Bonyodalmak egy festmény körül
Lázár Béla (1869–1950) művészeti író, a 19. és a 20. századi magyar képzőművészet kiváló ismerője, számos monográfia szerzője szívesen feljegyezte azokat a vidám vagy mosolyt fakasztó történeteket is, amelyek szereplői festők és szobrászok voltak.
Ő mesélte el azt az esetet, amelynek akaratán kívül (ráadásul sok évvel halála után) lett a központi hőse a nagyon tehetséges, de fiatalon elhunyt tájképfestő, Mészöly Géza (1844–1887), aki elsősorban a Balaton környékét örökítette meg művein.
Mészöly eredetileg jogásznak tanult, de a festészet annyira magával ragadta, hogy apja végül beleegyezett, hogy Bécsben, Münchenben, majd Párizsban folytasson festészeti tanulmányokat. Felfedezője és támogatója Ligeti Antal (1823–1890) népszerű tájképfestő volt. Stílusa bizonyos értelemben rokonította Camille Corot (1796–1875) francia művésszel, volt aki „magyar Corot”-nak nevezte.
Egy londoni árverésen a brit királyi család számára a Forbes-hagyatékból megvettek néhány értékes festményt, köztük Corot egyik alkotását. A walesi herceg a dublini képtárnak ajándékozta a képet, és erről az Illustrated London News című lap képes beszámolót közölt. Budapesten Lakos Alfréd (1870–1961) festő is olvasta a cikket és feltűnt neki, hogy az ír galériának ajándékozott festmény nagyon emlékeztet Mészöly Géza egyik alkotására. Rögvest írt a londoni lap szerkesztőségének, és mellékelte Mészöly festményének fotográfiáját is. Az angolok becsületére legyen mondva, közölték a két képet és feltették a kérdést: Corot vagy Mészöly?
A dolog kellemetlenül érintette a dublini galéria vezetőjét is, ezért arra kérte a szakembert, hogy lehetőleg titokban, a sajtó nyilvánosságát mellőzve járjon végére a dolognak. Lázár elutazott Londonba, de ott napokig várakoztatták azzal az ígérettel, hogy hamarosan odaviszik az ominózus képet. Amikor már több nap is eltelt, úgy döntött, hogy maga utazik el Dublinba. Itt a brit arisztokrata körökben és a királyi családban is nagyon kedvelt magyar arcképfestő, László Fülöp (1869–1937) ír feleségének birtokán szállt meg. Lázár később elmesélte, hogy milyen borzalmas kocsiban kellett a kastélyba utaznia. Az ülésen ide-oda csúszkált, még a halálfélelem is elfogta időnként. A vendéglátók kastélya is szokatlanul hatott, napokba tellett, amíg megszokta.
Az ír lapok munkatársai nem gyanították, hogy az udvari festő magyar vendége mi járatban van a városban, de vendéglátói sem akarták, hogy azonnal megtekinthesse a képet. Előbb még részt kellett vennie egy estélyen, majd vadászni is elvitték, sőt az egyik este a házigazda sógorának zongorajátékát is végig kellett hallgatnia, mi több még dicsérnie is kellett, ami ugyancsak nehezére esett.
Végre eljött a pillanat, amikor szembesülhetett a vitatott művel. Kiderült, hogy a kép nem Corot alkotása, de nem is Mészölyé. A magyar festő szóban forgó képét 1878-ban kiállították Párizsban, és akkor valaki emlékezetből készített egy másolatot róla. Mint Lázár megjegyzi „a Balaton parti kép vizén Mészölynél csónak állt a parthoz húzva, a francia másoló kihagyta a tavat, mezőt festett helyette, de – a csónakot ott felejtette. És ezt a csodabogarat tulajdonították Corot-nak!”
Megjelent a MAGYAR7 21. számában.
