Azt festem, ami előttem van – Beszélgetés M. Kiss Márta festőművésszel
Egy biztos: a képei mellett nem lehet csak úgy elmenni, mert magával ragadják az embert. Átüt rajtuk az alkotójukból áradó duzzadó energia, ami valószínűleg a monumentalitásukat is adja. A képeit áthatja egyfajta elemi ösztön, az élet és a csallóközi sík táj végtelen szeretete. Az ember azt hinné, egy tájkép aligha lehet lendületes, M. Kiss Márta csallóközi festőművész tájképeit azonban óriási lendület hatja át, s ez a lendület bennünket is magával sodor.
A dunaszerdahelyi születésű fiatal festőművész krédója: „Azt festem, ami előttem van”. És ez szó szerint értendő, Márti azt festi, amit szülőföldjén, a Csallóközben – ahol a szavai szerint rengeteg a szépség – lát, akár egy kukoricásban. Eredeti foglalkozása szerint tanár, tanított is egy ideig, de aztán a katedrát tartósan ecsetre meg festővászonra cserélte. Persze, a nevelésről azért nem mondott le, az a célja ugyanis, hogy a művészetet bevigye mindennapi életünkbe, és ezáltal alkotásaival neveljen is, mindnyájunkat, akik kapcsolatba kerülünk a képeivel.
Már az egyetemi tanulmányai idején részt vett különböző pályázatokon, 2017-ben például 2. helyezést ért el a VÚB Alapítvány által szervezett festménypályázaton, és azóta számos önálló kiállítása volt már idehaza és külföldön is, több nemzetközi szimpóziumon is részt vett. Legutóbb például egy nemzetközi művésztalálkozón volt Mexikóban, amely tavaly október-novemberben Daniela Jauregui szlovákiai kötődésű Mexikóban élő festőművésznek köszönhetően került megrendezésre. Azt itt szerzett tapasztalatairól, élményeiről kérdeztük a fiatal festőművészt.
– Ennek a szimpóziumnak az a különlegessége, hogy Mexikóban, annak ellenére, hogy olyan jeles festői voltak, mint például Frida Kahlo vagy Diego Rivera, nem túlságosan jellemzőek az ilyen művésztalálkozók. Ezt a szimpóziumot is például, amelyre én is kaptam meghívást, most szervezték meg második alkalommal.
24 nemzetközi művész vett rajta részt Európából, Amerikából és Ázsiából, és Szlovákiát én képviseltem.
Igaz, ott volt még rajtam kívül Jana Trnka is, aki Szlovákiában végzett ugyan, de jelenleg Svájcban él és alkot. A művésztalálkozó kéthetes volt, tehát két hétig alkothattunk, majd a született művek egy reprezentatív kiállításon kerültek bemutatásra – meséli a fiatal művész, aki szerint rengeteg kulturális élményben is részük volt, mivel még Mindenszentekkor is Mexikóban voltak.
– A mexikóiak nem gyászban, szomorúsággal emlékeznek meg ilyenkor a halottjaikról, hanem tánccal és mariachi zenékkel. A kivirágzott temetőkben is ez a zene szól ilyenkor, a városokban pedig hatalmas fesztiválokat tartanak. Mi Mexikóvárosban egy intézményben dolgozhattunk, ami a város kereskedelmi részében volt található, és öröm volt látni azt a nyüzsgést, megélni az emberek pozitív hozzáállását.
– Az ott készült fotóidon úgy láttam, hogy kint az utcán is festettél Mexikóvárosban, ez is része volt a projektnek, vagy saját elhatározásodból mentél ki az utcára az emberek közé, hiszen rólad köztudott, hogy nem igazán vagy műtermi alkotó?
– A szimpóziumon ránk bízták, hogy mit szeretnénk alkotni, az volt a kérés csupán, hogy mindenki önmagát adja. Én az első nap után, amikor kiültünk egy főtéri kávézóba, annak a kaotikus látványnak, a sürgés-forgásnak a hatására, amit ott láttam, ahogy tették az emberek a dolgukat, jöttek-mentek a szekerektől, és vitték az árut az egyik üzletből a másikba, döntöttem úgy, hogy én bizony nem szeretnék a négy fal között festeni itt, Mexikóban. Így vettem egy nagy tekercs papírt, és elhatároztam, hogy a látványt fogom megfesteni, ami éppen előttem van. Az én alkotásom tehát egy skiccszerű jegyzéke lett annak, ahogy hatott rám Mexikó, az előttem elhaladó figurák, színben és formailag is. Egyszóval abból merítettem, amit éppen láttam. Minden nap, vagyis 14 napon keresztül kijártam erre a térre festeni, és az emberek nagyon kedvesek voltak, megkínáltak vízzel, rajzokat kaptam tőlük, óriási nagy szívük van, nagyon feltöltődtem ott.
– A Kultminor támogatásával valósult meg a Zöld projekt, amelynek keretében Csallóköz különböző településein jelentek meg a falfestményeid. Mi volt ennek a projektnek a célja?
– Nekem nagyon fontos a művészetben is a hitelesség, szeretek autentikus elemekből meríteni, és azt felvinni vászonra, falra vagy papírra. A Zöld projektet még 2021 tavaszán írtam meg, és az volt a célja, hogy a művészet kicsit kikerüljön a közegbe, ne csak a négy fal között legyenek láthatók az alkotások, hanem bárki, bármikor megtekinthesse azokat. Azaz a cél az volt, hogy esztétikailag gazdagított közegben nőjenek fel a kicsik és éljenes a nagyok. Ennek érdekében megszólítottam néhány polgármestert, hogy nem járulnának-e hozzá ehhez az ötlethez azzal, hogy támogatnának néhány négyzetméternyi üres falfelülettel. Az ötlet tehát tőlem eredt, én intéztem a kivitelezés anyagi támogatását is.
