegyzést tartalmaz a könyv, hanem életrajzi adatokat és ízelítőt is egynémely Kopócs által ábrázolt író, költő művéből.
A festő rögtön az elején „elárulja”, hogy az általa barátainak tartott jeles személyiségek portréit alkotta meg:
írja, hogy a másik oldalon, a nagy fehér papírlapon egy József Attila-idézettel „húzza alá”, emelje ki képzőművészi alkotómunkájának általa gondolt lényegét. Ő ezt a négy kiragadott sort érezte a maga számára találónak A Dunánál című József Attila-versben:
Sok minden található a könyvben, amely azonban mégis elsősorban sajátos arcképgyűjtemény.
írja, mintegy a portréja elé Szkukálek Lajos.
A csaknem 200 oldalas album elején Grendel Lajos Előszóban fejti ki gondolatait, többek között így ír:
írja Grendel, és igaza van. A könyvben nem pontosan megfestett arcmásokat találunk, hanem olyan portrékat, amelyek a festő és grafikus idegrendszerén „átszűrve” jelennek meg a fehér papíron. S hadd álljon itt megint egy idézet Grendeltől:
Miként fentebb már szó volt róla, sajátos arcképek Kopócs portréi. Némelyeknek csak az arca, tekintete van megfestve, mások egész alakos képet kaptak magukról, de érdekes, hogy minden képben, portréban benne van az adott személy jellegzetes testtartása is: a fej- és válltartásban, a nyak merevségében, vagy éppen lazaságában. Van, akinek jellemző „tárgya” is rákerült a portréra, ami akár egy cigarettában is megjelenítődhet az adott személy jellegzetes ujjtartásával.
Tájainkon számos olyan könyv jelenik meg, amelynek dokumentumértéke vitathatatlan, hiszen nem rejtett célja éppen egyfajta dokumentálás, életünk egy kis szeletének nemcsak a bemutatása, de megőrzése és „átörökítése” is a jövő számára. Persze, ha lesz még, akit az ilyesmi egyáltalán érdekelni fog. De ne legyünk borúlátóak. Nos, valamilyen értelemben vagy vonatkozásban Kopócs Tibor albuma is a jövőbe vetíti, vetítheti azoknak az emlékét, akik egy időben itt, így vagy úgy ismertek voltak, és így vagy úgy ismerték egymást, és így vagy úgy megfértek egymással. Ha olykor nehezen is, de Kopócs Tibor ezt egy albumban örökre „lerendezte”.
Szilva József grafikus, festőművész írja:
Vajon ezek a JELEK, maga a könyv, hány emberhez juthatott el?
