Mindig helyzetben lenni - interjú a Komáromi Jókai Színház volt igazgatójával, Tóth Tiborral

Mielőtt átadtad az igazgatói posztot, kitettél száz bekeretezett fotót a mögötted hagyott tizenhét évad száz előadásából a színház hátsó lépcsőházában.

Régóta terveztem egy galériát az elmúlt évtizedek bemutatóiról a színház épületének valamelyik szegletében. Ahogy befejeztem az igazgatást, arra gondoltam, megengedhetem magamnak azt a kis önzést, hogy az elmúlt tizenhét évem összes bemutatójáról közzéteszek egy képet a színház hátsó folyosóin, mivel éppen a századiknál tartottunk. Úgy gondolom, a színészek számára is jó érzés közlekedni a képek között, visszaidézni az emlékeket, s nem árt, ha az újonnan jött emberek is látják, hogy mi minden zajlott itt az elmúlt évtizedekben.

Egyszerű volt kimenni a művészbejárón tavaly májusban?

Nem tudtam, melyik lesz a legutolsó nap. Amikor átadtam a posztot, csak az igazgatói tevékenységemet fejeztem be. Azt terveztem, színészként még folytatom a színház kötelékében, de nem így alakult.

Tizenhét éven keresztül a második otthonom volt a színház, ha nem az első.

Van egy közmondás. Ne a bohócot szidd, amiért úgy viselkedik, mint egy bohóc. Inkább kérdezd meg magadtól: Mit keresel a cirkuszban? Furcsa volt úgy kilépni az épületből, hogy színházvezetőként biztos, de lehet, hogy színészként is ez most az utolsó alkalom.

Fotó:  Fóti Dávid

Huszonkét évesen lettél műszakos és segédszínész a kassai Thália Színházban. Emlékszel az első munkanapodra?

Világosan emlékszem még arra is, milyen ruha volt rajtam. Az utazótáska már nincs meg, amivel az első nap felköltöztem Kassára, de a helyét is tudom, hol tettem le a színház épületében. Nyolcvanötben a színház által meghirdetett tehetségkutatón felvételt nyertem a Tháliához mint segédszínész, akkor nem tudtam belépni, mert elvittek katonának.

A katonaság után eldöntöttem, hogy mégiscsak ez lesz az én utam, akkor viszont már nem volt segédszínészi státusz, színpadtechnikusként alkalmaztak.

Később Gyüre Lajos, az akkori művészeti vezető látott bennem ambíciót és tehetséget, megkért, hogy vállaljam el a színpadmesteri teendőket, közben kisebb szerepeket kaptam. Az Ármány és szerelem című Schiller-drámában az ajtónállók szerepét bízták ránk szegény Benkő Gézával. Mindketten műszakosok voltunk, és az utolsó jelenetben kitaláltunk magunknak némajátékokat. A rendező megdorgált bennünket, hogy ne bohóckodjunk ott hátul, amikor az előtérben feküdt a halott Ferdinánd és Lujza. Később már főszerepeket is kaptam. Az Egerek és emberek című drámában László Géza, Várady Béla, Lengyel Ferenc, Pólos Árpád és a többiek oldalán Carlson voltam.

Akkori kollégáim úgy tartották, hogy ezzel a szereppel robbantam be színészként, ami elsősorban Dezsényi Péter rendezőnek volt köszönhető, aki kihozta belőlem a titkos tartalékokat. 

A Pozsonyi Színművészeti Főiskolán Martin Huba volt a mestered.

Huba óriási mágus, legendás tanár, hálás vagyok a sorsnak, hogy az osztályába kerültem. Másodszorra vettek fel a főiskolára. Huba szerette a magyar növendékeket, a magyar mentalitást, virtust, több magyar növendéket is felvett az osztályába az évek során. Hárman jártunk akkor az évfolyamába. Stubendek Katalin, Petrik Szilárd és én. Thirring Viola előadóművészetet és színpadi beszédet oktatott.

Másodévesként szerencsém volt a férjétől, néhai Gosztonyi Jánostól is órákat venni ezekből a tantárgyakból, amikor féléves részoktatáson voltunk a Budapesti Színművészeti Főiskolán.

A főiskola után Kassára szerződtél. Mik voltak a kedvenc szerepeid akkoriban, a kilencvenes évek közepén?