Abból a lokális természetből merítettem, ahol ezek a falak állnak, azaz a dióspatonyi falon az ottani erdőt festettem meg, az egyházgellei fal pedig egy gellei parkot ábrázol.
A falfestményeimen a természet sokszínűségét ragadtam meg kicsit expresszív ecsetvonásokkal. A projekttel két szándékot is követtem: egyrészt a művészetre nevelni az embereket, úgy, hogy eléjük „tálalom” azt, másrészt pedig növelni a természetvédelmi öntudatukat is. Ezért is van ezeken a falfestményeimen főleg természetábrázolás.
– Mekkora falfelületet sikerült a projektnek köszönhetően eddig színesebbé tenned?
– 38 négyzetméternyi kültéri falfelületet Diósförgepatonyban, Egyházgellén 66 négyzetméternyit, a kisfaludi falfestményem pedig 22 négyzetméteres. Azért ezt a három községet választottam ki, mert mindhárom a szívem csücske. Dióspatonyréten sok időt töltöttem gyerekkoromban, Kisfalud a szülőfalum, Gellébe pedig alapiskolába jártam. Számomra fontos volt, hogy ezeken a településeken kezdjem ezt a falfestménysorozatot, aminek még közel sincs vége, szeretnék évente legalább egy-két falat szebbé varázsolni így.
– Újfajta technikákkal is előrukkolsz. Legújabban a sárfestéssel kísérletezel, több ilyen portrét is láttam a kezeid közül kikerülni. Hogyan született az ötlet, hogy a csallóközi sár legyen a festék a vásznadon?
– A festészetemben már régebbtől alkalmazok különböző masszákat a természetből, a festéket homokkal, sárral vagy akár tyúkpiszokkal is keverem, tehát ilyen természetből vett anyagokat is alkalmazni szoktam, főleg a monumentális képeimen. Most eljutottam arra a pontra, hogy egy kicsit redukáljam a képeim struktúráját, és körülbelül már egy éve azzal kísérletezem, hogyan lehet csak a sár tulajdonságaival elérni a formavilágot, végeredményben azzal illusztrálni, és ezeket a kísérleteket továbbra is folytatni szeretném. Jelenleg még csak a fejlődés fázisában van ez a módszer, de nagyon érdekes megfigyelni azt például, hogyan működik a tőzeges sár, a salakos sár vagy az agyagos sár festés közben.
Egy júniusi franciaországi szimpóziumon kezdtem el sárral portrékat festeni az ottani résztvevőkről, azóta már a családom egy részéről is készítettem így élő portrékat. Azt gondoltam, hogy gyakorlás szempontjából is jót tenne, ha a karácsony előtti lezárást kihasználva ilyen sárportréval lepném meg azokat, akik érdeklődnek iránta. Persze, erről ezért tudni kell, hogy ez nem egy hiperrealisztikus formavilág, van némi expressziójuk ezeknek a festményeknek.
– Azt tapasztaltam, hogy a természet, a kukorica és a fa nagyon sok képed szerves eleme, honnan ez a vonzalom ezek iránt a témák iránt?
– Én gyerekkorom óta sok időt töltöttem a természetben, engem a csallóközi táj látványa és a struktúrája mindig le tud nyűgözni, az apró részletekben is el tudok gyönyörködni. És valahogy ez egy ösztönös szándék nálam, hogy mindig belevigyem a képeimbe ezeket a tájelemeket. Én ugyanúgy látok fantáziát egy kukoricaföldben vagy egy réti gazos területben, attól függően, hogy éppen mi fog meg igazán.
– Te eredetileg pedagógus vagy, de a festészettel már régóta foglalkozol, és amíg tanítottál is festettél párhuzamosan.
– A tanításról azért nem mondtam le teljesen, mindig is szerettem tanítani, és a célom is, hogy továbbadjam azt a tudást, amit megszereztem. De öt év tanítás után úgy éreztem, hogy valami nagyon tombol bennem, és éreztem azt is, hogy a kettő együtt már nem megy, s a festészet az, amivel a bennem tomboló erőt le szeretném nyugtatni. Mivel az ecsetem most nagyon „szét van festve”, úgy érzem, hogy most ez a jó út, amelyen haladok. De tanítani még szeretnék, és annak a művészeti koncepciónak is, ami a fejemben kialakult, a nevelői szándék a lényege.
– Vannak-e újabb célok, tervek a fejedben az új esztendőre?
– Először is, hogy az ecsetem lendületét ne kelljen megállítani, az anyagi fedezet biztosítása érdekében igyekszem most különböző ösztöndíj-felhívásokat megpályázni. Vannak konkrét elképzeléseim is, amelyekből egy kis kóstoló, hogy szeretném a 136 tagú családomat élőben megfesteni sárral, mindenkit onnan származó sárral, ahol lakik, azaz a szülőföldje földjével. Azért élőben, nem pedig kép vagy videó alapján, mert az élő látványt szeretném rávetíteni a képeimre. Ezt próbálom meg most még jobban és ösztönösebben begyakorolni.
