Műterme a „nyílt levegő” volt
A cím talányosan hangzik, pedig a francia plein air (ejtsd: plener) magyarítása bújik meg benne. A festészet egyik technikájára utal, amely a 19. század második felétől vált népszerűvé Európa-szerte, így Magyarországon is. A festők a műtermi megvilágítás helyett a természetes szórt fényt jelenítették meg munkáikon, és általában a szabad ég alatt dolgoztak.
Nálunk Szinyei Merse Pál volt az elsők egyike, akit a művészettörténet plein air festőként tart számon. 175 éve, 1845. július 4-én az Eperjeshez közeli Szinyeújfalun született. Élete során rendszeresen visszajárt szülőföldjére és itt is hunyt el – Jernyén, 1920. február 2-án.
A család Sáros vármegyéhez szorosan kötődött, maga Pál Eperjesen kezdte gimnáziumi tanulmányait, de a hatodik évfolyamban valamennyi osztálytársával együtt megbuktatták, mert az intézmény nacionalista szlovák tanárainak pökhendiségét nem tudták elviselni, és egy tüntetésen megkergették őket. Ezt követően magántanuló lett, majd a nagyváradi gimnáziumban érettségizett.
1864-től Münchenben az Akadémián festészetet tanult, de eltelt néhány év, amíg Karl von Piloty (1826–1886), a híres festő hajlandó volt a tanítványai közé fogadni.
Ebben az időben elsősorban portrékat készített (több testvérét megörökítette), majd elkezdett tájakat és hétköznapi jeleneteket festeni, több nagyszabású témán is dolgozott egy időben, hogy aztán befejezetlenül hagyja őket. Életében voltak időszakok, amikor állandóan festett, majd különböző okok miatt nem vett a kezébe ecsetet, és szinte rá kellett beszélni az alkotómunkára.
Már 1873-ban elkészült egyik legismertebb és legjelentősebb műve, a Majális, de a kritikusok csak jó 20 évvel később „fedezték fel”.
A francia impresszionisták alkotásaira emlékeztet, de Szinyei Merse akkor még nem is találkozott velük. Meglepő, de a kép műteremben készült. Először a domboldalt helyezte el a vásznon, a kiránduló társaságot utólag festette meg különböző modellek alapján. Magát is megörökítette: a hason fekvő, csirkecombbal bíbelődő alak a festő.
1873-ban megnősült, házasságából hat gyermeke született: egy fiú és öt lány. 1874-ben a Lilaruhás nő című festményén feleségét örökítette meg.
Az 1880-as évek első felében Bécsben éltek, ahol egy-két képére felfigyeltek, de az átütőnek mondható sikerre még várnia kellett. Az eleinte boldog házasságot tragédiák sora árnyékolta be (meghalt az édesapja és két nővére, három lányát a torokgyík, Adrienne lányát agyhártyagyulladás vitte el).
Ekkor visszaköltöztek a családi birtokra, amelynek ügyeit intézte. Évekig nem vett ecsetet a kezébe, kedélyállapota nyomottá vált, ezt felesége egyre nehezebben viselte, majd el is váltak. Szinyeit kis fondorlattal vették rá, hogy 10 év után újra alkosson. Az eperjesi Zemplényi Tivadar (1864–1917) Szinyei birtokán festeni kezdett, abban bízva, hogy a mester felfigyel rá, és maga is ecsetet ragad. Így is történt, sőt Zemplényi buzdítására befejezte több félbehagyott munkáját.
Ettől kezdve már a szabadban dolgozott, és ez új lendületet adott az alkotásnak.
Számos egyéni kiállításon mutatkozott be, egy vadászati témájú képét Ferenc József császár vásárolta meg. Kinevezték a Képzőművészeti Főiskola igazgatójának, és így mentora lehetett a modern irányzatokat követő fiataloknak.
Életének utolsó negyedszázada a lázas alkotómunka és a sikerek jegyében telt.
1914-ben a Szépművészeti Múzeumban Szinyei-termet nyitottak. Számos munkája külföldre került, mint például az 1897-ben festett, legismertebb önarcképe, amelyen bőrkabátban látható.
Megjelent a Magyar7 2020/28. számában.