Diplomás színészként az első szerepem Daniel Kaffee hadnagy volt Aaron Sorkin Semmi és végtelen című drámájában, Verebes István rendezésében. Nagyszerűen sikerült a kassai előadás, az első öt legjobb alakításom közé sorolom ezt a szerepet. Ottó voltam a Bánk bán, szintén Verebes rendezte előadásában, Vidnyánszky Attila rám osztotta a Don Juan címszerepét. Nagyon szerettem Az ügynök halálából Biff szerepét Árkosi Árpád rendezésében, a következő kassai Vidnyánszky-rendezést, Jon Ford Kár, hogy ká című darabját, amiben Vasquest játszottam, a Mágnás Miska címszerepét Bodolay Géza rendezésében. A Mágnást nyolcvannál többször játszottuk, ami hatalmas szám a mostani viszonyok között. Ma már ilyen számokat nem lehet produkálni, legalábbis nagyon nehéz.

Ennyi szép szerep és öt kassai évad után miért mentél el szabadúszónak?

Kilencvenhattól kilencvenkilencig művészeti vezető is voltam a Thália Színházban. Nem állt szándékomban, de jött a mečiari intendatúrarendszer, Kolár Pétert menesztették az igazgatói székből, Fabó Tibort megbízták igazgatónak. Kérte a segítségemet, úgy döntöttem, vállalom. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy eddigi pályafutásom legnehezebb, de legszebb időszaka volt az a három és félév, mert nagyszerű eladásokat hoztunk létre a semmiből. Azután megdőlt a rendszer, Mečiarék is elmentek, jött a Dzurinda-kormány, amely felszámolta az intendatúrát.

Úgy is mondhatnám, helyreállt a rend, bár hatalmas rombolást végzett ez a rendszer, leamortizálódtak az eszközök, a színészi kondíciók kivételével.

Utána arra gondoltam, friss levegőre, változásra van szükségem. Kértem a színház vezetésétől egy év szabadot, aztán nem mentem vissza. Már vendégként játszottam Kassán Sütő András Káin és Ábel című drámája Káinját Gali László rendezésében. A saját műsoraimmal léptem fel itthon és Magyarországon, négy helyen vendégszerepeltem. Sopronban egy évadra társulati tag is lettem 2002-ben. Onnan jöttem Komáromba igazgatónak. Nem volt egyszerű Kassáról magyar színészként szabadúszónak lenni. Pozsony, Budapest, Komárom is távol esett. Akkor még Kassán éltem, onnan utaztam mindenfelé.  Változatos volt, a magam ura voltam, azt vállaltam, amit szerettem. Akkor is született egy-két szép alakításom, például Tartuffe a Komáromi Jókai Színházban.

Komáromi igazgatóként melyik volt az az időszak, amikor azt mondtad, most már könnyebb, és nyugodtan alhatsz?

Soha nem aludtam nyugodtan. A színházigazgatás olyan tevékenység, amikor nincs lehetőség a pihenésre, mert az egyik feladat tolja maga előtt a másikat, s ezért állandóan pörög az ember agya. Hiába volt pénteken premierem, majd játszottam szombaton és vasárnap, hétfőn már megint bent voltam, egy szabadnapot nem vettem ki magamnak. A színházvezetés olyan körforgás, hogy mindig helyzetben kell lenni. A színpadon az iroda, az irodában a színpad járt a fejemben. Próbáltam kizárni, de nem mindig sikerült. Többször előfordult, hogy próba közben a takarásban toporgott a titkárnő vagy a gazdasági igazgató, és megpróbáltak kicsalni a színpadról. Ha éppen nem voltam színpadon, az öltözőbe is bejártak, és ott is hivatali munkát végeztünk. Hat-hét év után láttam, hogy ez sok. A színház szakmai és nézői sikerei mégis tovább lendítettek. Amikor elvállaltam az igazgatói kinevezést, határtalan időre neveztek ki. Úgy terveztem, négy, maximum hat évig fogom a posztot betölteni. Hat év után nem vettem észre, hogy letelt a hat év. Tovább kellett csinálnom. De ha sokáig nézel a mélységbe, a mélység visszanéz rád. Tíz év után kezdtem azon dolgozni, hogy egy utódot neveljek, ami sikerült is, viszont az ominózus igazgatói pályázat során a sors ezt másképpen akarta.

Tavaly a magyar államalapítás évfordulója alkalmából Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozta neked. Az ünnepség akkor a koronavírus-járvány miatt elmaradt. Októberben vehetted át az állami kitüntetést Kásler Miklóstól, az emberi erőforrások miniszterétől a pesti Vigadóban. Elegánsan, fehér kesztyűben, fekete arcmaszkban.

