„Csontváry én vagyok”
A magyar kultúra napján tegnap a Pozsonyi Magyar Intézetben Huszárik Zoltán rajzaiból és Markovics Ferenc standotóiból nyílt kiállítás, amit filmvetítés követett. A rendezvény kezdeteként a jelenlevők meghallgatták a Himnusz teljes szövegét, Sinkovits Imre előadásában, majd Molnár Imre, az intézet igazgatója szólt a nap jelentőségéről.
A kultúra fogalma, a szellemi értékeink mellett kiterjed a tárgyiasult környezetünkre, és részét képezi minden olyan érték, amit a magyarság és vele évszázadokon együtt élő nemzetek teremtettek itt, a Kárpát-medencében, hangsúlyozta. Kiemelte a kultúra egyesítő erejét, és beszámolt arról, hogy a Pozsonyi Magyar Intézet két kiemelkedő rendezvény megszervezésével ünnepli az idén a magyar kultúra napját. Ezeken olyan alkotásokat láthatnak az érdeklődők, melyek „mesze túlmutatnak a Kárpát-medence határain és jelentőségük az egyetemes emberi kultúra mércéjével mérhető.”
Ennek első felvonása a Huszárik Zoltán grafikáit és Markovics Ferenc fotóit bemutató tárlat az intézet épületében. Ezt a fiatalon elhunyt Huszárik Zoltán Csontváry című filmjének vetítése követte, mely a kereső ember nyugtalanságát, a keresés szépségét mutatja be.
Január 24-én pedig Pozsonyban elsőként kerül sor a két festőzseni, Csontváry Kosztka Tivadar és Mednyánszky László kiállítására a Mirbach-palotában.
„Az alkotás egy kereső út, önmaguk vizsgálata” mondta el az alkotókról elmélkedve Medve Mihály, a kiállítás kurátora. Egy olyan út, ami egyszerre szeretné a létezés szépségét és rettenetét megfogalmazni, s ilyen mindhárom alkotó, Csontváry, Huszárik és Markovics is.
A kiállítást megnyitó Huszárik Kata színésznő édesapjához – akit tízévesen veszített el – fűződő emlékeit idézte fel. Úgy vélte, minden valamirevaló nagy művész, alkotó az őszinteségéről ismerszik meg.
– tette fel a kérést. És mindjárt válaszolt is rá, ők is, akárcsak édesapja, lázasan kerestek, keresték azt, hogy miért vagyunk, hol az igazság.
„Végső soron mindhárman ugyanarra a következtetésre jutottak, hogy olyan, hogy élet, olyan, hogy igazság az így önmagában nincs”. Legfeljebb pillanatok, egymásra rakódó idők, egymásra rakódó igazságok, egymásra rakódó filmkockák léteznek. Ők a pillanatot próbálták megállítani.
Elmesélte azt is, hogy gyermekkorában, amikor néhány napot eltöltött a Csontváry forgatásán, még nem tudta, hogy minek a részese. Csak felnőtt fejjel kezdte megérteni édesapja filmjeit, rajzait és pillanatait.
Huszárik Katával a Magyar7 következő számában interjút olvashatnak.
