Lovas Róbert pillanatok mögé rejtett öröklétei
Két kiállítást is láthattak a minap az érdeklődők Balogfalán. Az egyik Balogfala akkor és most címmel egy közös gyűjtés eredménye, amely egyúttal egy készülő könyv előjátéka is, míg a másik egy tragikusan fiatalon elhunyt „hobbifényképész”, Lovas Róbert posztumusz gyűjteménye, amelyet a számítógépéből illetve az okostelefonjából sikerült kimenteni. Bár a kiállítás csak egy délutánon volt látható (tavasszal újra megtekinthető lesz), a falu közösségi oldalán (Balogfalai almanach) bármikor megtekinthető, ahogy a szerkesztők ígérete szerint a képeskönyv is megjelenik jövőre.
A könyv szerkesztése során lelkes helyieknek és a faluból elszármazott, magukat máig balogfalinak vallók jóvoltából sok száz fotó gyűlt össze, de nem maradhat ki a könyvből a falu történelmének, természeti és kulturális értékeinek a bemutatása sem, amelyről olyanok gondoskodnak, mint Ádám Zita, G. Kovács Gyula, Gaál Lajos és Varga Norbert.
A szerkesztők maguk sem gondolták volna, amikor a gyűjtést elindították, hogy több száz régi fotó gyűlik össze, hisz a legidősebbek még bizonyára emlékeznek azokra az időkre, amikor egy-egy fénykép még igazi ajándék volt. Sok-sok összespórolt pénz kellett hozzá, s az egy életre szóló emlék lett.
Összejött a család, s ünneplőbe öltözve az összespórolt pénzecskével a kizárólag erre az alkalomra tartogatott mosollyal elvonultak a városba, a fényképészhez. Voltak, akiknek még ennyi sem jutott. A kissé fiatalabbak már talán saját géppel is rendelkeztek odahaza, amelybe befűzték a tizenkettes, huszonnégyes vagy harminchatos filmet, s egy-egy ünnepi alkalomkor vagy egy alkalomhoz illő pillanatban elkattintották a masinát. A merészebbek saját sötétkamrát is kialakítottak, többnyire a spájzban vagy a fürdőszobában, s maguk próbálták a betelt filmet előhívni, a kevésbé bátrak beadták a fotósboltba, ahol legalább egy hetet kellett várni az előhívásra.
Ma már teljesen más a helyzet. Alig van olyan ember, akinek ne lenne okostelefonja, s ne készíthetne bárhol, bármikor egy-egy villámgyors szelfit, hogy megörökítse magát az örökkévalóságnak. Illemhelyen, az erdőben, reggeli, ebéd, vacsora vagy akár randevú közben.
Egyre kisebb az értéke ezeknek a képeknek, ha van értékük egyáltalán. Ezeknek a fotóknak a többsége, amilyen gyorsan készül, olyan gyorsan el is tűnik a süllyesztőben. Kivételt talán az így készült szociofotók vagy pillanatképek jelentenek. A klasszikus fotózásnak a hátránya ugyanis, hogy több-kevesebb beállítással jár.
Nos, a mobilos fotózásnak a legnagyobb előnye, hogy nem kell a gépet elővenni, összerakni és beállítani, elég a zsebből előrántani, s a másodperc tört része alatt elkészülhet a nem is egy fotó, hanem akár a sorozat is. S bizony így nagyon sok olyan pillanatot meg lehet örökíteni, amiről klasszikus fényképezőgéppel talán nem is álmodhatunk. Igaz, ehhez viszont látni is tudni kell, nemcsak nézni.
Ezek közé a látó emberek közé tartozott a Mátyusföldről, Alsóhatárról Gömörbe elszármazott Lovas Róbert (a galántai Kodály Zoltán Gimnázium, majd a pozsonyi Műszaki Egyetem egykori diákja) is, aki nem fotósként kereste a kenyerét, volt építőmérnök, számítástechnikus, utoljára egy budapesti multicég közép-európai menedzsere, de egy időben grafikus és újságíró is. Dolgozott a Vasárnap és a Gömöri Hírlap/Gemerské zvesti részére, szerkesztette a Balogfalai Hírmondót, az Ajnácskői Hírvivőt és a Sajógömöri Infót, s mint ilyen, nem egyszer a mobiljával készített fotókat a saját írásaihoz.
De megvolt az a képessége is, hogy észrevette, amit sokan nem, a pillanat mögött rejlő öröklétet.
Ezek a képek többnyire saját használatra készültek (cam experiment – ahogy ő maga hívta őket), s tragikusan korai halála után a telefonjából és a számítógépéből kerültek elő a rá annyira jellemző, sokszor pikírt, nyomdafestéket ma sem tűrő megjegyzéssel. Képein találkozhatunk egy-egy rendezvény hangulatpillanataival, de egy-egy visszás jelenség is „kattintásra” késztette, ahogy szeretett macskáit is nem egyszer megörökítette a leglehetetlenebb helyzetekben az örökkévalóságnak.
Hangsúlyozom még egyszer, ezek a képek nem a nagyközönségnek készültek, s valószínűleg most ő maga tiltakozna a legjobban, hogy ezek a pillanatfotók a nagyvilág elé kerültek. De akik megnézik ezeket a képeket, bizonyára úgy gondolják majd, ezek a hangulatfelvételek többet érdemelnek annál, mintsem a ma készülő milliónyi szelfihez hasonlóan eltűnjenek a süllyesztőben.