Petneházy Attila, a magyar kormány magyar–magyar kulturális kapcsolatokért felelős miniszteri biztosa terjesztett fel a rangos díjra. Úgy gondolta, valamilyen formában díjazni kell ezt a munkát, amit tizenhét év alatt elvégeztem a Komáromi Jókai Színház kötelékében. Megtisztelve éreztem magam, hogy a magyar állam ezt a munkát ilyen rangos kitüntetéssel díjazza.

Az idén Életműdíjat kaptál a kisvárdai fesztivál záróünnepségén két évtizedes színházvezetői tevékenységed és több mint száz eljátszott szerepedért.

Amikor felhívott Nyakó Béla barátom fesztiváligazgató, és megkérdezte, mit csinálok szombaton, mert életműdíjért kellene jönni, azt hittem, viccel. A kisvárdai fesztivál életműdíjait hatvan, de inkább hetven év fölötti művészeknek szokták adni, bár az elmúlt néhány évben fiatalabbak is megkapták. Mindenkit biztosítok, hogy nem tervezem befejezni az életművemet.

Az Életműdíj átvétele után azt nyilatkoztad, hogy „a szlovákiai magyar politikummal és társadalommal ellentétben a magyar állam rövid idő leforgása alatt másodízben méltatja eme több évtizedes, főleg a Felvidéken végrehajtott tevékenységemet”. Mi a gond a szlovákiai magyar politikummal?

Az, hogy kisstílű és őszintétlen. Szélesebb körű téma ez, külön interjút igényelne. Előbb az igazgatói székből való eltávolításom, később az új igazgatói pályázat körül kialakult helyzet kapcsán az az átlátszó politikai ármánykodás, amit Nyitra megye magyar képviselői műveltek, mindenképpen színvonalon aluli. A demokrácia leple alá rejtőzve a Felvidék legnagyobb kulturális intézménye kapcsán szakmai mérlegelés nélkül politikai döntést hozni enyhén szólva sem elegáns. Ezek után nem is várok se hálát, se díjat, semmit.

Fotó:  Fóti Dávid

Végül is ott van a Komáromi Jókai Színház lépcsőházában a száz fotó. Nyílászárókat cserélnek a színházban, lemosták az épületet. A nyomok ott maradtak. Ezeket az igazgatásod alatt hagyta jóvá Nyitra megye.

Annak, hogy a színház ablakait cserélik, az volt az ára, hogy nem hagytam jóvá, hogy a színházat átvigyék a minisztérium fennhatósága alá. Természetesen nemcsak rajtam múlott, mert ehhez én kevés voltam. Milan Belica megyeelnök húzta át ezt a törekvést, ami a Híd akciója, mi több, egy ember politikai magánakciója volt. Nem kaptam semmilyen garanciákat arra, hogy a minisztérium alatt jobb körülmények között fog működni a Komáromi Jókai Színház. A Nyitra megyei képviselők szintén nem nézték jó szemmel, hogy kiveszik a kezük közül a Komáromi Jókai Színház fenntartását, erre rögtön megítéltek egy hétszázezer eurós beruházási támogatást, hadd lássa a világ, milyen jó gazdák ők.

Most hogy vagy?

Tavaly május huszadikán léptem ki a színház kötelékéből, a járvány idején, éppen a legnehezebb időben szegődtem ismét szabadúszónak. Most nem önszántamból választottam, ebből adódik, hogy a színház új vezetése nem tartott igényt a munkámra, sem színészi, sem egyéb téren. Ahol engem nem látnak szívesen, ott én sem maradok szívesen. Játszom a budapesti Nemzeti Színházban, ahol Trianon századik évfordulójára Wass Albert Tizenhárom almafa című színművét mutattuk be Vidnyánszky Attila rendezésében, nagy sikerrel.  Színészi szempontból mindenki számára vérszegény időszak volt a pandémia, de én nem nagyon bántam, hiszen volt mit kipihennem. Augusztus másodikától próbálom a budapesti József Attila Színházban Tasnádi István Szibériai csárdás című darabjának egyik szerepét. A történet arról szól, hogy az első világháború végén egy orosz hadifogolytáborban a magyar hadifoglyok betanulják a Csárdáskirálynőt, mert a fogolytábor vezetőjének ez a kedvenc operettje, és ígéretet tesz nekik, ha előadják, szabadon engedi őket. A női szerepeket, még az orfeumi táncosnőket is férfi színészek alakítják. Hargitai Iván rendezi, október kilencedikén lesz a premier. Mellette a The Art nevet viselő saját művészeti formációm előadásait játszom, valamint a többi aktivitásait menedzselem.

Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2021/34-es számában.