Csili-vili csilejkárok
A Múzeumok Éjszakája a Párkányi Városi Múzeumban a "Csilejkárok Népviselete" kiállítással vette kezdetét. Párkány városa mindig az esztergomi múzeumokhoz kapcsolódva valósítja meg ezt a rendezvényt, amikor kisvonatok közlekednek a Mária Valéria hídon át, és kötik össze az egyes múzeumokat.
Novák Margaréta a lévai Barsi Múzeum igazgatóhelyettese mutatta be gyűjteményüket a szép számban összegyűlt közönségnek.
Elmondta, a kiállítás a "csilejkár" kistérség a népviseleti anyagát hozta el Párkányba. A hajdani Bars megyében a Garam vidéke általában szlovák-magyar vegyes lakosságú. A csilejkár mikrorégió azt a kilenc falut foglalja magába, melyek a monarchia idejétől számítva egészen a 21. századig megőrizték jellegzetes szlovák kultúrájukat, nem engedtek maguk közé más nemzetiségűeket.
"A női, a férfi és a gyerekviselet történetét próbáljuk bemutatni, amely valahol a 19. század elején kezdődik és végigkísérjük, hogy változott. A mai formája, amelyet a hagyományőrzőkön is megfigyelhetünk, ez már nem változik. Ha ebben a kilenc faluban végigjárna a turista azt látná, hogy a viseletet a 70 év körüliek még viselik a mindennapi munka során, de a fiatalabbak is szívesen öltik fel ünnepi alkalmakkor" - avat be e különösen díszes népviselet történetébe az igazgatóhelyettes asszony.
Ebben a kultúrában a férjhez ment nő nem mutatkozhatott többet fedetlen fővel. Még az éjszakai alváshoz is egyszerű főkötőt viselt, amely alatt ott volt a konty. Ha társaságba ment, ez a főkötő is díszesebb formát kapott - igaz- vagy fagyöngyökkel díszítették. Volt egy tipikus, szarvakkal ellátott főkötő (rohatý čepiec), melyre nincs is magyar szó. Ezek voltak a legdíszesebbek és a legszebbek, ilyeneket csak nagy ünnepek alkalmával viseltek.
A kendők rengeteg változatát is bemutatja a kiállítás. Ezek azért érdekesek, mert negyven centiméteres rojtokkal látták el őket. A faluban volt egy-két varrónő, aki csak erre szakosodott - elvitték hozzá a megvarrt kendőket, és ő kézzel elkészítette rájuk a megfelelő színű és hosszúságú rojtokat.
A lányok viselete nem tért el a felnőttekétől, pontosan kopírozták amit a felnőtteken láttak. Eleinte a csipkéket a helyi asszonyok verték, a pántlikákat kézzel varrták, de helyüket idővel átvette a gyári csipke és pántlika. A két világháború közt indult el a féktelen csillogás a ruhákon, ami ezt a viseletet napjainkban jellemzi, a múlt század 50-es években élte fénykorát, ma pedig már nincs korlát abban mi mindent lehet díszítés gyanánt a ruhákra varrni. Sok alsószoknyát viseltek, amivel az alsóneműt nem ismerték, nem is hordták a második világháború idejéig.
Különös volt a menyasszony fekete viselete mégpedig azért, mert alig tért el a többi nő ruhájától. A pártája volt az, ami a leginkább megkülönböztette.
A férfiak ruhája ennek a pazar csillogásnak pont az ellentéte. Elegáns kabátjaik és nadrágjaik fekete bársonyból vagy gyapjúszövetből készültek, az ő gazdagságukat csak az ezüst pitykék, tehát a gombok jelentették, minél több volt rajta, annál módosabb gazda volt az illető.
